171

Rock a flipflop körül

Richie Kotzen-koncertbeszámoló

richie-kotzen-koncertbeszamolo

Rögtön a végével kezdem. Ha képtelen vagy felkelni reggel az előző esti koncert után, a legtöbb esetben az alábbi verziók lehetségesek: rettenetesen másnapos vagy,
rettenetesen másnapos vagy és hajnalban értél haza, rettenetesen másnapos vagy és kiöregedtél, rettenetesen másnapos vagy és nem akarsz dolgozni. A Richie Kotzen-koncert utáni kedden ebből egyik sem volt igaz. Ellenben soha ne menjetek flipflopban koncertre.

Eléggé kimaxolta az elmúlt időszakot a Live Nation, hiszen a világ legnagyobb koncertszervező multija jóvoltából nemrég egy napon lépett fel a Backstreet Boys a Budapest Arénában és a Whitesnake a Barba Negra Trackben (plusz aznap a Disturbed is játszott a New Beat szervezésében a Budapest Parkban). Július 9-én szintén dupláztak, míg az Arénában Mark Knopfler tartott életműkoncertet, a Barba Negra Tracket Richie Kotzen triója foglalta el. 

Alapszabály: ha ketten megálltok a küzdőtéren, mindig közöttetek igyekeznek keresztülmenni a sörökkel, vagy éppen a sörért, és erre hiába dolgozol ki megelőző technikákat - terpeszállásban, karba font kézzel vagy éppen szorosan összezárva -,  úgysem fogod megúszni, minimum meglöknek vagy leöntenek. Míg a Whitesnake-koncert alatt nem győztem emelgetni papucsomat, hogy rá ne lépjen egy-egy jó karban lévő ötvenes, miközben őszintén azon drukkoltam, hogy David Coverdale ki tudja-e énekelni a magasakat - nem, de a zenekar jótékonyan besegített -, addig Richie fellépésén ez egyszer sem történt meg. 

A nézőszám kacsacsőre erősen a Whitesnake felé billen a közel csurig telt házával, míg az amerikai gitáros nagyjából ezer embert vonzott: ennek egyetlen előnye, hogy kisebb esély, hogy rálépnek a lábadra. Hogy Richie Kotzen jelentősége mennyire állítható párhuzamba magyarországi népszerűségével, az más kérdés. 

Adott a világ egyik legmuzikálisabb rockkaraktere, aki ráadásul olyan énekhanggal rendelkezik, amit minden második komment Chris Cornellhez hasonlít, mindezen túl még hasonlítanak is egymásra. Adott egy olyan karrier, ami nagyon keveseknek jött össze, hiszen a Pennsylvaniából csodagyerekként indult gitáros kissrác a kilencvenes évek elején már szólólemezeket jelentetett meg a Shrapnel Recordsnál valahol a rock, a funk és a fúziós zene határán; aztán bekerült a Poisonba, és képes volt olyan dalokat írni 1993-ban, tehát a grunge hullám kellős közepén, hogy utólag sem tűnik cikinek a vele készült album, majd váratlanul kirúgták, mert összekavart az egyik tag feleségével. Készített jazz-rock felvételeket, majd kikötött a Mr. Bigben, sőt a kétezres években játszott a Rolling Stones előtt japán turnéjukon. Klubokból, arénákba, fesztiválokból vissza a klubokba, majd ismét színházakba, nagy helyekre, klubokba, fesztiválokba. Winery Dogs, Richie Kotzen zenekar. Jól áll neki a power trió. Tavasszal még a Winery Dogsszal turnézott Észak-Amerikában, majd pici szünet, pihenés otthon, Los Angelesben, feleség, gyerek, kutya, új RK-klip Venom címmel és már indult is a nyári Kotzen-turné Európában... Tiszta hullámvasút-életpálya. 

RK-t legutóbb 2018-ban láthattuk a Fezenen, ráadásul egy napon a Mr. Biggel: idén Budapestre viszont nem hoztak hangmérnököt és fényest sem, rábízták magukat a helyi erőkre, ami egy rocksztár esetében igazán meglepő, ráadásul annak fényében, hogy pár állomással odébb még a ZZ Toppal játszottak együtt, különösen az. Ennek ellenére - mondjuk  a nyitó Riotot leszámítva - mindez egyáltalán nem érződött. Richie évek óta állandó felállásban játszik, Mike Bennett dobossal és Dylan Wilson basszusgitárossal, akik egyenrangú és nélkülözhetetlen felek a trióban. Annak ellenére, hogy Kotzen legutóbbi albuma, a Salting Earth 2017-ben jelent meg (ezzel járt akkor az A38-on), semmit nem játszott róla, annál több dalt vett elő korábbi korszakaiból: gyakorlatilag nyári fesztivál-besztofot állított össze, ami nyilván elsősorban arról szól, mit kell kihagyni. 

RK egyszerre tradíció és innováció: ez értendő zenéhez való hozzáállásához komponálástól a technikáig. Egyszerre végtelenül puritán és mindezt kibontó, kaleidoszkópszerűen változatos. Egészen biztos, hogy a 49 éves gitáros 70 évesen is egyre jobb és jobb lesz, éppen ezért azok a sztenderdjei például, mint a War Paint, a Bad Situation, a Love Is Blind vagy a Doin' What the Devil Says to Do, a Fear, a Peace Sign vagy a Help Me is pont ugyanolyan katartikus élményt fognak adni. Richie egyik példaképének, Jeff Becknek összejött, hetveniksz évesen is lenyűgöző, azt pedig most ne gondoljuk végig, hogy mi lenne, ha Prince élne, vagy ha Jason Becker nem betegedett volna meg, Jimi Hendrixről nem is beszélve. Mert Richie az ezer barbás néző ellenére ez a kategória: a zsenik világa az övé, ahol lehet bármi, blues, rock, pop, soul, funk, jazz vagy ennek az ötvözete, az csak egy jól megkomponált keret,  ahol minden dal új bomlik ki, hogy ezredik hallgatás után akárhány év elteltével is libabőrözik a karunk, ahol a virtuozitás nem egyenlő a virgázással, ahol a zenészek partnerek. Így az is belefér, sőt így kerek, hogy időnként visszacsempéssze egy-egy megaslágerét, ami ezúttal a Poison-féle Stand együtténekeltetése volt. 1993-as, Living Colour-Rollins Band-Jesus Lizard-Fishbone-Primus-énem nagyon-nagyon furcsán nézne rám. És kicsit sajnálom is, hogy nem léptek a strandpapucsomra.

Bihari Balázs
Fotó: Máté Éva
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.07.22