Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a Leto-művek a debütáló album megjelenése és jó fogadtatása után turnéra indult az Egyesült Államokban és Európában, olyan zenekarok társaságában, mint a Puddle of Mudd, az Incubus vagy a Sevendust. Kisebb nehézséget csak az okozott, hogy 2003 elején kiszállt Solon Bixler gitáros, akinek a turnék folyamán támadtak különböző, hivatalos forrásból bővebben nem részletezett problémái. Az ő helyére érkezett hamarosan Tomo Miličević, aki aztán jó tizenöt éven át a Thirty Seconds To Mars tagja is maradt. A zenekar folytatta a koncertezést, olyan partnerek társaságában, mint a Chevelle, a Trust Company vagy a Pacifier, emellett meghívást kaptak az az évi Lolapalooza fesztiválra is.

Ha már megindult a szekér, ideje volt ráfordulni a következő stúdióalbumra, ami nem is váratott sokat magára, hiszen 2004 márciusában stúdióba vonultak Josh Abraham producerrel. Az ő referencialistája mára már hosszabb, mint a karom, és olyan nevek vannak rajta, mint P!nk, Kelly Clarkson, Shakira, a Weezer, a Linkin Park, a Velvet Revolver, Carly Rae Jepsen, Adam Lambert, meg persze a Slayer.

Az A Beautiful Lie album megszületése a dalok megírásával együtt majdnem három évet vett igénybe, a folyamat pedig távolról sem emlékeztetett az „ezt a szólót még feljátszom, aztán elszaladok a gyerekért az oviba” típusú nyugodt, otthoni környezetben zajló lemezkészítésre. A munkálatok ugyanis négy különböző kontinensen, öt országban, a végleges változatok felvételei pedig öt különböző stúdióban zajlottak, Los Angelestől New Yorkon át egészen Alaszkáig. A címadó dal és még legalább három például a Dél-Afrikai Köztársaságban, Fokvárosban született. Erre a munkamódszerre azért volt szükség, hogy alkalmazkodni tudjanak Jared Leto akkoriban zajló forgatásaihoz, aki ez idő tájt olyan filmekben közreműködött, mint az Oliver Stone által rendezett Nagy Sándor, a hódító, vagy a Nicholas Cage főszereplésével készült A fegyvernepper.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A végül 2005. augusztus 30-án megjelent A Beautiful Lie határozott lépést jelentett az elektronikával flörtölő indie rock irányába. A debütáló albumnál jóval simább megszólalású, ha úgy tetszik, poposabb lemez dalai már fél évvel a hivatalos megjelenés előtt kiszivárogtak még befejezetlen, végleges master nélküli változatban, ennek következében a megjelenést arrébb is kellett tolniuk néhány héttel. Az albumon – ami az egyetlen stúdiófelvétel, amelyen az eredeti basszusgitáros, Matt Wachter is játszik – a friss dalok mellett egy meglepő Björk-feldolgozás is helyet kapott, Letoék a Homogenic albumot nyitó Huntert értelmezték át saját stílusukban, de az eredetihez meglepően ragaszkodó formában.

A zenekar szerint az első lemeznél „kevésbé agyas és jóval személyesebb” albumból végül már a megjelenés hetében 21 ezer darabot adtak el, összességében pedig csak az Egyesült Államokban 1,2 millió példányban fogyott, ami akkor is tiszteletre méltó mennyiség, ha 2005-ben még közel sem számított annyira emléktárgynak egy CD, mint manapság.

Az A Beautiful Lie-t bemutató Welcome to the Universe Tour 2006 októberében kezdődött, majd miután 2007 februárjában az album megjelent Európában is, átruccantak egy alapos turné erejéig a kontinensre, amelynek során olyan rangos fesztiválokon léptek fel, mint a Roskilde, a Pinkpop, a Rock am Ring vagy a Download.

Az album kritikai szempontból is sikert aratott, és bár magára valamit is adó zenehallgató soha nem esik hasra bármiféle díj hallatán, a Thirty Seconds To Mars 2007-ben megnyerte az az évi MTV Music Awards Europe szavazását a Legjobb rockzenekar kategóriájában, a rá következő évben pedig a címadó dalra készült videó aratott ugyanitt. Emellett az album dalait számos orgánum – Kerrang, Billboard Music Awards, csak hogy két példát említsünk – választotta a legjobbak közé a következő években. Az áttörés tehát sikerült. Hogy innen merre vezetett az út, legközelebb folytatjuk.

Szűz füllel: A Beautiful Lie

Nem igazán lehet azon csodálkozni, hogy az A Beautiful Lie hozta meg a mainstream áttörést a Thirty Seconds To Mars számára, hiszen ez az album úgy, ahogy van, igazi slágerparádé, és a legismertebb számai a mai napig tartják magukat a zenekar élő repertoárjában. Már az is beszédes, hogy végül négy dalt – Attack, The Kill, From Yesterday, illetve a címadó – is kihoztak róla kislemezen, és bár valóban tetten érhető a közérthető hangra való törekvés, nem lehet elvitatni a lemez értékeit. Kis túlzással ugyanis bármelyik másik szerzemény állhatna az előző mondatban említettek helyén, hiszen a Was It a Dream?, a Fantasy vagy a Savior semmivel sem gyengébbek ezeknél.

Mai füllel hallgatva a debüt után kifejezetten logikus lépés ez az album, hiszen valójában nem nagyon csináltak semmi mást, csak lekerekítették azt zenei szempontból, és tovább hangsúlyozták azokat a megoldásokat, amelyek akkor is jól működtek. Az Attack kezdése rockzenéhez szokott fülnek persze kicsit homlokráncolós lehet, de aki egy intróként és alapmotívumként szolgáló szintiszólam alapján temet el egy teljes lemezt, az meg is érdemli a sorsát. Pláne, hogy a dal pont azt hozza, amit papíron is elvárnánk egy albumkezdő szerzeménytől, mert azonnal rögzül a hatásos leállás után, alig több mint fél perc múlva érkező refrén, ezzel együtt ennél sokkal érdekesebb számok is várják a hallgatót.

Ilyen például a címadó, a Savior, a tényleg hihetetlenül eltalált hangszerelésű, zeneileg és hangulatilag az egyik csúcspontot jelentő From Yesterday. Szintén említést érdemel a kissé az első album világát idéző R-Evolve, valamint a lemezt hivatalosan záró, vonósokkal kiegészített, igazán szép pillanatokat rejtő A Modern Myth, amelybe számomra csak a kelleténél legalább négyszer több „goodbye” visz némi kellemetlen, hatásvadász mellékízt a végén, de egy színésznek talán megbocsátható az ilyesmi. A különböző változatok ilyen-olyan rejtett, meg mindenféle bónuszdalai után – melyek közül a jólesően intenzív Battle of One szintén felfért volna az első lemezre is – a már említett Björk-feldolgozás objektív szempontból is bátor húzás, egyben igazán becsületes munka. Szerencsére nem követték el vele azt a hibát, hogy az eredeti, alapvetően elektronikus hangszerelést rockzenei hangszerekre próbálják meg átültetni, és bár biztosan sokaknak a modoroskodás szótári illusztrációja lehet az, amikor Jared Leto Björköt énekel, valójában férfihangra ezt a dalt nem nagyon lehetett volna jobban átültetni.

Összességében, bár határozott lépés volt a mainstream popzene felé, ez az album is bizonyíték arra, hogy lehet az ilyesmit jól csinálni. Ha túl tudunk lépni azon, hogy a Tool helyett ezúttal inkább a Linkin Park világával rokonítható az egyébként erőteljesen saját hangot elcsípő anyag, és sokkal inkább rádiórock, mint az első, akkor kapunk majd egyórányi jó zenét, érdekes megoldásokkal, azonnal rögzülő motívumokkal. Az A Beaufitul Lie sokféle hangulat közvetítésére képes, bár emelkedettségét és érzelmi telítettségét bizonyos kevésbé romantikus lelkivilágú hallgatók a lemez harmadik negyedére jó eséllyel megsokallhatják. Ettől függetlenül örülnénk, ha ez a színvonal lenne jellemző az általában vett indie-rockra vagy popzenére, vagy ahogyan épp hívni akarjuk. (K.A.)

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

A Thirty Seconds to Mars karriertörténet sorozatának korábbi írásai:
1. rész: A kezdetek és az első album