Vagyunk, akik vagyunk – We Are What We Are

Szilvási Krisztián 1 perces filmkritikája

we-are-what-we-are-poster

„Elvesztünk, ahogy a bárányok is… de rátaláltunk a fényre, amely hazavezet minket.” A kis Rory Parker azonban a sötéttől fél, mert ott lakoznak a szörnyek; nem tudja, vagy ha tudja, sem érti még, hogy a legnagyobb és legrosszabb értelmű fénytelenség az emberből magából képes eredni. Ha pedig egyfajta vallásba kapaszkodva, annak talmi feloldozásába vetve lelkiismeretünket, és öröklődő „tanításait” követve hisszük el, hogy a rossz éppen a jóság és feloldozás egyetlen megkérdőjelezhetetlen útja, tényleg túllépünk az eltévelyedés emberi kategóriáján.

De kiteszem a pontot, mert sem erkölcsi-morális, sem pedig vallásfilozófiai mélységekbe nem akar hiteltelenül bonyolódni az amerikai Jim Mickle filmje, amely ugyan „kannibál horrorfilmként” van műfajilag titulálva, azonban szerencsére inkább differenciált drámai vetületeket jelenít meg történetével. Van egy zárkózott, meglehetősen „idegen” hatású család, ami furcsa módon csak nekünk, nézőknek tűnik fel igazán – egy amolyan ezervalahányszázas években ragadt, belterjes família. Az anya furcsa körülmények között meghal, azonban a gyászoló apát, a két tinilányt és a kisebb fiúcskát ez nem gátolja meg abban, hogy folytassák hétvégére esedékes, valamiféle vallási-rituális, böjtnek tűnő „ünnepüket”. Amikor aztán kiderül, mitől fosztják meg magukat néhány napra, hogy a rituálé csúcspontján lakomát üljenek, inkább lennénk örökre vegetáriánusok. De hát sajnos mindannyian Vagyunk, akik vagyunk.

A 2010-es, azonos című (Somos lo que hay) mexikói film író-rendezőjének, Jorge Michel Grau-nak amerikai remake-je szépen, kitartóan, bár nem túl hihető következetességgel építkezik Mickle kezében, ahol az információ-adagolás remek, a kulisszák nyugtalanítóak, a képek (Ryan Samul) és a zene elsőrangú. A téma amúgy nem légből kapott: a szülők egy kuru nevű kórtól szenvednek, amely emberhús-fogyasztás következtében szerzett prion betegség, az 1960-as évekig meglehetősen gyakori volt Új-Guineában. Viszont a film legnagyobb értéke nem ez, hanem a két lány „elszakadni” akaró törekvései, a hamis vallás és a tradíció gúzsban tartó kötelékeiből a ráció és az emóciók diktálta menekülni vágyás, amelyet azonban – ahogy az sajnos lenni szokott – visszahúz a maradandó „fertőzés” génekbe kódolt megszokása.

A finis megrázó apagyilkossága aztán tényleg mindenre pontot tesz, a konklúzió szimpla és szomorú: csakugyan nincs kiút. Az érzelmi azonosulás bár mindkét lányra egyformán kihegyezett lehetőség, én a fiatalabbat, Rose-t választottam (Julia Garner), és valóban nem voltam boldog a befejezéskor. „Miatyánk, emelj fel bennünket a bujaság világából, közösen, s ébressz rá bennünket a tisztességre és mennyei világiakra.” Csak az az eszehagyott hit ne lenne…

2013, amerikai-francia, 105 perc
rendező: Jim Mickle
forgatókönyvíró: Jim Mickle és Nick Damici
szereplő: Kassie Wesley DePaiva, Julia Garner, Ambyr Childers, Jack Gore, Bill Sage, Kelly McGillis, Laurent Rejto

Szilvási Krisztián

2019.07.31