Ez a flotta elsőként állított hadrendbe csatahajót egy forgó páncéltoronyba épített három ágyúval (a Tegetthoff-hajóosztály, s hogy ezt kiről nevezték el, az kiderül alább!). Azt sem árt megemlíteni, hogy a torpedót mint fegyvert Giovanni Luppis (magyarosan Luppis János), fiumei születésű tiszt találta fel szülővárosában, amely akkor (1779-től) a Magyar királyság része volt (mint Corpus separatum, azaz különálló test). Az osztrák császári-királyi haditengerészet legjelentősebb tengeri csatájára, amely ráadásul világtörténelmi szinten is fontos pont a hadihajózásban, 1866-ban került sor Lissánál, Dalmáciában. Ez volt ugyanis a történelem első páncélos hadihajókból álló flották közötti összecsapása.

A XIX. századi európai politika egyik nagy kérdése a Napóleoni háborúktól kezdve a német egység volt. A potenciális nagyhatalom, amely képes lehetett létrehozni az új Németországot, csak Ausztria és Poroszország lehetett, a többi német államocska gyengeségénél fogva kiesett. A két állam közül hagyományosan Ausztria volt katonailag erősebb, területileg nagyobb és lakosságszámában népesebb. Ugyanakkor a század közepétől Poroszország gazdaságilag gyorsabban fejlődött, kikényszerítette a vámuniót a német államok zömével, míg Ausztriát a magyar kérdés megoldatlansága és politikai széttagoltsága jelentősen gyengítette. 1866-ra egyértelmű volt, hogy hamarosan leszámolásra kerül sor. A porosz kancellár, Bismarck az osztrák hadsereg túlerejét azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy szövetkezett az osztrákokat Itáliából kiszorítani igyekvő, 1861-ben megalakult Olasz Királysággal, valamint a magyar emigránsokat is felfegyverezte egy diverzióhoz. 1866. április 8-án Berlinben megkötötték a porosz-olasz szövetséget egyértelműen Ausztria elleni éllel, s június 14-én Poroszország, majd 20-án Olaszország is hadat üzent Ferenc József császárnak. A háború ugyan a július 3-i königgrätzi csatában Poroszország javára dőlt el, ám az olasz hadszíntéren egészen másként alakultak a dolgok. Az olasz szárazföldi sereget Custozánál június 24-én az osztrák csapatok csúnyán megverték, és a tengeren sem talján elképzelések szerint alakultak a dolgok.

A császári-királyi hadiflotta április óta készenlétben állt, s nem lepte meg a háború kitörése. Az osztrák flotta kiépítésének nagy alakja Ferenc József öccse, Ferdinánd Miksa volt, aki 1854 és 1864 között a haditengerészet parancsnokaként építtette meg az első páncélozott hadihajókat (angolul: Ironclad) a K. K. Kriegsmarine számára. Ennek volt köszönhető, hogy az Adriai-tengeren lévő osztrák flotta 1866-ban 7 páncélozott hadihajóval rendelkezett, és ez akkoriban egyáltalán nem volt megvetendő erő. Mindezek ellenére a háború kezdetén a hadiflotta elkeserítő helyzetben volt, több hajóra nem érkeztek meg azok a Krupp lövegek, amelyeket megrendeltek (jellemző, hogy Poroszországból rendelték, aki ekkor éppen ellenség!), kevés volt a szén, továbbá a kötélzet nagy része szintén hiányzott. A főparancsnokság burkoltan fel is hívta a flotta parancsnoka, Wilhelm von Tegetthoff figyelmét, hogy inkább ne vállalkozzon csatára, mert biztos kudarccal lehet számolni. Tegetthoff azonban bízott embereiben, s a morál fokozásáért igyekezett látványos – de korántsem túl hatékony – intézkedéseket megtenni. Vasláncokból és vasúti sínekből rögtönzött páncélzatot emelt gőzhajtású, ám még fából készült hajóira, a repeszek ellen hálókat és vásznakat húzott fel emberei védelmére, és csata esetén igyekezett nem az ágyúkra bízni a döntést. A kor páncélozott hajóit ugyanis – tapasztalva, hogy a páncél ekkoriban meglehetősen jó védelmet nyújtott az ágyúzás ellen – az ókori hajókhoz hasonlóan döfőorral szerelték fel, amely ténylegesen azt jelentette, hogy az egyik hadihajó orral belemegy az ellenséges egység oldalába, így okozva károkat. Hogy ezt elérhesse, Tegetthoff flottájának nagy sebességet kellett volna elérnie, ám a legújabb hajókra még nem érkeztek meg a megrendelt új gőzkazánok… Egy dolgot tehetett az osztrák tengernagy, hogy hajóinak sebességén javítson: levakartatta az aljukról a rátelepedett kagylókat. Ha a felkészültségben volt is hiány, az osztrák flotta elsősorban német, dalmát, horvát, de részben olasz legénysége elszántan hitt a sikerben. A Pólától északra lévő Fasana-csatornában tanyázó flottában jó néhány magyar is jelen volt.

Tegetthoffnak elsősorban egy Velence (ekkor az még osztrák kézen volt) vagy Dalmácia elleni olasz támadást kellett visszaverni, mert bizony az olasz haditengerészet elsődleges feladata a háborúban ez volt. Az olasz királyi haditengerészet (Regia Marina) július közepén össze is állította expedíciós flottáját a jelentős dalmát sziget, Lissa (ma: Vis, Horvátország) ellen. Carlo Pellion di Persano tengernagy olasz flottája július 16-án hagyta el Ancona kikötőjét, és július 17-én az egyik hajója kikémlelte a szigetet. Lissát mintegy 1800 osztrák katona védte, nem túl modern erődökbe zárkózva, melyeket még a napóleoni háború idején a britek építettek. A sziget lerohanása nem sikerült, bár néhány erődöt elhallgattattak az olasz ágyúk, s 18-án a helyőrség a tenger alatt elvezetett távíróvonalon jelezte a helyzetét az osztrák főparancsnokság felé. Persano másnap újból megkísérelte a csapatok behajózását az egyik kikötőbe, ám az olaszok ismét kudarcot vallottak. Több lehetőségük nem maradt, július 20-án a ködös reggel után feltűnt a szigettől északnyugatra az osztrák flotta, élén a hét páncélos hadihajóval. A sziget védői páholyból nézhették végig a sorsukat is eldöntő tengeri csatát.

Az osztrák flotta 19-én futott ki, miután parancsnoka meghallotta, hogy az ellenség löveti Lissa erődjeit, és Tegetthoff nem habozott, noha papíron nem sok esélyük volt egy nyílt csatában. Az osztrák flotta összesített ereje 27 hajóból (ebből 7 páncélozott) állt, 57344 tonna vízkiszorítással, 10360 LE motorteljesítménnyel és 532 ágyúval (ebből 115 db modern vontcsövű). A legénység 7871 főből állt. Az olasz haditengerészet ennél lényegesen nagyobb erőt tudott összevonni: 34 hajó (12 páncélozott), 86022 tonna, 14160 LE, 645 ágyú (kb. 300 vontcsövű) és 10866 fő. Az osztrák hajók összevontan, három egymást követő ékbe rendeződve nyomultak a vonalban haladó olasz hadihajók ellen, melynek első ékjét alkotta a hét páncélozott egység. Az olasz hajókon ugyan gúnyosan megjegyezték az osztrák hajókat látva, hogy „Itt jönnek a halászok!”, ám nagyon gyorsan kiderült, hogy az olasz flotta parancsnoka nem áll a helyzet magaslatán, s a „halászok” lényegesen nagyobb harci kedvvel vetették magukat a csatába, mint a tengerésztudásukra oly büszke olaszok.

A Ré’d’Italia elsüllyedése

Az olasz vonalba gyakorlatilag merőlegesen belehajózó Tegetthoff 1500 méterről ágyúzni kezdett, melyet a taljánok viszonoztak. A tüzelés nem okozott komoly károkat a hajókban, s az osztrák ék áttört az olasz vonalon, majd jobbra fordult. A két flotta harci morálja egészen más képet mutatott. Míg Tegetthoff vezérhajója, az Erzherzog Ferdinand Max parancsnokával a fedélzeten legelöl haladt, Persano épp a csata kritikus pontján döntött úgy, hogy eddigi vezérhajójáról, a Ré’d’Italia-ról átszáll az Affondatoréra. A két olasz hajó így gyakorlatilag állt, míg az admirális csónakon egyik hajóról a másikhoz evezett… Az osztrák második és harmadik támadó éket jelentő fából készült hadihajók bátran vették fel a harcot az olasz páncélozott egységekkel, míg az olasz fahajók gyakorlatilag kivonták magukat a küzdelemből. Az ökleléssel kísérletező osztrák hajók hamarosan sikereket értek el. Az Erzherzog Ferdinand Max oldalról nekiment a Palestro nevű olasz páncélos ágyúnaszádnak, amely ugyan nem süllyedt el azonnal, ám megsérült, árbóca letört, zászlója pedig szégyenszemre osztrák kézre került. Később a Palestron tűz ütött ki, és felrobbant, 228 főnyi személyzetéből csak 26 menekült meg. Tegetthoff új célpontot keresett, és vezérhajója tökéletesen merőlegesen lékelte meg a Ré’d’Italia-t, amelynek oldalán olyan nagy rés nyílt, hogy három perc alatt elsüllyedt. Az olasz zászlóshajó parancsnokával és 391 fős legénységével együtt hullámsírba merült. Persano admirális a csata során elképesztő tehetségtelenségről tett tanúbizonyságot, parancsai semminemű logikát nem követtek. A veszteségek láttán maradék harci kedve is eltűnt, és elhagyta a csata színterét, hogy aztán odahaza hatalmas győzelemről számoljon be a sajtónak. Hazafelé még egy hajót elveszített viharban...

A csatában az osztrák fél egyetlen hajót sem veszített (a fából készült Kaiser sérült meg), s emberi vesztesége is mindössze 38 halott és 138 sebesült volt. A Regia Marina ezzel szemben elveszített három páncélos hajót, több másik súlyosan megrongálódott, valamint legénységben is 612 halottat és 36 sebesültet számolt. Persano olasz admirális odahaza – mint említettük – győzelemként mutatta be ezt a teljesítményt, s azt állította, hogy a csatában elsüllyedt a Kaiser nevű osztrák hajó. A nyugat-európai sajtó napokig tele volt az olasz győzelemmel, mígnem Tegetthoff az érdeklődőket vendégül nem látta az állítólag elsüllyedt sorhajón. Hamar kiderült, hogy Persano nemcsak gyáva volt a csatában, hanem még hazug is. A lissai tengeri csata a legjelentősebb összecsapás volt tengeren az 1805-ös trafalgari csata és az 1905-ös csuzimai japán-orosz összecsapás között, s a mai napig az utolsó tengeri ütközet, amelyben öklelés módszerével hajót süllyesztettek el. A hadviselés mai állása szerint ez nem is nagyon következhet már be…

Végső mementóként említsük meg azon magyarok nevét (Veperdi András kutatása), akik biztosan részt vettek e sikerben, hiszen 1866-ban ugyan még nem történt meg a kiegyezés, de az osztrák császári-királyi hadsereg és haditengerészet magyar hadsereg is volt részben (innen a „királyi” jelző):

• Máriássy Mihály sorhajóhadnagy (hajója: Habsburg),
• Horváth Ferenc tengerészkáplán (Habsburg),
• Barta Vilmos zászlós (Prinz Eugen),
• Füredi Rezső gépész (Prinz Eugen),
• Herczeg Hermann tengerészhadnagy (Salamander),
• Kalmár Sándor sorhajóhadnagy (Novara),
• Barta János II. osztályú sebészorvos (Adria),
• Lévay Jakab zászlós (Erzherzog Friedrich),
• Patay István zászlós (Erzherzog Friedrich),
• gyulai Gaál Jenő sorhajóhadnagy (Vellebich),
• dr. Fejér Ede korvettorvos (Dalmat),
• Dőry Vilmos zászlós (Andreas Hofer),
• Kopics Alajos I. osztályú sebészorvos (Kerka),
• Janka Ambrus korvettorvos (Erzherzog Friedrich),
• Andréka Alajos sorhajóhadnagy (Adria).

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Szécsi Mór: Az osztrák-olasz háború 1866-ban. Bp., 1893.; kriegsmarine.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.