Barbery első regénye Une Gourmandise (Egy kis csemege) címmel 2000-ben jelent meg, és azonnal hatalmas sikert aratott, de 6 évvel később A sündisznó eleganciája még ezt is túlszárnyalta. Pedig nem feltétlenül könnyű eset a könyv, mivel nem feltétlenül szerencsés benne a műfaji konstelláció. Lássuk csak, miért! A történet főhőse... no igen, valójában ki is a történet főhőse? Nézzük máshogyan: adva van egy párizsi elit környék, egy elit lakóház elit nagy lakásokkal, bennük pedig az elit felsőosztállyal. Életük a hagyományos sznobizmus koordinátái mentén szerveződik, ám minden szabályt (sztereotípiát) a kivételek erősítenek, így az egyik mintacsalád (politikus apa, neurotikus háztartásbeli anya) kisebbik lánykája merően különbözik tőlük. Ő még csak 12 éves, de egy felnőtt gondolkodásmódjával és érettségével látja maga körül úgy a szociológiai hálót, mint a pszichés emberi tudat destruktív megnyilvánulásait.

A kis Paloma olyan elhatározásra készül, amely cselekedettel magában kívánja megölni a modern civilizáció látszat-fejlettségét. Születésnapján öngyilkosságot akar elkövetni, ráadásul a házat is magára akarja gyújtani, pusztuljon csak el a cél (és sokszor értelem-érzelem) nélküli élet. Amúgy úszik az árral, tettet, furcsa magába zárkózása kivételes elmebeli tehetségét rejtegeti. Nem akar kitűnni, még mit nem! Valahogy ugyanígy van ezzel a földszinten lakó házmesternő, az 54 éves özvegy Renée is. Ő sem az, akinek mutatja magát. Sodródik ugyan a sztereotípiával, valójában azonban egy nyelvileg és kulturálisan kiművelt, gondolkodásra (és büszkeségre) képes autodidakta asszony, aki hangosan jártatja a tévét az ajtó közelében, miközben egy belső szobában (átvitt értelemben is) szellemét műveli. Csak hogy adjon a látszatnak.

Ők ketten A sündisznó eleganciája főhősei, akiknek egy bizonyos ponton törvényszerűen mélyebben találkozniuk kell, hogy a messzi földről érkező, házba költöző idegen (egy japán férfi egyenesen Japánból) katalizátorként lendítsen rejtőzködő életükön, s kirobbantsa őket a valóságba. Muriel Barbery regényében a dinamikát a kétpólusú történet szolgáltatja. Egyfelől családdrámá(ka)t kapunk, másfelől viszont helyenként mélyfilozófiai boncolgatásokat. Egyrészről az alsóbb osztályok őszinte mindennapjaiba látunk bele, másrészről a felső tízezer sekélyes valójából kapunk szeleteket. Egyszer a gyermeklét „felfelé” tekintésének buktatóin próbálunk átevickélni, másszor a ki nem teljesedett ötvenen túli élet néz vissza az elszalaszt(at)ott lehetőségekre. Így vagy úgy, a regény szélsőségeket ütköztet, de teszi mindezt annyira hiteles öltözékben, hogy nem rikítja ki az olvasó szemét.

Muriel Barbery regénye olyan feszültséget hordoz, mintha tudatilag és érzelmileg ingadozna a két végpont között. Néha átjátszik a másikba a két térfél, de közös pont sokáig nem maradhat, mert az ember nem úgy van tervezve. Bennünket a másiktól való azonosulás éltet, és késztet örökös küzdelemre, amelyet egyesek magukban játszanak le, míg mások önmagukon kívül. Barbery kezében ott az eszköz mindkettőre, de bölcsen az olvasóra bízza a döntést, ki hogyan vállalja magára mindezt.

A történet befejezése nem biztos, hogy mindenki számára üdítő, viszont a dramaturgia megkívánja, és különben is: sokkal mélyebben beszédes az a tanulság, amikor két sors változtatja meg egymást azok kölcsönös attitűdje folytán. A tragédia ugyan egy lezárás, egy vég, de ha valami ezáltal kezdődik igazán, akkor igenis van/volt értelme. Bár szeretünk elszigetelt individuumként tekinteni magunkra, a belső kinyílást (késztetést) sok esetben csakis egy másik érző-értő lény lényege mozdíthatja elő bennünk. Muriel Barbery itt is szélsőségeket kapcsol össze, viszont az olvasókat A sündisznó eleganciájában véges-végig egyesíti. Nem hiszem, hogy sok kivétel akadna, épp ezért bravúr egy olyan közös nevező, amelyet egyformán él át emberek sokasága. Ja, úgy könnyű? Elárulom, rettentő nehéz!

Szilvási Krisztián