232

A Skunk Anansie 25 éve

1. rész: A Paranoid & Sunburnt és a Stoosh

skunk-anansie

„Haver, a Skunk Anansie egy csodálatos zenekar...” – mondta egyik legjobb cimborám, amikor először szó volt arról, hogy hamarosan ismét Budapesten játszanak majd. Hát igen. Vannak zenék, amelyek élvezetéhez kicsit meg kell érni fejben. A magam részéről nem igazán gondoltam volna tizenhat éves korom körül, hogy bő két évtized múlva buzgón helyeslem majd ezt az állítást.

Persze akkoriban olyan dolgok is tudtak zavarni, mint Eric Peterson cipzáros melegítőfelsője a Testament épp aktuális klipjében. El lehet tehát képzelni, mekkora kultúrsokk volt számomra az első találkozás a csapattal, ami valamelyik Viva tévés rockzenei műsor és egy aktuális Metal Hammer-interjú metszéspontján következett be, valahol a második és a harmadik album között. Enyhén szólva sem igazán tudtam hová tenni azt, hogy egy mindenféle grunge, alternatív, meg fene tudja még, milyen hatásokkal operáló rock/metal zenét játszó zenekar élén egy villogó tekintetű, kopasz, fekete lány – aki a hírek szerint még két kapura is játszik – énekli a mindenféle társadalomkritikus üzenetekkel teli szövegeket.

Mivel egy ilyen típusú cikkhez mindig kell néhány száraz adat, hogy mindenki képbe kerüljön, nézzük ezeket gyorsan. A Skunk Anansie 1994. február 12-én alakult, nevüket a nyugat-afrikai, illetve karibi mondakör egyik mitikus alakjáról, a pók vagy ember alakjában, esetleg a kettő átmeneteként egyaránt megjelenő Anansiról kölcsönözték, a „skunk” pedig – ami szó szerinti fordításban bűzösborz, de ugyanígy jelenthet gazembert is – azért került elé, mert a tagok szerint sokkal undokabbá tette az összképet. Gyakorlatilag a kezdetektől ugyanabban a felállásban dolgoznak: az alapítótagok, tehát az énekesnő Skin (született Deborah Anne Dyer), a gitáros Martin „Ace” Kent és a basszusgitáros Richard „Cass” mellé az első lemezt feldoboló Robbie France helyére 1995-ben érkezett a ma is itt játszó Mark Richardson, akivel nemrég interjút is készítettünk.

Első koncertjüket 1994 márciusában adták, a londoni Splashʼs klubban, majd bő másfél év után, 1995. szeptember 18-án jelent meg az első lemez, a Paranoid & Sunburnt. Az album dalait hat hét alatt vették fel „egy kísértetjárta házban”, hogy a zenekart idézzük, amivel valószínűleg a Milton Keynes-ben található Great Linford Manor stúdiókomplexumra utaltak. Az album producere Sylvia Massy volt, akinek keze munkáját olyan albumok dicsérik még, mint a Tool bemutatkozó EP-je, az Opiate, a Red Hot Chili Peppers-től a One Hot Minute, vagy épp a tavaly kiadott Turbonegro-album, a Rock & Roll Machine.

A Paranoid & Sunburnt, melynek szinte minden számát Skin és Len Arran dalszerző írták – kettőt kivéve, ugyanis a Weak és az And Here I Stand zenekari szerzemények –, mai füllel hallgatva talán a komplett diszkográfia legnyersebb, legenergikusabb, mondhatjuk azt is, hogy leginkább rock/metal hangulatú darabja, egy erőteljes, kialakult zenei arculatot mutató bemutatkozó album, melyen semmilyen tekintetben nem fogott az idő, ami a hangzást és a dalokat illeti.

Mert mi is történik itt? Mindössze annyi, hogy kapunk háromnegyed órányi őserejű rockzenét tizenegy tételre osztva három kiváló zenésztől, meg egy olyan énekesnőtől, aki pofátlanul hatalmas, istenadta tehetség. Már-már a szemérmetlenség határát súrolja az az energiaszint és magától értetődő természetesség, amivel bármit el tud énekelni, ráadásul szorult belé annyi közléskényszer és mondanivaló, akár a politika, akár a vallás, akár a személyes érzések témaköreit nézzük, aminek következtében a dalszövegei is bőven túlmutatnak a szokásos sablonokon.

Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy már első nekifutásra ilyen kiforrott teljesítményt nyújtson zeneileg. A dalok és a szövegek mellett pedig vastagon benne van az előadás is, a csak ezen az albumon szereplő Robbie France energikus, ravasz dobolásától Ace széles skálán mozgó, kliséket lehetőleg messziről kerülő gitárjátékán át Cass sokszínű, a megfelelő helyeken telt alapokat biztosító, de szólisztikus pillanatokra ugyanúgy kapható basszusgitározásán át. És bár leginkább erre az albumukra jellemező az ösztönösség és a zsigeri megszólalás, avatott fülek számára azonnal nyilvánvalóvá válik a rengeteg befektetett munka, az egyes hangszer-, illetve énekszólamok jó értelemben vett agyas, átgondolt megközelítése.

Ha pedig egy zenekar ilyen alapokkal és felkészültséggel vonul stúdióba, a szakembereknek leginkább az a dolga, hogy megfelelő pillanatképet rögzítsenek erről az állapotról. Sylvia Massy-nek, illetve a keverést végző, szintén nem akármilyen névnek számító Andy Wallace-nek mindez sikerült: a megszólalás arányos, telt, dinamikus, az a fajta időtlen sound, ami akár évtizedekkel később is frissnek hat. Ha nem tudnánk, hogy egy idén már huszonnégy éve készült felvételről beszélünk, simán hihetnénk azt, hogy mondjuk tavaly jelent meg a lemez. Hiába, a jó zene megfelelő egyéniséggel párosulva sosem megy ki a divatból.

Nehéz csúcspontokat kiemelni az albumról, hiszen a nyitó Selling Jesusnál semmivel sem gyengébb a direktebb módon rockos I Can Dream, a meglehetősen provokatív című, de elgondolkodatató szövegű Little Baby Swastikkka, az All in the Name of Pity, esetleg a már címével is állásfoglalásnak tekinthető It Takes Blood & Guts to Be This Cool But Iʼm Still Just a Cliche. Ugyanígy bődületesen erősek az olyan finomabb dalok, mint a Charity vagy a Weak – amit nem túl nyilvánvaló választásként Rod Stewart dolgozott fel 1998-as When We Were the New Boys című albumán, egy, az eredetivel vetekedőn érzelemgazdag változatban. A lemez többi része sem adja lejjebb ezt a színvonalat, mai füllel hallgatva is tökéletesen működik az anyag, dalonként és egyben hallgatva egyaránt.

A lemezről végül a már említett, csak rádióknak szétküldött Little Baby Swastikkka mellett négy dalt másoltak ki kislemezre. Emellett a lemezen nem szereplő Feed és a Selling Jesus felkerült a Ralph Fiennes, Juliette Lewis és Angela Bassett főszereplésével 1995-ben bemutatott Strange Days – magyarul A Halál napja – című sci-fi filmzenealbumára, amelyek közül a másodikra minden társadalomkritikus felhangja ellenére rá is kattant számos rádióállomás. A Little Baby Swastikkka hallatán maga a közismert amerikai rádiós DJ, Howard Stern mondta azt, hogy a csapat valószínűleg megérett a sikerre, aminek kitűnő illusztrációjaként ugyanebben az évben a Kerrang! olvasói meg is szavazták őket a legjobb új brit zenekarnak. Ezen a díjátadón találkoztak leendő dobosukkal Mark Richardson személyében, aki nem sokkal ezután át is vette a német Alphaville-be távozó, kalandos életpálya után – a Skunk Anansie első dobosa korábban a brit NWOBHM-legenda Diamond Head tagja is volt, de ausztráliai évei alatt játszott jazz zenekarokban, tizenöt évesen (!) tanított a helyi zeneakadémián, volt a UFO turnédobosa, írt regényt, és alapított független lemezkiadót is – 2012-ben aortarepedés következtében elhunyt Robbie France helyét.

Miután a zenekari felállás stabilizálódott, nem is vesztegették az időt, és kevesebb, mint egy évvel a debüt után, 1996. május 20-án megérkezett a második album, a Stoosh, szintén a többek között Björk lemezeit gondozó One Little Indian Records gondozásában. Sok mindenen nem változtattak a produkciós láncban, a felvételek helyszíne ezúttal is a Great Linford Manor stúdió volt, a keverést ugyanúgy Andy Wallace végezte, mindössze Sylvia Massy helyét vette át a produceri székben a nem kevésbé impozáns referencialistával rendelkező Garth „GGGarth” Richardson, de most hadd ne soroljuk fel az összes vele összefüggésbe hozható nevet Alice Coopertől a You Me at Sixig.

A Stoosh nem nélkülözi az első album ösztönös energiáját, ugyanakkor annál egy fokkal kísérletezősebb, gazdagabb hangszerelésű, néhol kifejezetten líraibb hangulatú anyag lett. A Skunk Anansie rockosabb oldalát képviselő, társadalomkritikus dalok, mint az eléggé egyértelmű üzenetet megfogalmazó Yes Itʼs Fucking Political vagy az All I Want mellett Skin ezúttal több személyes hangvételű szöveget írt, amelyekhez – szükségszerűen vagy sem – kicsit más megközelítésű zenei alapok társultak. Amellett, hogy külösen Ace rengeteg új hangszínnel és effekttel dúsította korábban sem kifejezetten egysíkú gitározását, több dalban, mint például az Infidelity (Only You) vagy a Brazen (Weep), egyenesen vonósnégyes hallható, melyek hangszerelését a Therapy? basszusgitárosának, Michael McKeegannek köszönhetjük. Az érzelmesebb hangulat ugyanakkor semmi esetre sem jelent puhányabb albumot, sőt, a maga kevésbé direkt módján a Stoosh legalább akkorát üt, mint a bemutatkozó lemez. Dalok tekintetében legalább annyira erős, egyszerűen képtelenség mellélőni olyan számokkal, mit a Hedonism (Just Because It Feels Good), a Sheʼs My Heroine vagy a társadalomkritikát elképesztően erős refrénbe ágyazó We Love Your Apathy, zenei sokszínűség terén pedig rá is ver néhány kört elődjére, elég, ha csak a gyermekkori traumát feldolgozó, egy szál gitárral kísért Pickinʼ on Me-re vagy a záró, önmaga ellentmondásában tökéletes Glorious Pop Songra gondolunk.

A hangképre továbbra is a kortalan természetesség a jellemző. Richardson játékának megszólalását hallgatva simán úgy érezhetjük, hogy ott állunk egy szobában a dobfelszereléssel, ezzel együtt a Stoosh összhatásában egy fokkal letisztultabb, ezzel kiváló környezetet teremtve ahhoz, hogy érvényesüljenek a minden dalban bő kézzel adagolt zenei finomságok, kisebb-nagyobb hangszerelési trükkök, legyen az egy érdekes effektezett bőgő- vagy gitárszólam, a már említett vonósnégyes többszöri felbukkanása, vagy akár a számok között elrejtett kis közjátékok.

A Stoosh – amelyről szintén négy dal, az All I Want, a Twisted (Everyday Hurts), a Hedonism (Just Because You Feel Good) és a Brazen (Weep) jelent meg kislemezként – teljesen megérdemelten került a Rock Hard magazin 2005-ben kiadott Minden idők 500 legjobb Rock és Metal albuma antológiájába, hiszen legalább akkora alapvetés, mint a bemutatkozó lemez, vagy az 1999-ben megjelent Post Orgasmic Chill, amelyről a következő részben lesz szó bővebben.

Skunk Anansie „Ki kicsoda” - Martin „Ace” Kent

Hangszer: gitár
Születési hely, idő: Cheltenham, 1967. március 30.

martin-ace-kent
Ace több mint harminc éve gitározik, és saját bevallása szerint már 12 éves korában tudta, hogy egy rock nʼ roll zenekar lesz a végzete. Korai hatásai a Sex Pistols, a Black Sabbath és a Motörhead voltak, ez hallható is a játékstílusán, melynek további különös ismertetőjele az effektpedálok lelkes és kreatív használata. A Skunk Anansie gitárosa 2001 óta producerként is aktív, ez idáig több mint 40 albumon dolgozott különféle zenei stílusokban. Időközben elvégezte a London Middlesex Egyetem zenei mesterképzését, emellett gitártanárként is aktív – gitáriskolája, az Ace Guitar Academy Anglia és Olaszország összesen hat városában fogad tanítványokat. Magát igazi gitárbolondként jellemzi, akinek jóval több hangszere, erősítője és pedálja van, mint amire egy embernek szüksége lehet.

További információk: aceskunkanansie.com, aceguitaracademy.co.uk

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.07.24