Az egységes szerkezetű, nagyjából száz oldalas, gazdagon illusztrált kötetek mindegyike két-két uralkodó életét tárgyalja kronologikus rendben. Én azonban nem feltétlenül követem az időrendet, mert elsősorban azokkal a történelmi személyekkel szeretnék foglalkozni – ezért is indítottam a sorozatot –, akikről kevesebb szó esik a történelemkönyvekben.

István és Orseolo Péter

A Magyar királyok és uralkodók sorozat második kötete a magyar állam kialakulásának, majd nehézségeinek évtizedeit vázolja fel. Ezen időszak három királya I. (Szent) István, Orseolo Péter és Aba Sámuel. István királyunk elévülhetetlen érdeme a magyarság beillesztése a keresztény-feudális Európába; ezzel azon államok sorába léptünk vén kontinensünkön, melyek a mai napig fennállnak. De ennek ára volt…

Csupa újdonsággal szembesültek pogány elődeink, mint a keresztény vallás, a vérségi alapot felváltó területi rend, vagy az ősi egyenlőség végleges felbomlása. A hatalom elől eleinte még kínálkozott menekülési lehetőség: a még központilag birtokba nem vett, lakatlan térségre költözés, de ez is csak ideig-óráig jelentett számukra védettséget, hiszen az egykori törzsfők önálló területeiből (uruszágok) szép lassan egységes ország lett.

A könyv bemutatja az uralkodói legitimáció változásait (szeniorátus helyett primogenitúra), a koronázás jelentőségét, annak rituális folyamatát, a német-magyar szövetség házassággal szentesített kialakulását, majd az abban beállt negatív változásokat. Vázolja az egyházi és az állami közigazgatási egységek létrejöttét, elemzi István törvénykönyveit, ír a családtagokról, a létrehozott dinasztikus házasságokról, a hatalom megszilárdítása érdekében folytatott belharcokról, a király elleni merényletről és az utódlás gondjairól is. Megismerhetjük a szent királyunk életéről szóló korai forrásokat is: a Kis legendát és a Nagy legendát.

Az Istvánt követő Orseolo Péter nélkülözte az államalapító körültekintését, kíméletlensége pedig egyenesen trónvesztését okozta. Utóda, Aba Sámuel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Trónviszály, pogánylázadás, német támadás hozta államunkat válságos helyzetbe, melyből majd csak Vazul visszatérő fiai fogják kihúzni a Magyar Királyságot.

I. András és I. Béla

A Magyar királyok és uralkodók sorozat harmadik kötetében az Orseolo Péter és Aba Sámuel országlása alatt keletkezett viszályok következményeivel foglalkozik. A fennálló helyzet német beavatkozást vont maga után, ugyanis Péter a német-római császárnak hűbérül adta országunkat. Ekkor betelt a pohár: visszahívták Vazul fiait.

A három fiú először Csehországba, majd Lengyelországba menekült. Béla II. Mieszko (Mieszko Lambert) fejedelem lányát, Richezát vette nőül, és ezáltal megbecsült helye volt. András a Kijevi Rusz (Kijevi Nagyfejedelemség) vendégszeretetét élvezte később, ahol Bölcs Jaroszláv (I. Jaroszláv Vlagyimirovics) feleségül adta hozzá Anasztáziát. Mind Mieszko, mind pedig Bölcs Jaroszláv előrelátóan okos döntést hozott, s ennek megfelelően bánt vejével. Leventének – látszatra – nem voltak hatalmi ambíciói, megmaradt pogány hitében, Béla és András viszont felvették a keresztény vallást.

Amikor visszatértek Magyarországra trónviszály, pogánylázadás és német támadás egyaránt napirenden volt. A császár nyilvánvalóan az önálló királyság beolvasztására, vagy legalábbis hűbérúri igényének érvényesítésére törekedett. Vata és a lázadók a kereszténység eltörlését, az ősi életmód helyreállítását tűzték lobogójukra. A pogánylázadásnak számos pap és templom esett áldozatul, és meg kell említeni Gellért püspök meggyilkolását is. A hercegek átmenetileg színleg kiegyeztek a lázadókkal, de a németek legyőzése után (1051 és 1052) ellenük fordultak.

I. András 1046-tól 1060-ig uralkodott, mialatt megerősítette a kereszténységet az országban, és sikeresen lépett fel a Német-római Birodalom támadásai ellen. Tihanyban apátságot alapított, ahol a kor neves dokumentumát, a Tihanyi alapítólevelet őrzik. Testvérét, Bélát szánta utódául egészen addig, míg fia, Salamon meg nem született. A fiút IV. Henrik német-római császár testvérével, Judittal házasította össze, hogy rendezze viszonyát a császárral. Salamont meg is koronázták, de az ország egyharmadát Béla herceg uralta (dukátus).

Fia trónigényének támogatása felülírta korábbi elképzelését, ezért öccse élete veszélyben forgott. A tiszavárkonyi találkozón Béla színleg meg is hátrált, de aztán Lengyelországba menekült, ahonnan segélycsapatokkal tért vissza. Kettejük harcából Béla került ki győztesen. András megsebesült, majd meghalt. A tihanyi apátságban temették el, felesége és édesanyja a német-római császárhoz menekült.

I. Béla (1060-63) az ország konszolidálására törekedett: megbocsátott ellenfeleinek, meghagyta őket javaikban, mérsékelte az adókat, értékálló pénzt veretett, a vásárokat vasárnapról szombatra tette, és a dukátust felszámolta. Szekszárdon apátságot alapított. De nem tudta megakadályozni az újabb német támadásokat, hogy Salamont trónra ültessék. Elismerte volna királynak unokaöccsét, ha a németek elállnak a támadástól, de ez nem történt meg. Sikeresen felszámolta ugyanakkor Vata fiának lázadását, amelynek következtében az ország visszavonhatatlanul keresztény útra tért. Halálát egy rejtélyes trónösszeomlás okozta.

Csiszár Antal

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Tihanyi István: Árpád és Géza fejedelmek