222

Visszafordíthatatlan

Szilvási Krisztián újranéző filmkritikája

visszafordithatatlan-film-plakat

Omegától Alfa felé. A Végtől a Kezdethez. A Szennytől a Tisztaságig. Az Állattól az Emberig. Hozzánk. Hát persze, hogy Visszafordíthatatlan.

Elevenen él még bennem Christopher Nolan Mementója. Abban a filmben a befejezéssel kezdtek, onnan haladtak az eleje felé – s csak a film legvégén (azaz legelején) derült ki igazán, mi is történt valójában. Gaspar Noé filmje ugyanígy épül fel, s hiába ugyanaz a két történet mozgatórugója (a bosszú), a Visszafordíthatatlan már nem kívülállóként kezel bennünket, mint tette azt a Mementó, hanem elvezet lelkünk legmélyebb bugyraiba, hogy felszínre rángassa a szunnyadónak hitt állatot – ugyanis az mindenkiben ott lakik.

A történet egyenes szálon halad, de ez nem vesz el semmit a film erejéből. Sőt! Hiszen nem másról szól, mint az emberivé adaptált állati ösztönökről, azok pedig nem többdimenziósak. Hanem egyszerűek, nyersek, véresek és végzetesek. A düh vezérli Marcus (Vincent Cassel) cselekedeteit onnantól kezdve, hogy szembesül barátnője, Alex (Monica Bellucci) szétroncsolt testével. Ahogy a kamera pörög folyton, egy másodpercig sem látunk statikus képet, úgy pulzál Marcusban a bosszú, s vezeti el a brutális-aberrált Végbélhez (Jo Prestia). Hogy aztán Marcus barátja, Pierre (Albert Dupontel) teljesítse be a bosszút a tudatalatti régiókba száműzött megfontoltság asszisztálása mellett. Ez a katartikus vég (a filmben a kezdet) viszont nem apasztja a nézőben feltolult frusztrációt, s ezzel a Visszafordíthatatlan szakít az átlagfilmek dramaturgiájával. Nem altatja el az igazságérzetre vágyó Embert, ezáltal táplálva tovább a bosszúra szomjazó Állatot. Érdekes pszichológiai vizsgálatot lehetne készíteni arról, ki milyen állapotban hagyta el a mozit a film után.

A Visszafordíthatatlan egésze hű tükre Marcus pillanatnyi lelkiállapotának. Zseniális a film első felének (a történet második felének) kamerakezelési technikája. A lélegzet/lihegés mozgatta, szívverés rázta képek mozaikká torzítják a világot, belül élesebb és keményebb dolgok játszódnak le, mint a valóságban. Érdekes viszont, hogy a színek többnyire se nem élénkek, se nem végletesen hidegek, hanem valahol a kettő közötti matt sávban lüktetnek. Aztán a film végére (a történet prológusára) megnyugszik a kamera, s Kubrick hosszúságú beállításokat láthatunk. Hosszú percekig nincs vágás (pl. a metrós jelenet vagy a bulira készülődés meztelen képsorai), ezzel érzékeltetik a harmónia és a diszharmónia közti különbséget, de a kettő között olyan éles a határvonal, hogy szinte kettészakítja a filmet.

A mozi szövege is érdekes. Hihetetlenül életszerűek a párbeszédek, nyoma sincs az erőltetett megszerkesztettségnek. Néha nincs is sok értelme a dialógusoknak, mintha a szereplők összevissza beszélnének. Olyan, mintha nem is lenne szövegkönyv, egyszerűen szituációk vannak, ahol a szereplőknek rögtönözniük kell. És ez nagyon izgalmas dolog, ugyanis a film tökéletesen érthető lenne beszéd nélkül is, csupán hangokkal és zörejekkel aláfestve. Ez is azt jelzi, hogy a mondanivaló (a bosszú!) határtalan, nem nyelvekhez, kultúrákhoz kötött.

A csúcspont (negatív csúcspontja!) az aluljáróban játszódó megerőszakolós jelenet. Őszintén megmondom, életemben eddig egyszer éreztem olyat: ha ezt most nem hagyom abba, felfordul a gyomrom – az pedig Brett Easton Ellis Amerikai Psycho című könyve volt. Ám a Visszafordíthatatlan erre rátett még egy lapáttal! Nem hittem el, amit látok, mert annyira szörnyű! A 13 perces, vágás nélküli nemi erőszak és fizikai brutalitás szinte egyedülálló a filmek történetében. Annyira nyers és durva, hogy százkilós súlyként üt gyomron, és rátelepszik a mellkasra, hogy csak kapkodni tudja az ember a levegőt. Egyszerűen nem értem, Bellucci és Prestia hogyan tudták végigjátszani. A végén szinte gyűlöltem magamat, hogy én is férfi(állat) vagyok! Borzalmas „élmény” ez a 13 perc! Csakis a legerősebb gyomrúaknak és idegzetűeknek ajánlom!

Tökéletes film a Visszafordíthatatlan. Abban a tekintetben mindenképpen, ahogyan az erőszakot és az ember állati létéből örökölt agresszióit ábrázolja. Egyszerre pszichológiai tanulmány és horrorfilm. Aki megnézi, sokáig nem felejti el.

Szilvási Krisztián

2019.08.26