174

Viet Thanh Nguyen: A szimpatizáns

Könyvkritika

viet-thanh-nguyen-a-szimpatizans

A szimpatizáns az identitásválságban szenvedő egyén tragédiája és a vietnami háború, illetve a háború utáni időszak históriája egy olyan szemszögből, amelyet eddig nem ismertünk. Korábban minden könyv, amely a vietnami konfliktusról szólt, azt mesélte el, hogy milyen hatással volt a háború az amerikaiakra, és senki nem foglalkozott azzal, hogyan élte meg az egészet az ázsiai nép. Viet Thanh Nguyen ezt pótolja. A szerző a könyvért 2016-ban irodalmi Pulitzer-díjat kapott, nem érdemtelenül.

A cselekmény nagy része a vietnami háború után játszódik; a regény tulajdonképpen azzal indul, hogy egy nevén nem nevezett Tábornok amerikai segítséggel az utolsó órákban elmenekül Saigonból. A teljes kimenekítési akciót a leghűségesebb segédje, a regény főszereplője és narrátora, egy szintén név nélküli százados szervezi meg, aki egyébként az északiak beépített titkosügynöke. Felettesei parancsára mindvégig a Tábornok mellett marad, még a száműzetésben is, mert a kommunistáknak ott van rá szükségük, hogy a Tábornok lépéseiről, terveiről és ezáltal az ellenállás mozgolódásáról mindig tudomást szerezhessenek. A Tábornok és a holdudvarát képező tisztek gyanútlanok, de a regény főszereplője nagy árat fizet azért, hogy soha ne is gyanakodjanak. Azért, hogy az inkognitóját megőrizhesse, egészen meredek parancsokat is teljesít, amelyek csak még inkább a szakadék széle felé taszítják. De vajon kiért teszi mindezt? Vajon megéri? Vajon van visszaút azon az ösvényen, amelyen elindult?

A regény tulajdonképpen a főszereplő vallomása, amelyet így kezd: „Kém vagyok, alvóügynök, tégla, egy kétarcú ember”, és ez a kettősség a születése óta meghatározza a létét. Egy francia katolikus pap és egy fiatal vietnami nő gyermekeként született, emiatt már egészen kicsi korában megbélyegezte a környezete. Félig idegennek számított a sajátjai között. A tanulmányait Amerikában végezte, ahol joggal érezte úgy, hogy kilóg a sorból, ő volt – ahogyan ezt egy amerikai megfogalmazta – az „amerázsiai, aki mindörökre két világ közt rekedt, és sosem tudja, hová tartozik”, pedig ő valójában eurázsiainak számított. Noha a nyugati világban szerzett diplomát, és otthon a Vietnámi Köztársasági Hadsereg kötelékében szolgált egy olyan Tábornok századosaként, aki szoros kapcsolatot ápolt bizonyos CIA-ügynökökkel, ő a vietkongoknak jelentett, és legbelül a forradalom lojális harcosának érezte magát. Vagy mégsem? Miközben a kommunistáknak kémkedett, soha nem vetette meg mindazt, amit a nyugati világ kínált: az igazi függetlenséget és szabadságot. S bár a kommunista forradalom ügyét szolgálta, felettesei utasítására kénytelen volt a Saigonból elmenekülő Amerika-barát Tábornokkal tartani, és vállalni a száműzöttek sorsát, újra Amerikában, de most nem mint ázsiai vendégdiák, hanem mint háborús menekült, aki végigjárja a bevándorlók útját. Amikor pedig lehetősége lesz újra hazatérni, azzal szembesül, hogy az övéi nem találják kielégítőnek az eddigi odaadását, és komolyan azt gondolják, hogy a sok idegenbeli lét miatt egyszerűen megfertőzheti a forradalom nemes és tiszta ideológiáját.

A századosnak hosszú és fájdalmas utat kell megtennie azért, hogy végül szemközt találja magát azokkal az egyetemes és időtlen kérdésekkel, amelyekre nincs egyenes válasz – illetve amelyekre a történelem olyan válaszokat adott, hogy azt kívánjuk, bárcsak fel se merült volna a kérdés. „Azok, akik a hatalomért harcolnak, mihez kezdenek, amikor megszerzik a hatalmat? Mit tesz a forradalmár, ha győzött a forradalom? Azok, akik függetlenséget és szabadságot hirdetnek, miért veszik el mások függetlenségét és szabadságát?” A vietnamiak kollektív fájdalma végül leredukálódik egyetlen ember fájdalmává, amikor a szerző a százados hangján egy majdnem egyoldalas kiáltásban foglalja össze, mennyi dolog sodorta válságba a főszereplőjét (és/vagy a népét), és hogy minden másképp alakulhatott volna, „ha a történelem hajója másfelé indul el; […] ha apám Algériába megy lelkeket menteni és nem ide jön; […] ha nem háborúznánk; ha egyesek nem nevezték volna magukat nacionalistának vagy kommunistának vagy kapitalistának vagy realistának; […] ha az amerikaiak nem jönnek ide, hogy megmentsenek minket önmagunktól; ha nem vesszük meg, amit árulnak; ha a szovjetek nem hívtak volna minket elvtársnak” stb.

Viet Thanh Nguyen regénye nagyon sokrétű és sokféleképpen értelmezhető. Egy kicsit kémregény, egy kicsit háborús könyv, de leginkább a háborús menekültek könyve. Nguyen nagyon szépen ír. Néhol szomorú, gyakran ironikus, nem szégyell önkritikát gyakorolni, a regény végkicsengése pedig határozottan háborúellenes. Ezt elsősorban olyan elemekkel, olyan jelenetek beiktatásával éri el, amelyek a háború nyers kegyetlenségével szembesítenek. Van néhány olyan jelenet a könyvben, amely széplelkűeknek nem ajánlott.

A könyv huszonhárom fejezetre oszlik, de az egész tulajdonképpen egy vallomás. Az már rögtön az elején kiderül, hogy mindezt a százados valakinek elmeséli, de hogy ki a rejtélyes komisszár, akinek vall, csak a végén derül ki. A könyv letehetetlen, a cselekmény magával ragadó, de a szöveggel az elején barátkozni kell, Nguyen ugyanis nem jelölte a párbeszédeket, tulajdonképpen mindent egybe írt; azt javaslom, adjunk egy kis időt a regénynek, amíg ráérzünk a szöveg ritmusára. Mindenképp megéri.

Viet Thanh Nguyen 1971. március 13-án született Dél-Vietnámban, Észak-Vietnámból betelepült szülők gyermekeként. Saigon 1975-ös eleste után a család Amerikába menekült; előbb egy pennsylvaniai, vietnami háborús menekültek számára létesített táborban éltek, majd a szintén pennsylvaniai Harrisburgbe, később a kaliforniai San Joséba költöztek. Egyetemi diplomáját a kaliforniai Berkeley Egyetemen szerezte. Ma a Dél-Kaliforniai Egyetemen angolt tanít. A szimpatizáns az első regénye.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2019.08.10