74

A punk keresztapja 1. rész

Iggy és a Stooges

iggy-and-the-stooges

Iggy Pop az a fajta előadó, akinek néhány számát még akkor is ismered, ha soha nem hallgattad egyik lemezét sem. Ha olyan nyelvterületen élsz, amelyre bármilyen szintű hatással volt az angolszász kultúra, minimum egy-két filmes betétdal képében biztosan találkoztál már az I Wanna By Your Dog vagy a Lust for Life című alapvetésekkel.

Szóval, amennyiben nem Fekete-Afrikában vagy Ázsia hegyvidéki részein tengetted az elmúlt negyven-ötven évet – és ha ezeket a sorokat olvasod, jó eséllyel így van –, legalább érintőlegesen biztosan eljutott már hozzád a punk keresztapjának munkássága. Iggy hamarosan, július 24-én ismét Budapestre érkezik. Ennek örömére mostantól néhány héten keresztül, a koncert napjáig arra teszünk kísérletet, hogy különböző aspektusokból bemutassuk a hetvenkét évesen is irigylésre méltó formát mutató proto-punk legenda karrierjét. Az első fejezetben egy alapos időutazásra indulunk az előző évszázad hatvan-hetvenes éveibe.

Iggy James Nevell Ostergberg Jr. néven született 1947. áprilisában a Michigan állambeli Muskegon városában. Anyja, Louella révén dán és norvég, míg apja, idősebb James ágán angol, német és ír felmenőkkel büszkélkedhetett. A család nem élt fényes anyagi körülmények között, Iggy gyermekkorát egy lakókocsiparkban töltötte egy Ypsilanti nevű kisvárosban. Később egy interjúban így mesélt a szüleivel való kapcsolatáról és arról, hogyan járultak hozzá zenei karrierjéhez:

Amikor bekerültem az Ann Arbor-i középiskolába, egyszerre kezdtem az iskolát a Ford Motor Company elnökének fiával, és más vagyonos, kivételezett helyzetben lévő srácokkal. De egy dologban mindenképp gazdagabb voltam náluk, ez pedig az a hatalmas energia volt, amit a szüleim fordítottak rám. Sok törődést kaptam tőlük. Mindent segítettek felfedezni, ami érdekelt. Ez odáig vezetett, hogy kénytelenek voltak kiköltözni a szobájukból, ugyanis a dobfelszerelésem csak ott fért el. Nekem adták a halószobájukat.

Iggy tehát dobosként kezdte pályafutását különböző helyi sulizenekarokban. Az egyik ezek közül az Iguana volt, ahonnan becenevét is kapta. Miután beszállt egy helyi, Prime Movers nevű blues zenekarba, a lavina hamar elindult, ami végül odáig vezett, hogy kirúgták a Michigani Egyetemről, ő pedig Chicagóba utazott, hogy tovább ismerkedjen a blues zenével. Dobosként lépett fel helyi klubokban, ebben egy ismerőse, a Paul Butterfield Blues Band dobosa, Sam Lay segítette, aki rendelkezésére bocsátotta kapcsolatrendszerét.

Iggyre a chicagói blues mellett olyan csapatok voltak hatásal, mint a The Sonics, az MC5 és a Doors, és amikor nem sokkal később visszaköltözött Detroitba, elhatározta, hogy egy olyan újfajta bluest fog játszani, ami nem következik az elődökből. Gyorsan meg is alapította Psychedelic Stooges nevű zenekarát, amelyben Ron Asheton gitáros, Scott Asheton dobos és Dave Alexander basszusgitáros lettek a társai. Iggy először Ron Ashetonnal találkozott, akit egy feldolgozásbandában látott meg, és egyből felkeltette az érdeklődését. Erre így emlékezett vissza: „Sosem találkoztam még olyan zenésszel, aki egyszerre játszott nagyon meggyőzően, közben meg valahogy koszosnak és betegnek nézett ki. Ronra mind a két dolog igaz volt.

Első koncertjüket – még az eredeti néven – 1967-ben, Halloween napján játszották. Iggy művésznevének második felét éppen zenésztársaitól kapta, egy helyi arc után, akikre szerintük hasonlított. Előadói énjére nagy hatással Mick Jagger, James Brown és elsősorban az az élmény volt, amikor 1967-ben elvetődött a The Doors egyik koncertjére – dacára annak, hogy egy népszerű zenekar frontembere volt, Jim Morrison ellentmondásos színpadi kirohanásai akkortájt szintén hírhedtnek számítottak, és ez Iggy-t is minél szélsőségesebb akciókra inspirálta. Ezzel gyorsan hírnevet is szerzett a zenekarnak, hiszen amellett, hogy általában félmeztelenül lépett színpadra, ő volt az egyik, ha nem a legelső előadó, aki stagedivingolt a koncertjein. Ha meg úgy szottyant kedve, a mellkasát összekente hamburgerhússal vagy mogyoróvajjal, esetleg üvegszilánkokkal vagdosta magát össze, csak az íze kedvéért, és olykor bátran mutogatta a kopasz őrmestert is a közönségnek.

Legyinthetünk egyet, hogy erre akármelyik részeg vagy alaposan beszittyózott punk is képes, de a Stooges azért bőven nem volt még G.G. Allin and the Murder Junkies, ahol a zene jórészt csak ürügyet szolgáltatott a frontember önpusztító showjához. Ha ugyanis van olyan zenekar, akiket tekinthetünk a punk és a vele rokon, vagy abból kifejlődött stílusok előfutárainak, az biztosan a The Stooges volt. Primitív, lényegre törő, blues hatású rock ʼn rollt játszottak teljesen összetéveszthetetlen módon, amiben valószínűleg annak is szerepe lehetett, hogy egyikük sem volt kifejezetten képzett zenész. Ugyanakkor akármennyire is összeszedetlen csörömpölésre asszociálunk a fenti jelzők alapján, Iggy-ék zenéje sokkal több volt kizárólag botránykeltésre alkalmas, kezdetleges akkordtologatásnál, de erre még visszatérünk.

Végül 1968-ban szerződtette őket az Elektra Records, bár ebben nagy szerepe volt a véletlennek is. A lemezkiadó az akkoriban rádiós DJ-ként és publicistaként dolgozó Danny Fieldst küldte el egy koncertre, hogy cserkéssze be az MC5 zenekart, ami végül is azzal végződött, hogy nem csak ők, de az előttük fellépő The Stooges is bekerült a portfólióba. Ahogy Iggy Jim Jarmusch 2016-os Gimme Danger című filmjében is szóba került, az MC5 20000, a The Stooges pedig 5000 dollárjába fájt a kiadónak. Fields egyébként később a komplett punk stílus egyik jelentős háttérfigurájává vált, hiszen amellett, hogy ő lett az Iggy & The Stooges menedzsere, szintén ő intézte a The Ramones ügyeit, de dolgozott Jim Morrisonnal, a Velvet Undergrounddal és a Modern Lovers-szel is.

A The Stooges első, simán a zenekarról elnevezett albuma pár héten belül kereken ötven éve, 1969 augusztus 5.-én jelent meg. Iggy-ék összesen öt tételt szántak rá, amelyek akkortájt a koncertjeik műsorát is képezték. A zenekarra jellemző volt, hogy egy-egy dalnak körülbelül az első két perce volt ténylegesen megírva, amit aztán több percnyi őrült jammelés követett. Ezt persze egy stúdióalbumon elképzelhetetlen volt, így az Elektra további dalokat kért tőlük. A főhős erről így mesélt: „Átadtuk nekik a lemezt az eredeti, ötszámos változatban, mire azt mondták: Ennyi dal nem elég! Erre azt hazudtuk nekik, hogy semmi gond, egy csomó más számunk van még.

Gyorsan összedobtak még hármat, ezek voltak Real Cool Time, a Not Right és a Little Doll, amiket először a stúdióban játszottak el együtt. Így már meg is volt az első lemez anyaga, aminek felvételével végül – ha igaz a szóbeszéd – végül összesen kevesebb, mint 24 óra alatt végeztek, rajta olyan alapvetésekkel, mint az I Wanna Be Your Dog, a No Fun vagy a nyitó 1969. Ezek később seregnyi zenekarnak szolgáltak mintavételezési alapul a The Ramonestól a Guns ’N Roseson át a Slayerig. A lemez leghíresebb dala egyértelműen az I Wanna Be Your Dog, ami számos filmben is hallható, ilyenek például A Ravasz, az agy, és két füstölgő puskacső, a Sid és Nancy, a Szállító 3 vagy az Angyalok város, de még az Így jártam anyátokkal egyik epizódjában is feltűnik. Ezek a típusú dalok képviselik a lemez hagyományosabb, rock ʼn rollosabb oldalát, ugyanakkor már itt is feltűntek az olyan experimentális, kísérletezős megoldások, mint az első oldalt záró, több mint 10 perces We Will Fall, ami leginkább egy LSD-trippel súlyosbított lázálom és egy ismeretlen nyelven előadott mantra szerelemgyerekének tűnik, és még öt évtized távlatából is meglepően erős atmoszférával bír, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy a zenekarral kapcsolatban nem elsősorban ilyen hangulatokat szokás emlegetni.

A lemez producere a Velvet Undergroundból is ismert multihangszeres zenész, John Cale lett, aki a zenekar élő energiáját szerette volna elkapni a felvételek során. Ez sikerült is, olyannyira, hogy ez a nyers lendület mai napig időtállóvá teszi az albumot, bár az ő eredeti keverését a kiadó visszadobta, így végül Iggy és az Elektra-főnöke, Jac Holzman öntötték végleges formába az albumot. Lehetne azon tűnődni, hogy vajon a gitárok miért szólnak hamiskásan itt-ott, másfelől ugyanúgy eszünkbe juthat az is, hogy manapság vajon hány lemezkiadó tulajdonosa vesz részt egy lemez keverésében? Más idők voltak, más fontossági sorrenddel. Iggyék viszont vitathatlanul megnyitották a kapukat mások előtt, hiszen – bár valószínűleg ez nem volt tudatos üzenet részükről – a lemez ékes példája annak, hogy az előadásmód, az intenzitás és a hozzáállás néha sokkal fontosabb, mint az, hogy valami tökéletes legyen.

A debütalbum nem volt elsöprő közönségsiker, legjobb eredményeként 106. helyezést ért el a Billboard eladási listáján, és bár manapság természetesen mindenki alapműként tekint rá, a maga idejében a kritikusok legalábbis vegyes érzésekkel fogadták. Ennek ellenére Jac Holzman – aki egyébként úgy gondolta, hogy a szintén detroiti, zeneileg Iggy-éktől nem túl messze, de a hard rockhoz azért közelebb álló MC5 esélyesebb a sikerre – bizalmat szavazott nekik, így Don Gallucci vezetésével megkezdődött a munka a második albumon.

Miután Gallucci megnézte Iggy-ék egyik koncertjét, az volt a véleménye, hogy érdekes a csapat, de az élő feelinget valószínűleg nem fogják tudni átmenteni a felvételre. Végül a zenekar 1969. május 11-én bevette magát az Elektra Records stúdiójába, és elkezdődött a munka. Gallucci felvételi koncepciója kezdetben az volt, hogy minden nap rögzítenek úgy egy tucatnyi változatot az adott dalból, és a nap végén azok közül választják ki a legjobbat. A zenészek egymástól különválasztva, fejhallgatóval játszottak, és miután visszahallgatták a felvett anyagot, arra jutottak, hogy ez így borzalmas. Végül azt találták ki, hogy a felvételi környezetet tegyék a lehető leginkább hasonlóvá egy élő koncerthez: Iggy egy kézben tartott mikrofonba énekelt, a zenekar pedig úgy helyezkedett el a helyiségben, mintha a színpadon állnának. Az eredmény így, pláne az akkoriban megjelenő lemezek megszólalásához képest, finom szólva is tüskés lett, viszont átütő erejű.

A Fun House kevesebb, mint egy évvel a bemutatkozó album után, 1970. július 7-én jelent meg. Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy az első lemezen megkezdett út folytatása és kiterjesztése ez a hét dal, ha lehet, a korábbinál még erőteljesebb és agresszívebb formában. Azzal együtt, hogy azóta is ritkán hallani olyan egyenes, sallangmentes rockdalokat, mint a Down On The Street vagy a Loose, a kísérletezős oldal tovább erősödött, hiszen ekkorra kiegészültek egy szaxofonossal Dave McKay személyében. Ennek köszönhetően az első lemezen is felbukkanó improvizatív részek, ha lehet, még gátlástalanabb módon jelennek meg az albumon, jó példa erre a Dirt, mely ugyanazt a szerepet tölti be ezen a lemezen, mint a We Will Fall az elsőn, csak talán egy fokkal kevésbé elborult formában.

Ugyanakkor messze nem itt hallhatók a lemez legszélsőségesebb pillanatai: a záró instrumentális LA Blues mai füllel hallgatva is zavarba ejtő, kakofón káosz és hangszerkínzás, amelyben Iggy már nem is énekel valódi szöveget, helyette megvadult főemlősként üvölt. Ezt nem csak itt teszi az albumon, saját bevallása szerint a Fun House-on nyújtott teljesítményére nagy hatással volt a legendás blues énekes, Howlin Wolf, aki szintén nem visszafogott hangerejéről volt híres. Ami azt illeti, a magunk részéről készséggel el tudjuk ezt hinni, ugyanis néhány vokális megoldást mai füllel hallva csak halvány fogalmunk lehet arról, hogy vajon milyen volt ezt először megtapasztalni a gyanútlan közönségnek akkoriban.

Ahogy ez a korukat jóval megelőző albumokkal gyakran megtörténik, a Fun House sem aratott túl nagy sikert a kritika és a közönség körében, ráadásul a zenekar felett is komoly viharfelhők gyülekeztek. Először a basszusgitárostól, Dave Alexandertől váltak meg, aki az 1970 augusztusában megrendezett Goose Lake Nemzetközi Zenei Fesztiválon annyira berúgott, hogy képtelen volt színpadra állni. Őt a poszton a zenekar roadja, Zeke Zettner, később James Recca követte. Nagyjából ugyanebben az időszakban bevettek egy másodgitárost is, akit először szintén egy korábbi road, Bill Cheatham személyében találtak meg, de az ő helyét hamarosan átvette az Asheton-fivérek gyermekkori barátja, James Williamson. Ezzel persze nem lett volna baj, azzal viszont igen, hogy a zenekar tagjai Ron Asheton kivételével egymás után váltak heroinfüggővé. A szerrel új menedzserük, John Adams ismertette meg őket – mi mást is csinálna egy jó menedzser ugyebár –, aminek következtében egyre inkább szétesett koncerteket adtak. Iggyvel olyan szinten elszaladt a ló, hogy sokszor már az is gondot okozott számára, hogy felmenjen a színpadra. Az Elektra hamarosan szerződést is bontott velük, majd pár hónap tétlenség után, 1971. július 9-én hivatalosan is bejelentették, hogy a The Stooges feloszlott. De persze azóta már tudjuk, hogy itt még közel sem volt vége a történetnek. Legközelebb innen folytatjuk.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.07.08