126

A Skunk Anansie 25 éve

4. rész: Az Anarchytecture és a jelen

skunk-anansie-2016

Ideje sort kerítenünk a kilencvenes évek komplett rockszíntérének egyik legegyénibb hangzású zenekara, a Skunk Anansie-ről szóló sorozat befejező részére, melyben a kezdeti idők, a leginkább klasszikusnak tartott lemez, és az újjáalakulást követő korszak után a legutóbbi album, az Anarchytecture és az aktuális történések kerülnek majd szóba.

A Black Traffic turnéi után, 2013-ban a csapat egy különleges kiadvány elkészítésébe fogott. Skin és a fiúk az év áprilisában akusztikus koncertet adtak a 950 férőhelyes londoni Cadogan Hallban, ahol a kedvenc dalaik áthangszerelt változatait játszották. Utólag ezt a fellépést egyfajta „családi ügyként” aposztrofálták, hiszen ezen az estén ott volt velük Skin gyakori szerzőtársa, a gitáron közreműködő Len Arran, illetve Mark Richardson felesége, Erika Footman, aki, amellett, hogy a zenekar vokálénekeseként lépett színpadra, billentyűs hangszereken játszott, ahogy nemrég készült interjúnk tanulsága szerint ezt a mostani turnén is teszi. Az An acoustic Skunk Anansie – Live in London című koncertalbum és DVD végül 2013 szeptemberében jelent meg, kitűnő illusztrációjaként annak, hogy a jó dalok ugyanúgy megállják a helyüket intimebb köntösben, esetenként vonósszekcióval kiegészülve, mint hangos, torzított gitárokkal.

A folytatásra és vele a zenekar hatodik stúdióalbumára egészen 2016. január 15-ig kellett várni. Ezúttal Tom Dalgety producer ült a zenei rendezői székbe, akinek szintén elég tartalmas a referencialistája, egy sereg meghatározó zenekarral dolgozott már addig és azóta a Rammsteintől a Ghoston és az Opethen át egészen a Killing Joke-ig. Az Anarchytecture nem lett egyértelmű szakmai siker, ezúttal több helyről kaptak kritikákat a lemez letisztultabb, hogy ne mondjuk, poposabb hangzását és dalszerzési megoldásait illetően. Mai füllel hallgatva ezek egy részét akár jogosnak is értékelhetnénk, hiszen valóban ez az a Skunk Anansie album, amelyre talán leginkább igaz a rádióbarát jelző, ugyanakkor a populárisabb hangvétel mellett néhány hallgatás után ez a lemez is megmutatja értékeit, mert dalokat írni természetesen nem felejtett el a zenekar.

A meglepően egyértelmű gitártémára építő, már-már diszkós Love Someone Else hatalmas refrénben bontakozik ki a végére, az utána érkező Victim pedig, bár elsőre szimplának tűnhet, hiszen voltaképpen végig ugyanazokat a motívumokat használják benne, valójában mesterien fokozza a feszültséget egészen a dal végéig. A Beauty is Your Curse, a That Sinking Feeling és különösen a We Are The Flames egy fokkal harapósabb gitárokkal bármelyik korai lemezre felférnének zenét és szöveget tekintve, és az olyan, direktebb módon popdaloknak tekinthető szerzeményekre is rá lehet érezni, mint a bőven táncolható ritmusú In The Back Room vagy a Bullets, amelyben az egyébként egész lemezen kifejezetten elemében lévő Cass játszik egészen meghökkentő basszushangszíneket.

Az Anarchytecture drámaibb pillanatait viszont a lírai, balladisztikus oldal adja, az olyan dalok, mint az elektronikusabb hangszerelésű, érzékeny Death To The Lovers, az egy fokkal rockosabb Without You, melynek nyúlfarknyi, vonósokra emlékeztető gitárszólamokkal megtámogatott középrésze az album egyik legszebb pillanata, és a záró, már-már az áttetszőségig letisztult, szomorú, mégis gyönyörű Iʼll Let You Down, melyre az egész albumon ismét paradés teljesítményt nyújtó Skin éneke teszi fel a koronát. Szóval, bár meg lehet érteni azokat, akiknek hiányzik a lemezről a korai Skunk Anansie nyers energiája, ettől ez az album még bőven rendben van, és a közérthetőbb, egyenesebb vonalú zeneiség mellett sok felfedeznivalót nyújt azoknak, akik rá tudnak szánni pár hallgatást egy lemezre.

2017-ben a zenekar ösztöndíjat indított fiatal tehetségek támogatására, a brit, elsősorban pop, rock és elektronikus zenei stílusok oktatásával, valamint énekesképzéssel foglalkozó brit Academy of Contemporary Music – ACM, kb. Kortárs Zenei Akadémia – közreműködésével. A három tagintézmény, az ACM Guildford, az ACM London és az ACM Birmingham legtehetségesebbnek ítélt hallgatójának tanulmányait a zenekar mintegy 27000 fonttal – körülbelül 9 és fél millió forinttal – támogatta meg, és a programot tavaly is meghirdették.

Itt tartunk most. Januárban megjelent a zenekar huszonötödik születésnapját megünneplő dupla koncertalbuma, a 25 dalt tartalmazó 25LIVE@25. Ahogy ezt Mark Richardsontól megtudhattuk, az album egyfajta élő antológia, melyen a korai korszak legfontosabb dalai mellett nem feledkeztek meg az újjáalakulás óta megjelent lemezekről sem. Mark a következőket mondta a lemez elkészüléséről: „Igazából 2008 óta minden egyes koncertünket rögzítettem. Ma már könnyen elérhetők olyan technikai eszközök, amelyeket csak rá kell csatlakoztatni a keverőpultra, ezekkel bármelyik koncertedet rögzítheted sávonként. Így aztán egy idő után már komplett dobozok voltak tele mindenféle merevlemezekkel, rajta a koncertfelvételeinkkel innen-onnan. Amikor jött az ötlet, hogy csinálunk egy élő albumot, nem volt nehéz dolgunk, mert több mint tíz évre visszamenőleg minden bulink felvétele rendelkezésre állt. (...) Néhány régebbi dal élő változata korábbi turnékról származik, 2010-ből, 2011-ből, amikor több régi számot játszottunk, a legtöbb felvétel viszont a legutóbbi, 2017-es körútról, elsősorban olasz- és lengyelországi koncertekről való. Elég hosszú időt vett igénybe, amíg kiválasztottuk a legjobb verziókat, de mivel tudtuk, hogy ez a két buli különösen jól sikerült, nem kellett minden felvételt végighallgatnunk.

A huszonötödik jubileumi turné június 28-án indult a dániai Odensében, ahol a zenekar a Tinderbox fesztiválon lépett fel. Azóta már majd kéttucatnyi koncerten vannak túl Luxemburgtól Csehországon át Ausztriáig, beleértve a július 31-i budapesti, Barba Negra Track fellépésüket is.

Skunk Anansie „Ki kicsoda” – Deborah „Skin” Dyer

Hangszer: ének, gitár, theremin
Születési hely, idő: London, 1967. augusztus 3.

deborah-skin-dyer

Skin, a zenekar alapítótagja, szólóénekese, fő dalszerzője eredetileg belsőépítésznek készült, tanulmányainak helyszíne a middlesborough-i Teeside Egyetem volt, amely később díszdoktori címet adományozott neki. Bár a Skunk Anansie minden zenésze önálló, hangsúlyos karakter, aki bátran nevezhető saját hangszere mesterének, tagadhatatlan, hogy ő a zenekar központi figurája, melyre őserejű, érzelemgazdag hangja, színpadi jelenléte, egyéni megjelenése mellett a dalok szövegei mind az ő munkáját dicsérik, és a zeneszerzésben is részt vesz – a debütáló Paranoid and Sunburnt dalait például kettő kivételével ő és Len Arran írták.

A Skunk Anansie honlapján szereplő idézet beszédesebb többoldalnyi biográfiánál is: „Sokkal inkább művésznek tartom magam, mint zenésznek. Nem csak azért, mert egy süket teve is jobban gitározik nálam, hanem mert a zenekari létezés jóval sokrétűbb készségeket igényel annál, mint hogy tudj dalokat írni vagy énekelni. Nem árt, ha megismerkedsz más művészeti formákkal, mint a film, a színház vagy az irodalom, ha létre akarsz hozni valami csodálatosat az egók találkozásából, ami egy igazán jó zenekarral jár.

A Post Orgasmic Cill és a feloszlás után szólókarrierbe kezdett, ebben az időszakban két albumot jelentetett meg Fleshwounds, illetve Fake Chemical State címmel, melyeken némileg nagyobb szerepet kapott az elektronika, mint a Skunk Anansie lemezein. Ezek után nem is lehet azon csodálkozni, hogy Skin DJ-ként is aktív, és adandó alkalommal fotómodellként is feltűnt már.

További információk: skinmusic.com

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

A Skunk Anansie karriertörténet sorozatának korábbi írásai:
1. rész: A Paranoid & Sunburnt és a Stoosh
2. rész: A 850. lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz – Post Orgasmic Chill
3. rész: A Wonderlustre és a Black Traffic

2019.08.13