92

Keserédes, mint maga a kamaszkor

Submarine – filmkritika

submarine-film

Richard Ayode videoklip-rendező 2010-es coming-of-age filmje olyan, mintha egy brit Wes Anderson mozit néznénk. Egy nem megszokott kamasz-szerelmi sztoriról van szó, ami kedves, ízlésesen hipszter és borzasztóan abszurd. Angol helyszínek, hangsúlyos karakterek és a vicc kedvéért bugyuta, de annál igazibb érzelmekkel viszont nagyon is tele van a Submarine fedélzete.

A BAFTA-díjas Richard Ayoda rendező a The IT Crowd sorozattal vált szélesebb körben ismertté, pedig olyan zenekaroknak rendezett videoklipeket, mint az Arctic Monkeys, a Vampire Weekend, a Yeah Yeah Yeahs vagy a Kasabian. A brit komikus és színész 2010-ben nyúlt először nagyjátékfilmhez, amikor feldolgozta Joe Dunthorne regényét, a Submarine-t. (Amelynek mellesleg Alex Turner írta a zenéjét, ha már Arctic Monkeys.)

A film visszhangzott is az elismeréstől, és egy BAFTA-díj jelölést is tudhat magának. Olyan zseniális húzásai voltak, mint hogy minden szereplő kapott magának egy színt a filmben, ami valahol tudat alatt feltűnik a nézőnek, de nem erőlteti túl ezt, viszont nagyon jellegzetesen belénk ég (a fiú kék, a lány piros, az apuka barna, az anyuka sárga stb.). Jól megfigyelhető, hogy főszereplőnk minél többet tud meg a szerelméről, annál több piros szín tapasztalható a képeken.

A film jól játszik a kontrasztokkal, egyszerre valóságos, de mégis abszurd, olykor mesterkélt, mégis teljesen természetes. Az érzések, amiket kivált, igaziak: a családi problémák, a folytonos megfelelés, az idegesítő szülők, a középiskola, ahol ha valami kínos volt, akkor úgy éreztük, életünk végéig nem heverjük ki, a szüzesség elvesztésétől való félelem és az a rengeteg gondolat, ami ellepte és felemésztette az ember agyát kamaszkorában.

Oliver Tate (Craig Roberts) saját életének főszereplője, mi több, narrátora. Hevesen, nyersen monoton hangulatban, de olyan szemtelen őszinteséggel meséli életét nekünk, annyi felesleges, ám annál mulattatóbb hülyeséggel, hogy nem bírjuk nem kedvelni ezt az alapvetően teljesen jelentéktelen fiút. Gyakran elképzeli a halálát, és elégedetten nyugtázza, hogy biztos baromira hiányozna mindenkinek. Továbbá pontos megfigyeléseken alapuló tényekkel tudja alátámasztani, hogy mikor szexeltek szülei utoljára, ráadásul rendszeresen ellenőrzi is ezt, de szeret egyedül lenni, kémkedni a szomszéd után, és heti rendszerességgel feltúrni anyja cuccait.

Persze nem kérdés, hogy Oliver túloz; egy kicsit máshogy mesél el nekünk dolgokat, mint ahogy azok valójában megtörténtek, és mivel amíg a fülünkkel halljuk Oliver verzióját, addig a képernyőn látjuk a valóságot, ami néha köszönő viszonyban sincs az elmondottakkal. Állítása szerint a puszta tudatával felszedte a számára legszebb lányt az osztályból. Mondja ezt egy olyan fiú, aki meg sem mer nagyon szólalni mások előtt. Közben meg az történt, hogy az a bizonyos lány, Jordana Bevan (Yasmin Paige) egész egyszerűen közölte Oliverrel egyik nap, hogy hol és mikor találkoznak, majd lesmárolta, és eldöntötte, hogy járnak, anélkül, hogy a folyamat bármelyik részébe Olivernek lett volna bármilyen beleszólása. Oliver persze imádja a lányt, akinek kicsit ekcémás a keze és olykor kegyetlen a jelleme, ráadásul nem szereti a romantikus helyeket, ezért Oliver szeméttel beszórt gyártelepekre viszi randizni, ahol Instagram hangulatú képeken vidámkodnak és égetik le gyufával egymás lábáról a szőrt, vagy köpködnek a folyóba a hídról.

De Oliver filmszerű életének – szerinte filmszerű – van egy másik csomópontja is, ez pedig a teljesen életképtelen szülei; a haltudós és depressziós apja (Noah Taylor) és a majdnem-színésznő anyja (Sally Hawkins), aki időközben összeszűri a levet a szomszéddal.

Direkt mesterkélt képekkel van minden illusztrálva, és rettentően pörgősre vannak vágva a jelenetek. Ráadásul iszonyat komikus, hogy a szülők mennyire gyerekesen, a gyermekek pedig mennyire felnőttesen viselkednek; pont, mint Wes Anderson filmjeiben. Borzasztóan intenzív az egész film, az egyhangú narráció meg nemhogy idegesítő, hanem az egész naivitása valami rettent bájos, de nem olyan kislányosan, hanem pont olyan keserédesen, mint maga a kamaszkor volt.

A nem túl ismert gyerekszínészek, Craig Roberts és Yasmin Paige teljesen hitelesen hozzák az életszerű és mégis különc párost.

A Submarine-on érződik, hogy bár néha egy-egy mozdulatra elálmosító, de mindenképpen kiemelkedő filmet dobott össze Ayode egy vérbeli kamasz-szerelemről, ami emberi fogyasztásra százszor jobban alkalmas, mint amerikai testvérei a témában. A főszereplő fantáziája meglehetősen érdekesen mosódik össze a valósággal, de ezt nagyon lehet szeretni, mert pontosan mutatja meg, hogy mennyire nehéz a felelősségvállalás a felnőttkor küszöbén, és mennyire nehéz a gyermekkor álomvilágát hátrahagyni. Az első szerelem felemelkedése és a szülőkön keresztül való felnőttség bukásának bemutatása egy emlékezetes filmélményé válik.

Itt a film zenéje is az Arctic Monkeys-frontember Alex Turnertől:

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.07.19