A szerző a második világháború és az azt követő időszak katonák által a nők megerőszakolásának különböző megnyilvánulásait tárgyalja. Szó esik mind a magyarországi szovjet atrocitásokról, mind pedig honvédjeinknek az egykori Szovjetunióban elkövetett hasonló cselekményeiről, de a nyugati menekültek kiszolgáltatottsága a szövetségesek által ellenőrzött övezetben sem marad ki a kötetből.

Három női napló, valamint egy magyar orvos Szovjetunióban leírt feljegyzései képezik a használt tényanyag gerincét. Amit nem beszéltek el személyesen, a naplónak vallották meg, mert így könnyebb volt szembenézni az átéltekkel. Az egyik naplóíró Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni volt. Mivel a szüzesség az adott korban nagy értéknek számított, felettébb nehéz volt azon túltenni magukat, hogy ilyen körülmények között, erőszakos módon fosztották meg őket tőle. Vallásos nevelésük még súlyosabb nyomasztó körülménynek hatott: kapnak-e valaha felmentést?

A kor (és sajnos ma is) a hasonló események bekövetkezéséért sokszor az áldozatot hibáztatja. Gyakran feloldhatatlan dilemmát jelentett, hogy a jóságos Isten hogy engedhette meg az ilyesmi bekövetkeztét, de olyan szemlélettel is találkozunk, mely szerint jóságánál fogva az Úr arra méltatta a hölgyet, hogy áldozattá tegye. Azzal is kisebbíteni lehetett az elszenvedett traumát, hogy összevetették a lakosságot ért egyéb mérhetetlen károkkal. Arra is gondoltak, hogy mindez a „kölcsönkenyér visszajár” alapon történt, és a szovjet nők megerőszakolásának megtorlásáról van szó.

A családtól távol, állandó életveszélyben és stresszben lévők számára a szexuális kapcsolat – még ha ilyen deviáns módon is realizálódott – a feszültségoldás egy módját jelentette. Mindenesetre a jelenség megerősítette a nők ilyen módon való kizsákmányolásának tényét, autonómiájának megtörését, a férfidominanciájú társadalmi rendet.

Az erőszak elhárítása különböző praktikákkal történt, persze távolról sem mindig eredményesen: például hivatkozás nemi betegségre vagy magasabb rangú elöljáró védelmére. Ez utóbbi esetben a tiszt ugyan szintén nemi szolgáltatást kívánt, de elejét vette annak, hogy tömegesen erőszakolják meg a védelmezett hölgyet.

Az orvos által való feljegyzések a feleségének szólnak: egyfelől igyekszik biztosítani őt, hogy ellenáll a női bájoknak, másrészt bevallja, hogy az ő vére is – mint minden férfitársáé – forr. Szerinte az alacsonyabb társadalmi státusú nők könnyen odaadják magukat.

A szovjet katonák verbális, fizikai erőszakkal, agyonlövéssel fenyegetőzve kényszerítették ki a testi kontaktust, az amerikaiak – anyagi helyzetükből adódóan – élelmiszerjuttatással, csokoládéval, nejlonharisnyával érték el ugyanazt.

A magyar naplóíró csalódással vette tudomásul, hogy zsidó létük nem óvja meg őket, s arról is olvashatunk, hogy voltak, akik katonákkal menekültek nyugatra.

Elemzésre érdemes az a szóhasználat is, mellyel ezek a szerencsétlen nők az erőszakos aktust leírják. Roppant érdekes, de felkavaró és kiábrándító is a kötet.

Csiszár Antal