155

Füstfelhőkbe mártott kőkemény munka

Cypress Hill-interjú és -koncertbeszámoló

cypress-hill

A Cypress Hill több, mint egy kultikus Los Angeles-i rapcsapat, sokkal inkább egy intézmény. Olyan, amit sűrű, illatos füst borít be, a kevesek egyike, ami átjárást biztosított a kilencvenes években a „hínárhajúak” és a „bőgatyások” walkmanjei között a középiskolás órák előtt és után.

B-Real védjegye az a bizonyos nazális flow, Sen Dogé pedig az arra válaszoló, rajzfilmkarakter-szerű vokál, ami annyira egyedivé tette párosukat a hip-hop MC-k világában, hogy talán csak a Prophets Of Rage-es harcostárs Chuck D és Flavor Flav kémiája érhetett a nyomába. Rímeiket a műfaj egyik legegyedibb és legmegfoghatatlanabb producerének ütemeire pakolták, Dj Muggs kollázsaiban nemhogy megfértek egymás mellett a James Brown-i dobok és a buddhista szerzetesek hangja, vagy a finom scratchek és a cirkuszi zajok, hanem egy rendkívül sötét, de tökéletes világot alkottak. A „bong brothers” köhögésekkel szaggatott, valahol az angol és a spanyol urbánus szleng határán egyensúlyozó, erőszakos szövegei, a lemezek drog-ügyletekkel, verekedésekkel tarkított közjátékai olyan mélyre kalauzoltak bennünket a névadójukként is szolgáló Cypress Avenue-n, ahová korábban csak kevesek merészkedtek.

Egyfajta szürrealista vizualitás tette teljessé a trió univerzumát, ahol a nyíllal átlőtt koponya hol egy temetőbe, hol egy sötét kolostorba kalauzolt. Azt se felejtsük el, hogy debütlemezükön ők már egy évvel korábban letették voksukat a high life mellett, mint hogy a „jó doktor” megjelentette volna a The Chronic-ot, vagy mielőtt Redman megtanította volna a hip-hop közösséget, pontosan hogyan is kell megtekerni egy bluntot. A b-oldalból slágerré váló How I Could Just Kill a Man előbb az Egyesült Államokban, az Insane in the Brain pedig – az MTV-nek hála – már az egész világon crossover sztárokká avatta B-Real, Muggs és Sen Dog hármasát, akik az elmúlt évtizedekben emlékezetes közös lemezek és side-projektek (Psycho Realm, SX-10, Prophets of Rage, Powerflo) sorát jelentették meg.

Tizenegy év után a Cypress Hill visszatért Sopronba – hiszen első magyarországi koncertjüket is a VOLT-on adták –, színpadra lépésük előtt két órával a backstage-ben beszélgettünk, többek közöt arról, mennyire kemény munkával is jutottak el egy kisvárosból a Hollywood Walk of Fame-ig.

cypress-hill

A Cypress Hill volt az első olyan többnyelvű, kulturálisan sokszínű, latin hip-hop csapat, ami platina státuszt ért el. Megnyitottátok az utat olyan fiatalabb előadók előtt, mint Big Pun vagy N.O.R.E. Ez a zenetörténeti szerep sokat jelent a számotokra?

Sen Dog: Igen, sokat. Ez az örökségünk, az örökségünk része. Be tudtunk törni, és nagy hatást váltottunk ki. Más latino kölykök jöttek utánunk, akik most már figyelmet kapnak. Megnyitottuk előttük az ajtókat, így az emberek most már azt hallgatják, amit ők csinálnak. Ilyen típusú zenekar akarunk lenni, úgy értem, aki ajtókat nyit meg mások előtt – mert azt gondolom, mi ezt tettük –, és azt is, hogy utánunk sok latino igazán jó színben tűnt fel a mi sikerünk után. Előttünk is voltak olyan emberek, akik sikere számunkra nyitotta meg az utat, így mi is megnyitottuk az ajtókat mások számára, ez nagyon fontos az örökségünk szempontjából.

Innen Magyarországról úgy tűnt, hogy a kilencvenes évek első felében a Buzz Tone Management és a Soul Assassins égisze alatt egy nagy családot alkottatok a Funkdoobiest és a House of Pain tagjaival. Még a roadjaitok is jelentettek meg lemezeket The Whooliganz néven. Hogyan emlékeztek vissza azokra az évekre?

B-Real: Jó évek voltak. Megvolt a lehetőségünk, hogy sok barátunkkal dolgozzunk együtt. Egy nagy családot alkottunk, nagyszerű élmény volt. Mikor lemész a stúdióba a barátaiddal, és végül együtt indultok turnéra, úgy érzed, mintha az otthonod is veled indulna útnak. Jól érzed magad, és nekünk fantasztikus élményeink voltak abban az időben. Jó volt! A legtöbben még ma is beszélünk egymással, még mindig egy család vagyunk. Kimondottan jó idők!

A Cypress Hill híres a kifejezetten energikus élő fellépéseiről. Jelenleg is aktívan koncerteztek a világ körül, de emlékeztek még a legelső turnétokra? Igaz, hogy a Naughty by Nature oldalán turnéztatok először?

Sen Dog: Nem is emlékszem, hogy a Naughty by Nature vagy a 3rd Bass volt előbb?

B-Real: A Naughty volt!

Sen Dog: Igen, a Naughty by Nature! Követtük őket a mini lakókocsinkkal, miközben nekik volt egy hatalmas turnébuszuk. Megdolgoztunk mindenért, tettük a dolgunkat, tizenkét percet tölthettünk a színpadon minden egyes este. Megdolgoztunk ezért, ez volt a kezdete egy hosszú turnékkal teli életnek.

Ti vagytok az egyetlen olyan hip-hop előadók, akik nem egy, hanem rögtön két felvételt is rögzítettek a kultikus Judgment Night soundtrackre. Az egyiket a Pearl Jammel, a másikat a Sonic Youth tagjaival. Ez volt az első eset, hogy rockzenészekkel dolgoztatok együtt?

B-Real: Igen, ez volt az első alkalom, hogy rockzenészekkel vettünk fel. A Pearl Jam elküldte nekünk a szalagokat, nem volt meg a lehetőségünk, hogy személyesen együtt dolgozzunk velük a stúdióban. Kaliforniában voltunk, ők pedig Seattle-ben. A Sonic Youth eljött Los Angeles-be, ők ott voltak a stúdióban velünk együtt. Egy jó emlék és jó tapasztalat, mert felkészített bennünket arra, amit később a Skull & Bones albumunkon vittünk véghez. Aztán jött a Powerflo és a Prophets of Rage, a dolgok, amiket a Cypress Hillen kívül művelünk. Azok a dalok készítettek fel arra, amit ma teszünk. A Pearl Jam pedig nem semmi! Úgy értem, ők b*szott jók, akárcsak a Sonic Youth! Remek koprodukcióknak érzem ezeket a dalokat, megvolt köztünk a kémia mindkét zenekarral, és szerencsére működött is. Ahogy mondtad, mi vagyunk az egyetlen zenekar, akik két dallal szerepelnek a lemezen, úgy gondolom, ez bizonyítéka annak, hogy mennyire tudtunk alkalmazkodni ehhez a helyzethez. A Sonic Youth-szal közös dal sokkal inkább hip-hop orientált, míg a Pearl Jammel közös rock-alternatív irányultságú egy kevés funkkal. Két teljesen eltérő dolog, és mégis megbíztak bennünk, így megtehettük, és ez f*sza volt.

A Rap- és Rock Superstar című dalokban többek közt Eminem oldalán már 2000-ben figyelmeztettetek a zeneipar sötét oldalára. Mit gondoltok, az elmúlt tizenkilenc évben pozitív irányban változott ez az iparág?

Sen Dog: A zeneipar folyamatosan változik, néha jó, néha rossz irányban. Az egyes előadók megtapasztalják mindkét oldalát. Így vagy úgy, de mindig a visszatérések sorozatáról szól: ha az előző lemezed végül lejár, újra bizonyítanod kell! Úgy érzem, a Rock Superstar című dalban sok igazság van: milyen nehéz felépíteni egy karriert 25-30 év alatt, és még mindig olyan igazinak lenni, mint annak idején voltál. Ez sokba kerül, folyamatos, folyamatos munkába. Nagyon sokáig, amíg a zeneipar jobb vagy éppen rosszabb nem lesz, ez is a része marad, sosem tűnik el.

Sen Dog, tavaly nyáron együtt adtátok elő a Copkiller című dalt Ice-T-vel a Budapest Parkban, aznap, mikor a Body Count és a Powerflo megosztotta egymással ott a színpadot. Azt gondolom, ez mindenkinek, aki a kilencvenes évek hip-hopján nőtt fel, egy igazán emlékezetes pillanat volt. Milyen jövőbeni terveid vannak a Powerflo-val?

Sen Dog: Készítünk egy újabb albumot. Ahogy ennek a turnénak vége, összeszervezek mindenkit, és kezdődhet az írás. Már most rengeteg ötletünk van. Szeretném, ha lehetne egy új Powerflo-lemez, újra turnéra indulhatnánk, és láthatnám az emberek reakcióit, miközben bennünket néznek, számomra ez egy különleges pillanat, és újra át akarom élni. Még több rock & roll és heavy metal lemezt akarok készíteni.

Tavaly jelentettétek meg a legutóbbi Cypress Hill-albumotokat Elephants on Acid címmel. Sok év után újra együtt dolgoztatok Dj Muggs-szal. Hogyan emlékeztek vissza a lemez felvételére?

B-Real: Mint minden korábbi felvételnél, ezúttal is végigmentünk a zenéken, amikre gondolt. Ötletelni kezdtünk, egészen addig, amíg egy adott zene nagy hatást nem gyakorolt ránk, amíg meg nem fogott. Különösen ennél a lemeznél hagytunk időt erre, mert mindannyian különböző dolgokkal foglalkoztunk, ezért tartott olyan sokáig, hogy megjelentessük ezt az albumot. Mindannyian az egyéni projektjeinkkel törődtünk – különböző zenekarokkal a Cypress Hillen kívül –, így csak lementünk a stúdióba, dolgoztunk egy kicsit, és mentünk tovább. Majd visszatértünk, és dolgoztunk kicsit többet. Kissé különbözött a többi album felvételétől, mert nagyon elfoglaltak voltunk, mikor próbáltuk elkészíteni. Muggsnak azonban volt lehetősége dolgozni az Elephants on Aciden, a zenék stílusán, és amit véghez vitt a végére, hihetetlen lett. Eltartott egy ideig, de megérte az időt, amit belefektettünk. Egy kicsi az old school Cypress-hangzásból, sok új elemmel. Szerintem Muggs megtette a dolgát, ő egy nagyon alulértékelt producer, jó volt visszamenni hozzá, és egy új albumon dolgozni vele. Azért is, mert a hardcore rajongóink szeretik, amikor Muggsszal együtt készítünk zenét.

Április 18-án csillagot kaptatok a Hollywood Walk of Fame-en. Ti vagytok az első olyan latino hip-hop csapat, akiket ilyen megtiszteltetés ért. Mit jelent számotokra ez az elismerés?

Sen Dog: Azt gondolom, hogy az örökségünket még különlegesebbé teszi. A fiatalabb srácok láthatják, hogy a Cypress Hill el tudta ezt érni. Egy kisvárosból származunk, Los Angeles mellől, amit South Gate-nek hívnak, igazán kicsi. Azt szeretném, ha ez más kölyköket inspirálna, és küzdenének az álmaikért. Az a csillag mindig ott lesz, az unokáink, az ükunokáink is látni fogják, ez igazán különleges.

cypress-hill

„Chillin’ with the Beastie Boys, smokin’ lots of weed” – hallhatjuk a Stoned Raiders első számai között, de a Cypress Hillt a manhattani hármassal némi kilencvenes évek eleji lazulásnál jóval több köti össze. Muggs készített egy remixet a So What’ Cha Want című Beastie klasszikushoz, amiben az akkor csúcson lévő B-Real-nek is jutott egy verze, és az ezt követő Check Your Head turnén ismerték meg, majd igazolták le a Cypress Hill tagjai, a Beastie-k vendég perkását, Eric Bobót. (Aki aztán az Ill Communication és a Hello Nasty lemezeken is játszott.) A legújabb összekötő kapocs pedig a két kultikus zenekar között Mix Master Mike személye. A San Fransisco-i DJ a kilencvenes évek elején még akkor nyert világbajnokságot (DMC), amikor ez igazán számított, Q-Berttel alapítot, ISP (Invisibl Skratch Piklz) névre keresztelt csapatuk pedig a lemezjátszóista műfaj (turntablism) akkori csúcsát jelentette. Adam „MCA” Yauch-kal 95-ben ismerkedtek meg, majd némi ide-oda telefonálgatás és üzenetrögzítőre scratchelés után már együtt kezdtek dolgozni a Beastie-k, saját bevallásuk szerint is legjobb lemezén, a Hello Nasty-n. Mike-kal vált tökéletessé a „Three MC’s and One DJ” felállás, minden további Beastie Boys lemezen scratchelt, a zenekar tagjaként iktatták a Rock & Roll Hall Of Fame tagjai közé, legutóbb pedig a Beastie Boys Book bemutató turnéján játszott együtt Ad-Rockkal és Mike D-vel. Hatvanas évekbeli sci-fi filmek dialógusaiból, szirénákból, gyakran kaotikusnak tűnő végtelen karcokból álló szóló lemezei mellett volt ő már két lemezjátszóval a Metallica egyszemélyes állandó előzenekara is, tavaly óta pedig az Elephants on Acid turné keretein belül a Cypress Hill-lel utazik a kontinensek közt.

Sopronban is az ő – már hagyománynak számító – felvezetőjével indult a koncert. Húsz percen át villámgyors scratchek, sivító gitárriffek, beat jugglinggal végtelenített bólogatós dobok és Pharoahe Monch hangja váltogatták egymást a Technicseken, utóbbi, épp, ahogy azt mondja: „Get the Fuck Up!” A közönség egyik fele lassan konstatálta, hogy „ez bizony már megint nem Dj Muggs” (a Soul Assassins feje már a kilencvenes években is szívesebben hagyta ki a turnékat, legutóbb a nyugati-parti rádiós DJ legenda Julio G helyettesítette Magyarországon), a másik fél pedig igyekezett felfogni, pontosan mit is művel Mix Master Mike. A legnagyobb tetszést persze a látványos keverő felemelés és a scratch közbeni lemezhajlítás aratták.

Mikor a kivetítőn feltűnt a klasszikus Cypress Hill-logó, sejthető volt, hogy a nyillal átlőtt koponya alatt másodperceken belül megjelenik B-Real, Sen Dog és Bobo, akik a Band of Gypsies karakteres vokáljára vonultak be a színpadra. Ezzel a nyitódallal erre az estére gyakorlatilag el is engedték az Elephants on Acid lemezt, amiről Muggs is lemondóan nyilatkozva csak annyit mondott, a beatjeit már jó pár évvel a megjelenés előtt írta. A koncert sokkal inkább a klasszikusok köré szerveződik, sorban jönnek az első négy (Cypress Hill, Black Sunday, III- Temples Of Boom, IV) lemez legismertebb darabjai: Latin Lingo, How I Could Just Kill a Man, Throw Your Set In The Air, Checkmate vagy a Hand On The Pump, amiben Eric Bobo kongái is nagy szerepet kapnak. Még a valaha megjelent első single-t, a The Phuncky Feel One-t is elrappelik, csak hogy pontosan tudjuk, honnan is indult a történet. Mike amellett, hogy pakolja az alapokat, scratchekkel, effektekkel színesít, B-Real két szám között csak így konferálja fel: „One of the baaadesst dj-s in the world”. Bobóval előadnak egy tízperces scratch-konga show-t a koncert felénél, addig az ötven körül járó MC-k kicsit kifújják magukat, vagy némi sűrű füstöt.

Sen Dog latin blokkjával – aminek csúcsa a Tequila Sunrise – és egy hosszabb stoner-blokkal megyünk tovább, amiben a Hits From The Bong, a Cisco Kid és a Dr. Greenthumb dalok aratják a legzajosabb sikert. Amire egy emberként mozdul meg és ugrál a tömeg, az az Insane in the Brain; mikor megszólal, már teljesen megtelik a nagyszínpad előtti terület, közel annyian kíváncsiak a Cypress-re, mint az aznapi headliner Slipknot – egyébként hiperlátványos – show-jára. Biztosra veszem, hogy miután kellőképp megmutatta a közönség, hogy a zenekarhoz hasonlóan mennyire „loco”, lemennek a színpadról, de ehelyett eltolják még a We Ain’t Goin’ Out Like That-et – mintha csak felcserélték volna a helyét a setlistben –, látványosan kisebb sikert is arat. A visszataps után egyértelmű, hogy öt percre mind a Rock Superstar-jai lehetünk, de hiába Bobo masszív dobjátéka, a Skull & Bones lemez csúcsdala mégsem robban akkorát, lehet, hogy az élő gitár hiányzik, a katarzis elmarad. Számomra érthetetlen módon a záróakkord a House of Pain Jump Around-ja, aminek köztudottan Muggs írta az alapját, de ez önmagában nem válasz arra, hogy B-Real-ék miért ezzel zárják az estét. Ugyanilyen érthetetlen, hogy a vizuálos miért éri be azzal, hogy huszonöt percenként lecseréli egy újabbra a száz négyzetméteres ledfalon a zenekar logóját. Különösen zavaró ez a Cypress esetében, ahol csak a kilencvenes években készült pszichedelikus fotóikból és grafikáikból elképesztő vizualitást lehetne a színpadra varázsolni. (Csak hogy még nagyobb legyen a kontraszt, a fél órával később érkező Slipknot stábja már vérprofin használja a színpadi eszközöket.)

cypress-hill

Ettől a Cypress Hill-koncerttől mindenki azt kaphatta, amire számított. Egy profi turntablist DJ-vel feltuningolt kilencvenes évekbeli nagy favoritot, akinek a zenéjén jó volt felnőni, és most jó volt újra azon nosztalgiázni, milyen volt először hallani a Black Sunday-t kazettáról. Jó volt látni a közönségben a kislányával kézenfogva sétálgató, jól szituált apát, amint kívülről rappeli az összes sort, vagy a backstage-ben nevető Ganxsta Zolee-t, aki a közös fotón még B-Realből is kihúzott egy halvány mosolyt. Ugyanakkor amíg a kilencvenes években a csodához elég lett volna csupán az akkor afro-frizurás B-Real és társainak színpadra lépése, ma már egy ekkora méretű fesztiválon, a közönség érdekében illik egy profi stábbal, plusz színpadtechnikával, esetleg vendégzenészekkel megjelenni.

Boros Gábor
Fotók: Máté Éva
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.07.15