62

Whiplash

Szilvási Krisztián 1 perces filmkritikája

whiplash-poster

Erőteljes, intenzív és impulzív, akár egy ostorcsapás. Mint ahogyan az angol kifejezés jelentése takarja, ez maga a Whiplash is. Abban azonban, milyen nyomot is hagy végül ez a le- és becsapódó korbács, már nem feltétlenül homogén a véleményezés – részemről legalábbis.

Damien Chazelle 2014-es mozija telibe találta úgy a kritikusokat (3 Oscar-díj az 5 jelölésből, összesen 142 filmes nomináció és 93 díjra váltott elismerés), mint a nézőket (brutális 8.5-es átlag az IMDB.com-on 630 ezer szavazótól). S bár a dobszóló itt ért véget, de jóval régebben kezdődött. Mikor a még ma is mindössze 34 éves Chazelle a Princetonra járt, tagja volt egy kiváló jazzbandának, amely időszakról a rettegés hangján beszélt, mivel a zenekar vezetője, Terence Fletcher karmester szabályosan terrorizálta őket az eredmény érdekében. Chazelle-ben ez olyan mély nyomot hagyott, hogy 85 oldalas forgatókönyvet írt saját sztorijából, s mikor a tervezet feltűnt a 2012-es Black List-en (azon szkriptek listája, amelyek bár ígéretesek, nem valósultak meg – minden év decemberében állítja össze Franklin Leonard, a UP egykori fejlesztési igazgatója), azonnal felkeltette a figyelmet.

A Right of Way Films és a Blumhouse Productions finanszírozásából azonban mozifilmre nem telt volna, így Chazelle leszűkítette a történetet 15 oldalra, amelyből végül 2013-ban megszületett egy 18 perces rövidfilm. S miután a darab sikerként robbant a 2013-es Sundance Filmfesztiválon, rögtön vonzani kezdte a befektetőket, hogy egy évvel később immár a nagyvásznon induljon hódító útjára a történet. A rövidfilm valójában egyetlen hosszú jelenet volt, amikor a főhős Andrew először vesz részt a jazz-együttes rendkívül feszült és számára végül megalázásként záruló próbáján. A „nagy” Whiplash így lett a hallatlanul tehetséges és eltökélt fiatal srác fejlődéstörténetének egy látványos szakasza a kegyetlen karakterességgel ábrázolt Mr. Fletcher keretei között.

A film jó, de nem tökéletes. Számomra az egész egy kiforrott dramaturgiai sablonra van felvezetve, ahol az egyes jelenetek önmagukban remekül komponáltak és koreografáltak, de összességében nézve túl rendkívülit nem nyújtanak. Az ördög azonban szerencsére itt feltétlenül a részletekben lakozik: a rövidfilm hosszú jelenete szinte kockára ugyanúgy fest a mozivásznon (az ottani világos próbaterem helyett itt már ablaktalan, sötét, rideg helyiség), és hatása is 100%-ig hasonló – köszönhetőn a mindkét filmben Fletchert elképesztő kidolgozottsággal megszemélyesítő J. K. Simmons-nak (Oscart kapott érte). Zseniálisan alakítja a lélektanilag szadista karmestert, aki szerintem gyenge lábakon álló meggyőződéssel műveli ezt, és műveli így a banda tagjaival. Azonosulási ellenpontnak tökéletes a karaktere, viszont sajnálatosan gyenge ellenfelet kapott az Andrew-t játszó Miles Teller személyében. A rövidfilmben Andrew figuráját Johnny Simmons alakította (nem rokona J.K.-nek), méghozzá klasszisokkal hitelesebben és természetesebben. Óriási hiba volt őt lecserélni a mozifilmre!

Ennélfogva, mivel számomra nem egyenlő erők küzdelme zajlik a vásznon, a szöveti mélységű atmoszféra sérüléseket szenved, hiába a gyönyörűen rideg, mégis „vibráló” fényképezés (Sharone Meir) és az Oscarral elismert vágás és hangkeverés. Érdekes különben, hogy a már említett jelenet (ami maga a rövidfilm volt), gyakorlatilag milliméterre megegyezik a nagyfilm scene-jével, néha úgy tűnik, ugyanazok a filmkockák lettek a moziba is bevágva, pedig 2013-ban még Edd Lukas volt az operatőr. Szóval a 106 percesre bővített Whiplash remek jeleneteivel (a történet végi „párbaj” is zseniálisan feszíti a végletekig a húrt), értő és markáns rendezésével, valamint látványvilágával kiemelkedő film, de azért nem tökéletes. Az eltúlzott nyelvi agresszió (káromkodások) és a fizikai, mégis nekem szimbolikus eszközök (izzadság, vér) néha visszaütnek, kilendítenek, mert felesleges tartományba fokozottak. Onnan pedig már nehéz a visszatérés, hogy pontosan olvasni tudjuk, az éppen egy negyedjelzés vagy pontozott tizenhatos. Szóval azt kell mondanom, Mr. Chazelle, majdnem, de „nem egészen az én tempóm”.

2014, amerikai, 106 perc
rendező: Damien Chazelle
forgatókönyvíró: Damien Chazelle
szereplő: J. K. Simmons, Miles Teller, Melissa Benoist, Austin Stowell, Paul Reiser, Damon Gupton, Jayson Blair

Szilvási Krisztián

2019.09.08