71

Hollywood menni rock nʼ roll?!

Thirty Seconds to Mars karriertörténet – 4. rész: Szerelemtől az álmokig, Amerikától a jelenig

thirty-seconds-to-mars

A This Is War megjelenése után még az A Beautiful Lie-nál is magasabbra jutott a Thirty Seconds to Mars. A lemezhez kapcsolódó három turné, az Into The Wild, a Hurricane és a Closer to the Edge összesen két évig tartott, ezalatt megdöntöttek egy Guiness-rekordot is a „Leghosszabb turné egy rockzenekartól” kategóriában – összessen 309 koncertet játszottak az említett körutak során. Enyhe kifejezés tehát, hogy lendületben volt a zenekar, ráadásul a koncerteket követően azonnal rá is fordultak a következő lemezre, az előző albumon már bizonyított Steve Lillywhite irányításával.

Jared Leto már 2011 decemberében elkezdte írni a friss témákat. Ha lehet hinni az akkori nyilatkozatoknak, mire eljött 2012 áprilisa és vele a lemez felvételének kitűzött időpontja, összesen ötven dallal készült el. A felvételek a Los Angeles-i Laboratory stúdióban folytak egészen az év decemberéig. Természetesen nem hagyták ki azt a ziccert sem, hogy egy újabb The Summit során bevonják a rajongókat a lemezkészítésbe. Ezúttal viszont, mivel az új lemez hangzását kissé lecsupaszítottabbnak és természetesebbnek képzelték el az előzőnél, minden résztvevő helyett körülbelül 20-25 főnyi kórus működött közre a felvételeken.

A Love, Lust, Faith and Dreams, ahogy ez már a címéből is sejthető, konceptalbum, amelynek dalai a címben megadott témákkal – szerelem, vágy, hit és álmok, de ezt csak a túlbiztosítás kedvéért teszem hozzá, szerintem ennyire minden olvasónk tud angolul – foglalkoznak. Az albumon az egyes szegmenseket egy női hang jelenti be, de az egyébként Damien Hirst festményébe csomagolt CD-n vizuálisan is jól elkülöníthetők a dalok, hiszen az egyes fejezetekbe tartozó szerzemények címe más-más színnel szerepel: a LOVE két tétele, a Birth és a Conquistador piros, az öt dalon át – Up in the Air, City of Angels, The Race, End of All Days, Pyres of Varanasi – tartó LUST sárga, a Bright Lights, a Do or Die és a Convergence hármasa által alkotott FAITH zöld, míg a két zárószám által jelzett DREAMS kék betűket kapott.

Az első kislemez az Up in the Air lett, mely egyben az első olyan hangfelvétel, amelynek kereskedelmi forgalomban is kapható példánya a világűrt is megjárta. A lemez promóciójaként a zenekar elküldött egy-egy példányt a NASA és az Elon Musk-féle SpaceX számára, hogy juttassák fel azt az űrbe, egy Dragon űrhajó fedélzetén szállítsák azt a Nemzetközi Űrállomásra, és ez meg is történt – a küldetésre március 1-jén került sor, az űrállomás személyzete két nappal később, a dokkolás után hallgathatta meg a dalt. A földi halandók számára először március 18-án lett hallható az Up in the Air, másnap pedig közzétették a digitálisan letölthető változatot is.

A Love, Lust, Faith and Dreams anyagát, mely a This Is War a korai időkhöz képest poposabb hangzását egyértelműen elektronikusabb irányba fejlesztette tovább, alapvetően pozitív szakmai vélemények fogadták, ugyanakkor pályafutásuk során először elmarasztaló kritikákat is kaptak, melyek a zenekarhoz képest túlságosan terjeszkedő, túlfeszített, elődje szintjét el nem érő anyagként említették a lemezt. Ennek ellenére ez lett a Thirty Seconds to Mars egyik legsikeresebb kiadványa, hiszen már a megjelenés hetében 53 ezer példány ment el belőle, 2013-ban pedig ott volt az év legjobban fogyó rockzenei albumai között, számos magazin választotta be az év legjobb lemezei közé, először jutottak be a Billboard Top 10-be, emellett két egymást követő évben, 2013-ban és 2014-ben is megkapták a MTV Europe Music Award díját a legjobb alternatív zenekar kategóriájában. Dániában 2014-ben Echo-díjra is jelölték a lemezt, bár ez utóbbit végül a Volbeat nyerte meg az az évi Outlaw Gentlemen & Shady Ladies albummal, amin mondjuk nem nagyon lehet csodálkozni, tekintve, hogy ők a hazai pálya előnyeit is élvezhették. A lemezhez kapcsolódó turné hat kontinensre jutott el, összesen 153 koncertet adtak.

Jared Leto számára ez az időszak tartogatott egy másik nagy sikert is, hiszen 2014. március 2-án Oscar-díjat kapott a Legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában Jean-Marc Vallée Mielőtt meghaltam – eredeti címén Dallas Buyers Club – című filmjében alakított heroinfüggő transzvesztita Rayon szerepéért. A filmen, mely még két másik kategóriában is nyert abban az évben – Matthew McConaughey kapta a Legjobb férfi főszereplő, illetve Adruitha Lee és az összesen kétszázötven dolláros költségvetésből dolgozó Robin Mathews a Legjobb smink és frizura díját – 2012 végén kezdett dolgozni a stáb. Jared a forgatás huszonöt napja alatt végig a szerepében maradt, munkatársai egyenesen azt nyilatkozták róla később, hogy bizonyos értelemben nem is találkoztak vele a munka során. Leto erről később így beszélt: „Az a mondat, hogy benne maradok a karakterben, számomra elköteleződést és összpontosítást jelent. Egy olyan szerephez, mint ez, ami ennyire intenzív, kihívást jelentő és sok szempontból szélsőséges, minden koncentrációmra szükségem volt.

2014-ben a Thirty Seconds to Mars szerződést bontott a Virginnel, majd augusztustól két főzenekaros turnét csináltak a Linkin Parkkal bő egy hónapon keresztül. Ezután ismét némi szünet következett, amelynek során a frontember eljátszotta Jokert a DC Comics bűnöző karaktereit felvonultató Öngyilkos osztag című moziban. A forgatás augusztusban fejeződött be, és nem meglepő, hogy az év novemberében már meg is érkezett a hír, hogy a zenekar új albumon dolgozik. 2016 márciusában azt is nyilvánosságra hozták, hogy a zenekar az Interscope Recordsnál hozza majd ki a lemezt. Jared már a lemezkészítés korai fázisában úgy nyilatkozott, hogy eddig felfedezetlen területekre kíván merészkedni az új albummal zeneileg. Emellett belekezdett az A Day in the Life in America című dokumentumfilm forgatásába, amely, hasonlóan a This Is War és az Artifact párosához, a lemez egyfajta kísérőfilmjének készül – a film cikkünk megjelenésekor épp az utómunkák fázisában tart.

A korábbi lemezkészítési rendtől eltérően most a munkálatok közben is turnéra indultak, ezúttal a Muse és a PVRIS társaságában 2017 májusa és szeptembere között. A körút vége felé, augusztusban érkezett meg az ötödik lemez előhírnöke a Walk on Water kislemez képében, mely némi politikai üzenetet is tartalmazott, ugyanis a szöveget Donald Trump elnökké választása inspirálta. Később, amikor a dallal megnyerték az MTV Music Awards díját – már megint – a legjobb alternatív zenekar kategóriájában, Jared hangot is adott annak, hogy kicsit mást gondol a bevándorlási politikáról, mint az elnök. „Amerikaiak vagyunk – ez a bevándorlók földje –, és csak annyit akarok mondani, hogy mindenkit szeretettel fogadunk, tárt karokkal és kitárt szívvel – szeretünk titeket.

A második felvezető kislemez, a Dangerous Night tavaly január 25-én jött ki, az album címét, az Americát pedig 2018. március 22-én, az akkor már zajló Monolith Tour indulása után hozták nyilvánosságra. A lemez végül április 6-án jelent meg, tíz különböző, de amúgy eléggé alapra vett borítóval, amelyek a lehető legegyszerűbb alapszínek és betűtípus kombinációjával különböző aspektusok jellemzően amerikai vonatkozásait sorolták fel a legnépszerűbb szexpozícióktól az épp legnagyobb bevételt generáló Youtube-sztárokig, azok éves jövedelmével kiegészítve. Mindenképpen árulkodó, hogy a lemez zenei rendezői ezúttal – természetesen Leto mellett – különböző DJ-k és popzenei producerek voltak, név szerint Zedd, KillaGraham, Robopop, Yellow Claw, Jamie Schefman és Tommy English, akik mind egy vagy maximum két dalban közreműködtek. Az America ugyanis még elődjénél is határozottabb távolodást jelent a zenekar gyökereitől, és jószerivel teljesen elektronikus hangszerelésű, mainstream popzenét tartalmaz.

Így aztán nem is nagyon lehetett csodálkozni azon, hogy Tomo Milicevic, a zenekar gitárosa – aki a legutóbbi lemez elkészítésében már semmilyen szerepet nem kapott a közreműködők listáját végignézve – a The Monolith turné első körei után személyes okokból először a koncertektől maradt távol, majd 2018. június 11-én bejelentette, hogy távozik a zenekarból. A pontos részletekről egyik fél sem beszélt azóta. A gitáros Twitteren közzétett üzenetében úgy fogalmazott, hogy bár nagyon nehéz döntés volt ez számára, neki és a zenekarnak is ez lesz a legjobb. Így aztán mára a Leto-testvérek jelentik a Thirty Seconds to Mars zenekart. Illetve legyünk őszinték, kreatív szempontból nagyrészt az énekes, Jared Leto, hiszen Shannon szerzői hozzájárulása már régóta albumonként legfeljebb egy dalra terjed ki a doboláson kívül.

Kíváncsian várjuk, innen merre vezet az út. Bár Jared Leto friss nyilakozatai alapján az is kétséges, hogy egyáltalán lesz valaha új album – elmondása szerint már nem igazán hisz ebben a formátumban, azt meg mi tesszük hozzá, hogy bő egy évvel a legutóbbi lemez megjelenése után ilyesmin nem érdemes fennakadni, biztos friss még az élmény –, arra azért merünk fogadni, hogy pár éven belül ismét szolgálnak majd valami olyan dologgal, amiről aztán megint lehet majd beszélni jó sokat, akár pozitív, akár negatív előjellel. Végül is a művészet egyik funkciója, hogy gondolatokat ébresszen, és ezt a feladatot a Thirty Seconds to Mars és Jared Leto munkássága maradéktalanul teljesíti is, lett légyen szó akár a közönség bevonásával készült albumokról, űrbe fellőtt CD-ről, stílusváltásokról, megfelelni akarásról, vagy épp nem akarásról.

Amit a legaktuálisabb témáról el lehet mondani így a cikk és a sorozat végén, az az, hogy a jelenlegi turné már június vége óta tart, és ha minden igaz, ugyan a koncerteken érthető módon nagy hangsúlyt kapnak az új dalok, az első album kivételével minden lemezről játszanak ezúttal, különös tekintettel a This Is Warra.

Szűz füllel 1.: Love, Lust, Faith and Dreams

A zenészek jelentős része bizonyos korban és élethelyzetben eljut arra a pontra, hogy alapvető dolgokról akar nagy igazságokat mondani. Szerencsére a legtöbbjüknek nem sikerül az ilyesmi, ugyanis minimum Pink Floydnak kell lenni ahhoz, hogy Dark Side of the Moont írjunk. Ugyanígy nem ül Neil Peart sem minden zenekar dobcucca mögött, hogy letisztult bölcsességgel írt dalszövegeket hallhassunk minden lemezen.

A Love, Lust, Faith and Dreams számomra sajnos pont ott veri le a lécet, amikor azt érzem, hogy épp a legnagyobb dolgokról szeretne szólni. Zeneileg szubjektív szempontok alapján sincs semmi bajom a This Is Warnál is poposabb, billentyűsöket és programozott dobokat középpontba helyező hangszereléssel, hiszen a lemez, bár jóval kevésbé bombasztikusan, de nem kevésbé szépen szól, mint elődje, és rengeteg helyen találkozhatunk kifejezetten szép hangszínekkel, minimalizmusukban is izgalmas megoldásokkal. Ezzel együtt meg tudom érteni azokat a régi rajongókat is, akiknek ez már túl sok volt – vagy épp túl kevés –, hiszen a gitárok szerepe, pláne a korai időkhöz képest, drámaian visszaszorult ezen az albumon. Amikor nagy ritkán megszólal a hangszer, például a tényleges kezdődalként funkcionáló, programadó Conquistadorban vagy a Do or Die-ban, akkor sem játszik túlságosan izgalmas témákat, a pár hangból álló közhelyriffeknél többre nem igazán futja.

Ennek ellenére a Thirty Seconds to Mars negyedik albuma bőven lehetne egy szerethető, elektronikus pop/rock lemez. Ami miatt viszont nem az, az pontosan az a kellemetlen mellékíz, amit olyankor érzünk, ha megpróbáljuk elképzelni, milyen lehet az, amikor egy negyven felett is húsznak látszani akaró ismerősünk a helyi plázában két hamburger között kiselőadást tart nekünk az élet nagy dolgairól, de annál tovább ő sem jut, hogy fogadd el önmagad. Sajnos tele van a lemez aránytévesztésekkel. A hétpróbás producer, Steve Lillywhite ezúttal vagy nem tudta, vagy nem akarta elmagyarázni Jared Letonak, hogy nem kell minden sorba, minden refrénbe belehalni. Bono sem attól nagy énekes, hogy egy teljes lemezen keresztül énekli teli torokból, hogy „In the name of love”.

Ha már U2, a City of Angels kelleténél épp egy fokkal erősebb With or Without You-áthallása akkor sem hagyható szó nélkül, ha tudjuk, hogy ahhoz a dalhoz Lillywhite-nak nincs semmi köze. Ez egyébként nem az egyetlen olyan elem, ami a lemezt hallgatva visszaköszön a hetvenes-nyolcvanas évekből, ugyanis – tudom, a következő felsorolás nagyon abszurd lesz, de ettől még igaz – az End of All Day dallammenete egy az egyben az Eagles Hotel Californája, a Bright Lights kórusában Cyndi Lauper Girls Just Wanna Have Funja kísért, míg a Do or Die-ban Vangelis Chariots of Fire-jának jellemző momentuma fedezhető fel. Hogy ezek szándékos utalások vagy puszta véletlenek – harmadik esetet nem is szeretnénk elképzelni –, nem lehet tudni, az viszont biztos, hogy az effajta kifelé mutató asszociációk nem segítik az elmerülést egy konceptalbumban.

Odáig nem mennék, hogy a lemez rossz lenne. Ilyen eleve nem történhet egy Thirty Seconds to Mars szintjén dolgozó produkció esetén, másrészt vannak az albumnak kifejezetten jó pillanatai. Ilyen a rövid, intróként is értelmezhető Birth, amelynek izgalmas alaptémája, bátor hangszerelése igazán megérdemelte volna, hogy teljes dalban keljen életre. A nyilvánvalóan célzott slágeresség ellenére jó dal a Conquistador, izgalmas a Pyres Of Varanasi filmzenés átvezetése, vagy a szintén instrumentális Convergence. A záró DREAMS szegmens két dala, a Northern Lights és az akusztikus gitárral kezdődő Depuis Le Début egyaránt rejtenek szép és drámai pillanatokat.

Utólag visszatekintve valahol érthető, hogy miért lett ez az album halványabb. Közhely, de egy olyan sikeres lemez után, mint a This Is War volt, nagyjából két út lehetséges. Vagy megpróbálja a zenekar megismételni a bevált receptet, és a filmes franchise-oknál is ismerős „nagyobb, hangosabb, látványosabb” módszerrel tovább hangsúlyozza az előző rész erősségeit, vagy elindul egy gyökeresen más irányba, hogy még véletlenül se merüljön fel az önismétlés vádja. Mindkét irány rejt buktatókat, az viszont biztos, hogy a járatlan ösvényt mindig a bátrabbak választják. A Thirty Seconds to Mars 2013-ban ezen az úton indult el, ami mindenképp becsülendő. (K.A.)

Szűz füllel 2.: America

Az America egy olyan zenekart mutat, akik zeneileg már csak nagyon távoli köszönőviszonyban vannak azzal a csapattal, akik a Thirty Seconds to Mars bemutatkozó albumát vagy az A Beautiful Lie-t készítették. Ezzel amúgy önmagában nincs semmi baj, hiszen közben eltelt tizenhét év, még a zenei állandóság metaforájának tekinthető AC/DC is rengeteget változott ennyi idő alatt, a világról és benne a popzenéről nem is beszélve. Mert ez itt már bizony a szó szoros és átvitt értelmét tekintve is mainstream popzene. Ugyanakkor ne tegyünk úgy, mintha ez a stílusmeghatározás szitokszó lenne, lehet ezt is jól csinálni – ahogy vannak a szakmájukat rendkívül magas színvonalon művelő műkörmösök is, de ne legyünk ennyire pikírtek.

Popzenének ugyanis tökéletes az America, tele van naprakész, meglehetősen lecsupaszított, cserébe aktuális hangzású dallal, melyek közé ezúttal is jutott néhány olyan, ami azonnal bele tud ülni az ember fülébe, vocoderes énekszólamokkal, nyilvánvalóan egymásból következő sorvégi rímpárokkal együtt. Ilyenek például a Rescue Me vagy a Great Wide Open, amelynek kezdőtémájában meglepetten fedeztem fel Chicane 1997-es kitűnő debütalbumának, a Far From The Maddening Crowdsnak egyik motívumát, de ez biztosan véletlen.

És bár ugyanígy hibátlan popdal mondjuk a Halsey vendégszereplésével készült Love is Madness vagy a Hail to the Victor, az America utolsó harmadában érkezik néhány olyan tartalmasabb pillanat, mint a Dawn Will Rise, az egy szál akusztikus gitárral előadott Remedy vagy az utolsó előttiként nagyot ütő Live Like a Dream, amelynek hallatán valószínűleg minden ősrajongónak összeszorul egy kicsit a szíve, ha arra gondol, hogy bizony még mindig tudnak ilyet is, ha akarnak. Utána a Rider már egy visszafogottabb, líraibb zárás, mégis van benne valami felkavaró, pláne ahogy kurtán-furcsán véget ér.

Azt kell mondjam, hogy az America minden megosztó zenei megoldása ellenére mégis jobb lemez, mint a Love, Lust, Faith and Dreams. Bár vállaltan populáris, ezúttal a zenekar és talán maga Jared Leto sem akart többet markolni annál, mint amennyit meg is tud fogni. Kevesebb a túlcsordulás, a nagyot és fontosat mondásnak eladott közhely, nincs az az érzése az embernek, hogy a színész és a rendező minden percben a végső katarzist megelőző nagymonológot akarja letolni a közönség torkán. És ugyan ez már egyértelműen egy másik zenekar, az album legjobb dalai az alapvetően más hangszerelés és tálalás ellenére is fel tudják idézni a komplett életmű maradandó pillanatait. Ennek pedig lehet örülni, és ennek tudatában lehet akár bizakodni is. (K.A.)

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

A Thirty Seconds to Mars karriertörténet sorozatának korábbi írásai:
1. rész: A kezdetek és az első album
2. rész: Az áttörés és a gyönyörű hazugság
3. rész: Háború és közösségi lemezkészítés

2019.07.29