229

Véget ér a második váci csata – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

masodik-vaci-csata

1849. július 11-én a honvédsereg Klapka György által vezetett áttörési kísérlete (harmadik komáromi csata), mellyel utat nyithatott volna magának Budapest felé Komáromból, kudarcot vallott. A még mindig sebesülésétől harcképtelen Görgei Artúr számára nem maradt hát más lehetőség, mint hogy Komárom biztosítása mellett levezeti csapatait az új összpontosítási körzetnek kinevezett Szegedhez (utóbb Aradhoz).

Ez a Kossuth és a neki behódoló tábornokok által kiötlött összpontosítás ugyan kifejezetten rossz haditerv volt, de Görgei engedelmeskedett még úgy is, hogy vezérkari főnöke jóvátehetetlen hibának tartotta. Az egyébként zseniális Bayer József ezredes a levonulás során aztán – előre látva a véget – italba menekült, s végül fel is kellett menteni a szolgálatból. A Komáromnál lévő erőkből a II. és VIII. hadtestek Klapka vezetésével Komáromba zárkóztak (kb. 20000 fő), míg július 12-én Görgei Artúr irányításával az I., III. és VII. hadtestek, valamint a tábornok bátyja, Görgey Ármin vezette önálló hadoszlop (28000 fő) a Duna északi oldalán megkezdte menetét Szeged felé. Voltaképpen rendkívül kockázatos volt a levonulás, hiszen mind a Duna déli partján az osztrákok, mind a Miskolchoz közeledő oroszok közelebb voltak Szegedhez, mint Görgei, így bármelyik elzárhatta az útját. Különösen az óriási túlerőben lévő orosz fősereg jelentett nagy veszélyt (bár a magyar hadvezetés ennek pontos arányát nem ismerte), s nem is lehetett róla biztosan tudni, hol van. Paszkevics hadtestei ekkorra elérték Hatvan és Miskolc környékét, így voltaképpen a matematika és a földrajzi távolságok alapján Görgeinek esélye sem lehetett volna eljutni az összpontosítási körzetbe. De hát a hadművészet nem minden esetben engedelmeskedik az ilyen logikai szabályoknak!

A magyar fősereg a Duna északi partján előretörve július 15-én ért Váchoz, még abban a reményben, hogy a cári fősereg előtt átcsúszhat a Duna-Tisza közén keresztül toronyiránt Szegednek. Az élen Görgey Ármin hadoszlopa haladt, akit az I. hadtest (Nagysándor) követett, majd a III. (Leiningen) és VII. (Poeltenberg) hadtestek. A városba behatolva a magyar csapatok orosz lovasokra bukkantak, amelyek a Rüdiger orosz tábornok 3. hadtestének Zassz-féle hadosztályához tartoztak. A lovasok kaukázusi muszlimok voltak, s a magyar huszárok kiszorították őket a városból délkelet felé. Zassz hadosztályának felvonulása után (egy orosz hadosztály létszámában megfelelt egy teljes magyar hadtestnek) Váctól keletre heves lovassági, majd tüzérségi harc folyt le, melyben az oroszok nem tudtak előrenyomulni, s végül Sződ irányába visszavonultak.

(Megjegyzés: Zassz orosz tábornok azért is érdekes, mert később nagy ellenfelének, Görgeinek tiszteletére, unokájának az Artúr nevet adatta. Sajnos Görgei 1849-es teljesítményét az ellenség jobban elismerte, mint saját hazája…)

A magyar haderő július 15-én estére Vácnál összpontosult, a hosszú menetelés miatt 16-án pihent, és várta az esetleges orosz támadást, amely elmaradt. Paszkevics ugyanis, felismerve, hogy a magyar fősereg áll Vácnál, igyekezett olyan túlerőt összehozni a város előtt, amely bizonyosan elegendő annak megsemmisítéséhez, ezért egész nap vonultatta csapatait, s Rüdiger hadteste mellé (amely önmagában erősebb volt, mint Görgei három hadteste) még a 2. hadtestet is előrevonta Váctól délre, Sződhöz. Görgei a várt támadás elmaradása miatt erőszakos kémszemlét rendelt el Sződ irányába, hogy felmérje az oroszok ottani erőit, mikor a hírek minden forrásból megerősítették, hogy már az orosz főerőkkel áll szemben. A magyar főparancsnoknak határoznia kellett, hogy megpróbál ebben a reménytelen helyzetben áttörni a cári seregen, vagy valami alternatív tervet kovácsol. Görgei utóbbi mellett döntött. Két választása volt: visszavonulni Komáromba, és így nem teljesíteni Kossuthnak tett ígéretét a levonulásra, vagy észak felé kitérni, és onnan megpróbálni valahogy eljutni Arad környékére. Görgei ez utóbbit választotta, amelyre az ígéret megtartása mellett stratégiai indokai is voltak. Ha észak felé, Losonc irányába vonul el, majd onnan keletnek, azzal elvágja az orosz főerő utánpótlási vonalát Kassa és Galícia irányába. Ezzel egyfelől megsemmisítéssel fenyegette az arra táborozó kisebb orosz erőket, másfelől arra kényszerítette Paszkevicset, hogy ne dél felé, a gyülekező magyar déli főseregre figyeljen, hanem rá, s kövesse észak felé. Görgei ezzel időt adott a déli magyar erőknek, hogy legyőzhessék a számra az oroszoknál lényegesen gyengébb Haynau-féle osztrák sereget (ezért lehet majd az, hogy Temesvárnál 50 ezer honvéd harcol 30 ezer osztrákkal!). Görgei abban is bízott, hogy csapataiból képes lesz olyan menetteljesítményt kicsikarni, mellyel előbb érheti el Miskolc irányában a Tisza vonalát, mint az oroszok, és így a Tiszántúlon, oldalát jobbról a folyóval fedezve, lejuthat Aradhoz. A terv a hadtörténészek minden elismerését megérdemli, s bár az orosz hadvezetés hibái és lassúsága is kellettek hozzá, utóbb szinte hiba nélkül megvalósult.

Az első feltétel azonban a terv végrehajtásához az volt, hogy Vácot lehetőleg észrevétlenül sikerüljön kiüríteni július 16-ról 17-re virradó éjszaka. A legnehezebb feladat az utóvédé volt, amelynek fedeznie kellett az esetlegesen támadó oroszokkal szemben a csapatok és a hatalmasra duzzadt civil menekültoszlop elvonulását. A hadtestparancsnokok közül Leiningen húzta a rövidebbet – ténylegesen sorsot húztak hárman –, így a vitéz III. hadtestnek kellett utolsóként elhagynia Vácot. Mikor beállt a sötétség, előbb a VII., majd az I. hadtest hagyta el állásait (az előőrsök vonalát és a tábortüzeket azonban ott kellett hagyni megtévesztésnek), ám a civilek szekerei a Gombás-pataknál olyan szinten megrekedtek, hogy végül a honvédeknek erőszakkal kellett utat törni, és sok szekeret árokba vetettek, mikor azok elakadtak az úton. A tumultuózus jelenetek miatt a kiürítés lassan haladt, s hajnalra csak a VII. hadtest volt képes kijutni a városból. Ez már csak azért is problémát okozott, mivel Paszkevics 17-re általános támadást tervezett csapataival, és hajnalban egy dzsidás és egy kozák lovasezredet a magyar csapatok felderítésére rendelt az akció előtt. A két lovasezred az I. hadtest állásaival szemben közelítette meg Vácot.

Sajnos a szabadságharc folyamán a rendkívül vitéz, ám önálló feladatokra nem igazán alkalmas Nagysándor József – nem először és nem utoljára – nem állt a helyzet magaslatán. Az I. hadtest parancsnoka ugyanis már elhagyta állásait, s az előőrsök vonalát is visszavonta, így a Duna mellett a két orosz lovasezred észrevétlenül betört Vácra, miközben ott a kiürítés zajlott. Nagysándor hibája csaknem katasztrófába sodorta a még városban lévő III. hadosztályt és Görgey Ármin különítményét, és a kozákok négy magyar ágyút is elfogtak. Leiningen és Görgey csapatai azonban hamarosan rendezték soraikat, kiverték a városba betört lovasokat, és három ágyút vissza is szereztek. Időközben Görgei Artúr a Gombás-patak hídjánál drasztikus módszerekkel felszámolta a rendetlenséget, így folytatódhatott a visszavonulás, igaz immár nappal és az orosz főerők szeme láttára. Az utolsóként a városban maradó III. hadosztály, fedezendő a honvédsereget, állásba vonult a Gombás-patak túloldalán, és ágyúharcban tartotta távol az ellenséget. Leiningen kiválóan hajtotta végre a nehéz küldetést – mint a szabadságharc során gyakorlatilag minden feladatát –, s az üldöző cári csapatokat egészen Rétságig állandóan kibontakozásra késztette, majd visszavonult, mielőtt azok csapást mérhettek volna rá. Rétságnál aztán a VII. hadtesttel együtt komolyabb összecsapásban verték vissza az oroszokat, majd Poeltenberg hadteste átvette tőle a hátvéd szerepét. A Vác körüli, három napig tartó összecsapás-sorozatban mindkét fél jelentékeny veszteségeket szenvedett.

Mindent egybevetve bár a magyar sereg volt kénytelen elvonulni Vácról, de a honvédek kitartásának és Görgei merész új haditervének köszönhetően a váci összecsapás egyértelmű orosz kudarccal zárult. Paszkevics nem volt képes megsemmisíteni a jóval gyengébb magyar hadat, sőt, később azt sem tudta megakadályozni, hogy elérje az új összpontosítási körzetnek kijelölt Aradot. Noha az orosz seregek földrajzilag kedvezőbb helyzetben voltak, Görgei egy körív mentén megkerülte a cári főerőket, elvonta annak figyelmét Szegedtől, és kemény erőltetett menetekkel augusztus 10-re kétnapi távolságra le is rázta magáról. Így az esetlegesen egyesített magyar főerőknek ennyi idejük lett volna, hogy túlerővel összetörjék Haynau osztrák csapatait Arad körzetében. Görgei mindezt elképesztő akaraterejével és csapatai végsőkig való elgyötrésével érte el, sok honvéd a leírások szerint menetelés közben aludt el. De elérte! Az már nem Görgein múlt, hogy míg ő Komáromtól eljutott Aradig, addig a déli fősereg Szegedtől nem ért el oda…

Görgei fejsebe ellenére szinte alvás nélkül vezette végig a Vác körüli hadműveletet, s mikor végül hadserege kijutott a közvetlen végveszélyből, a főparancsnok a kimerültségtől és sebláztól eszméletlenül esett össze. Teljesítményéről azonban beszéljen I. Miklós orosz cár, aki egészen elképedt, és később így fogalmazott Paszkevicshez írt levelében: „Sehogy sem tudok napirendre térni afölött, hogy Görgei Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb, aztán a bal szárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel! S mindezt az általad vezetett 120000 főnyi fegyelmezett és bátor hadseregünk ellenében.” Ennél nagyobb elismerést hadvezér nem kaphat.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: 1848-1849 - A szabadságharc hadtörténete. Budapest, Korona, 2001.; Tragor Ignác: Vác története 1848-49-ben. Vác, 1908.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2019.07.17