A vágy, a szeretetéhség, ami végül is a Zongoralecke központi motívuma, Champion filmjében harmonikus. Már-már túlontúl realisztikus, szégyenlős. A szerelmi háromszög, ami Ada, újdonsült férje, Stewart (Sam Neill) és a maorik életformájához idomuló George (Harvey Keitel) között zajlik, nélkülöz minden fennköltséget. A dzsungel rengetegében azonban nehezen talál utat a gyengédség. Nem a hagyományos brit gentleman Stewartnál, aki birtokolni akarja Adát, hanem a hatalmas, nyers erőt sugárzó George-nál. Persze, hogy Ada, aki ki van éhezve az érintésre, az utóbbit választja.

A történet nem száguld előre veszettül, mégis teljesen megfog a lassú kibontakozás. Az érzelmek felszínre törése olyan óvatos, hogy az már szinte tökéletes. A direktornő végig két fő eszközzel él: az emberi arcmimikával, ami olyan kifejező, mint egy némajáték (Ada esetében az is), valamint a színek játéka. Utóbbiak a film feléig teljesen mattok, hidegek (barna, szürke, fekete), ám mikor az érzelmek kezdenek virágot bontani, rögtön megjelenik a piros, a kék, a zöld. A színek aztán innentől végig hullámzanak, hol vissza a szürkeségbe, hol előre a melegségbe, a lelki rezdülések vizuális megjelenéseiként.

Ada, mivel néma, a zongorán keresztül beszél. A zene teszi teljessé lényét, s persze ez az, amit ez a környezet nehezen ért meg. A jelenetek többségében Holly Hunter egyedül van a zongorával (melyen igazából is maga a színésznő játszott), és itt, így értjük meg igazán mélységesen mély magányosságát. George pedig, termete, vonásai ellenére gyengéden szeretne szeretni – persze, hogy egymásra találnak. A két férfi karakter, Stewart és George közti különbséget rögtön Adával való első találkozásukkor megsejthetjük. Stewart: „Milyen kicsi; George: „Fáradtnak tűnik”.

A színészek kiválóak: Holly Hunter, a melankolikus, mozdulatlanságba dermedt Ada, és lánya szerepében az impulzív, életteli, vidám Anna Paquin. Határozott ellenpólusokként egészítik ki egymást. Nem csoda, hogy mindketten Oscart kaptak. Harvey Keitel is szenzációsan játszik, a magányosság élő szobra az életvidám maorik között. Sam Neill hármójuk játéka mellett elszürkül, nem tud elegendő életet csempészni karakterébe.

A Zongoralecke megható, valóságos és elgondolkodtató film festményszerű képekkel, éles kontrasztokkal (jellemek, színek) és a meztelenségnek egy olyan harmonikus, tiszta ábrázolásával, amely az ókori görög szobrokra emlékeztet. A vágy, a szenvedély végtelenül letisztult és valóságos, mint az új-zélandi őserdő őszinte, romlatlan naturalizmusa. Amelyet még nem tett tönkre az ember azzal, hogy zsíros ujjlenyomatát gyógyíthatatlan billogként nyomta rá a természetre.

Ha ezt a filmet igazán meg akarjuk érteni, nem elég látnunk, át kell éreznünk. Ugyanúgy, mint Ada a dallamokat...

Szilvási Krisztián