Bonchidához Kolozsvár a legközelebbi nagyváros, ami Budapestről éppen most nem érhető el repülővel, de autóval sem olyan vészes a távolság, csak miután elfogy az autópálya. A fesztivál Kolozsvártól kényelmesen megközelíthető, feltéve, ha időben indul el az ember, és nem fut bele a fesztiválozókkal nehezített agglomerációs dugóba, ami miatt az egyébként nagyjából fél órás út legrosszabb esetben három órásra is nőhet. Hazafelé is dugóval kell számolni, akkor a fesztiválról Kolozsvárra igyekvők nézhetik meg a falvakat nagyon alaposan.

Az Electric Castle fesztivál négynapos buli, megfejelve egy nulladik nappal. Itt volt a fő fellépő Grandmaster Flash, akit ugye nem kell azoknak sem bemutatni, akik annyira nem merültek el a hip-hopban. Szokták rá azt is mondani, hogy a hip-hop keresztapja meg ilyenek, de legendája mindenképpen. Na most ő nem igazán rappelt sosem, hanem a lemezjátszók mögött állt, aztán azokat nyüstölte ezerrel. Mára ez annyit változott, hogy ugyan ott vannak a lemezjátszók, de azért már ő is laptopról tolja alapvetően. A lemezek meg ott vannak, hogy scratch-eljen rajtuk, mikor épp szükséges. A fellépése természetesen borzasztóan hakni volt, de abból a fajtából, ami ennek ellenére szórakoztató. A kivetítőn lehetett nézni néha, ahogy tekergeti a lemezjátszóit, máskor meg elhunyt rapperek képét lehetett vele együtt nézegetni, aztán mindegyiknél óbégatni egyet, ha mi is tiszteljük úgy az adott embert, mint ő. Zenében meg pakolt ő mindent a régi klasszikusoktól kezdve az újakig, meg természetesen volt Jump Around is, mert az ki nem maradhat egyetlen DJ setjéből sem. (dg)

Tömegközlekedéssel is hasonló a helyzet, itt azonban érdemes megjegyezni, hogy amíg az éjszakai buszhoz vagy fesztiválbuszokhoz szokott emberek szemei előtt ez azt jelenti, hogy heringek módjára utaznak egy jó esetben nyitható ablakú Ikarus buszon, ez Romániában kényelmes, többségében légkondis turistabuszokat jelent garantált ülőhellyel.

Talán a Limp Bizkit töltötte meg a legjobban a teret a nagyszínpad előtt a négy nap alatt. Mozdulni sem lehetett, nem hogy elölről valahogyan hátrébb keveredni, de hát Fred Durst hakniját mindenki látni akarta. A zenekar már gyakorlatilag évtizedek óta haknizik, szóval ez alap náluk, nem sértés. Ez pedig hol rosszabbul (a Volton tavaly kegyetlen pocsék volt), hol jobban sikerül (itt az Electric Castle fesztiválon). Most mintha több lett volna a zene, mint a néphergelés, de lehet, csak én voltam más hangulatban. A Limp Bizkit még nem olyan, mint a Prodigy volt, hogy bárhol ledobták, ott buli lett, de lehet, csak azért, mert túl sok az elromolható dolog. Most nem romlott el semmi, Wes Borland ugyanolyan idióta volt, mint mindig, Durst meg mintha a szokásosnál jobban élvezte volna az egészet, szóval el lehetett lenni rá abban a szűk másfél órában. (dg)

A fesztivál helyszínén a Bánffy-kastély nem csak díszletként szolgál, de itt kaptak helyet a művészeti installációk is, amik egy részénél nem mondom, hogy feltétlenül értettem a mondanivalót, viszont mégis a fesztivál programjának egyik legszórakoztatóbb elemei. A horrorisztikus fényjáték a kastély termeiben vagy a random algoritmusokra támaszkodó vetítés és a sötétséget láthatóvá tevő karika valószínűleg egy sima kiállítóteremben csak közepesen emelték volna meg a pulzusom, itt viszont annyira hatásosak voltak, hogy akadt, amit másnap is újra megnéztünk.

Megmondom őszintén, a Bring Me The Horizon új lemeze meglepett merészségével. Néha ugyan túltolják a trendiséget rajta, de sok jó pillanat van a popos dalokban, amiket ráadásul külső producer nélkül raktak össze. Ennek ellenére rendesen megcsapkodnám az összes tagot, szimpatikusabbak nem lettek az idők során, pláne Oliver Sykes énekes. Élőben eddig, azt hiszem, egyszer láttam őket, a Szigeten, de az valami kegyetlen szar volt, egy unott zenekarral, unott közönséggel. Ehhez képest az Electric Castle fesztiválon talán ők voltak a legjobb headliner. Ennek a zenekarnak már semmi köze a Szigeten látotthoz, és még Sykes is elérte, hogy ne akarjam egyből megütni. Már-már szimpatikus volt, ahogy vezényelte a látványos show-t, jól is énekelt (bár rengeteg kórus gépről ment), gyakorlatilag nem lehetett unatkozni rajtuk. Alapból nagyszabású volt a színpad ezekkel a ledfalas emelvényekkel, és a plusz emberek (zászlót lengettek, meg hasonlók) sem voltak idegen látvány a buli alatt. Sokszor beszélünk arról, hogy ha leáll az Iron Maiden meg a Metallica, nem lesz, ki a helyükbe lépjen, és stadionokat töltsön meg. Bármennyire is durván hangzik, de ezt a koncertet látva a Bring Me The Horizon akár megcsinálhatja ezt a lehetetlen küldetést. (dg)

Élhető

A legnagyobb különbség a hazai fesztiválok többsége és az Electric Castle között, hogy élhető. Az étel-ital árakban ugyan nincs jelentős különbség, hangulatban annál több. A fesztivál szervezői egyelőre nem érezték úgy, hogy minden egyes négyzetcentimétert be kellene építeni, és a szponzorok sem léptek ki a jóízlés kereteiből, ennek köszönhetően maradt egy rakás olyan hely, ahol normálisan lehetett beszélgetni. A kocsmák nem azt tűzték ki életcéluknak, hogy hangosabbak legyenek, mint a színpad, és hiába a bokros-erdős területek, amiket hangulatvilágítással és különböző alkalmatosságokkal tettek alkalmassá arra, hogy ott emberek chillezzenek, ezt sem nyilvános WC-nek használták a fesztivállátogatók. A repohár fájó hiányát valamennyire ellensúlyozta, hogy meglepően keveset dobáltak el az emberek a fesztivál területén.

Egészen a 2015-ös Szigetes fellépésükig azt hittem, hogy a Florence + The Machine nem lehet valami pörgős élőben, emiatt aztán csak lestem, milyen intenzív show-t tolt az énekesnő és zenekara. (Meg azon is, hogy akkor még 30 éves sem volt Florence Welch, pedig néztem vagy 45-nek.) Szóval most már nem lepődtem meg, hogy ugyanezt megkaptuk Bonchidán is. Welch most is mezítláb, pendelyben szaladozott fel-alá, mintha valami erdei tündér lenne, de talán már túlzottan is rájátszik erre a szerepre, mikor a szende kislány először átmegy szexuális incselkedőbe, aztán meg káromkodva teteti el a telefont az emberekkel. Mindegy, a lényeg, hogy Welch nagyon jó frontember, egy pillanatra nem áll le, és folyamatosan pörgeti a bulit. Azt a bulit, amelynek csupán annyi volt a baja, hogy túl sokat játszottak a nem túl izgalmas High as Hope lemezről, de élőben ezekbe is több erő szorult, mint a stúdióban. Szóval most a Szigeten alap, hogy újrázunk. (dg)

A fesztiválnál is nagyobb buli az, ami a fesztivál mellett van

Persze a legtöbben mégiscsak a koncertek meg a zene miatt mennek fesztiválra, ahol mindenképpen nagy előny, ha jó mondjuk a kaja és a hangulat is, de aki igazán jó hangulatot szeretne, annak érdemes kilátogatni a faluba is, ahol a helyiek tartanak fiesztát, amibe bármikor be lehet csatlakozni, és ha elég szimpatikus a vendék a vendéglősnek, akár még bónusz pálinkát is kap búcsúzóul, csak hogy még jobb legyen a buli.

Vicces, hogy életem első Qualitons-koncertjéért Bonchidáig mentem. Na jó, nem értük mentem ki, de ha már egyszerre voltunk egy helyen, bepótoltam ezt a fájó hiányt. Azért fájó, mert lemezen már jó ideje bírom a magyar zenekart, de élőben valahogy mindig elkerült. Most viszont legalább autentikus helyszínen, a Bánffy-kastély udvarán tudhattam meg, hogy hiba volt eddig várnom. Itt ugyan látványban nem volt semmi különös (elég volt a kastély fala), de annyira magától értetődően, lazán tolják ezt a funkkal átitatott, pszichedelikus progrock zenét, hogy azt hosszú órákig képes lennék nézni. Jó volt az egész koncert, ezek a kétdobos jammelések zseniálisak, de mégis a Kex-feldolgozás Zöld sárga volt a legjobb. Nem saját dal, de ez is erősen mutatja, amit már régóta fújok, hogy nyugatra csak olyan zenekar tud betörni Magyarországról, akik a sajátos magyar ízt is beviszik a zenéjükbe (és egyébként a Qualitons saját szerzeményeiben is van ilyen népzenei lüktetés). Igazából nem csoda, hogy Anthony Kiedis RHCP-énekes leugrott a bulijukra, miután a szálloda erkélyéről meghallotta a zenéjüket, és az sem csoda, hogy a legendás KEXP rádióban is felléphettek Seattle-ben. Megérdemelték, de ennél többet is érdemelnének. (dg)

Bónusz: három nap alatt visszajött a pénzem

Az Electric Castle is készpénzmentes fesztivál, és hiába, hogy a Mastercard az egyik főtámogató, csak nagyon kevés helyen lehet paypass kártyával fizetni. Helyette a karszalagos fizetés működik. A feltöltése pofonegyszerű, ráadásul egy pillanatig nem volt az az ember érzése, hogy itt most az az eltökélt szándék, hogy valamin mindenképpen felidegesítse magát a fesztivállátogató. Nálam egyébként ez évekig a kényelmi díj volt, mert az ég világon semmi olyan extra kényelmes dolgot nem tudtam felfedezni abban, hogy fizetek azért, hogy kártyával vásároljak egyenleget. Itt viszont sokkal egyszerűbb az egész procedúra, ugyanis semennyibe sem kerül feltölteni az egyenleget, be lehet állítani egy olyan megoldást, hogy bizonyos egyenleg alatt (ami itt 20 lej volt) egy nagyobb összeget (100 lej) adjon hozzá az egyenleghez. Minden vásárlásról részletes számla érkezik e-mailben, a fesztivál vége után pedig minden különösebb kérvény benyújtása nélkül, az ígéretek szerint 11 munkanap alatt, de a valóságban 3 munkanap múlva már a számlán is volt az egyenleg, amit a kártyámon hagytam.

Juhász Edina
Fotók: Juhász Dorottya
Forrás: langologitarok.blog.hu