110

''Éreztem, hogy ebben a srácban van kraft''

Interjú Csuja László filmrendezővel

csuja-laszlo

Csuja László, a Virágvölgy rendezője eredetileg a szellemekben és babonákban való hitről készült dokumentumfilmet forgatni Kárpátalján, a háború kitörése azonban mindent megváltoztatott. Filmje egy anya-fiú történetet mesél el az ukrán-orosz fegyveres konfliktus árnyékában, a Filmkultúra.hu interjújában azonban nem csak róluk, a Kilenc hónap háború eredeti fókuszáról, a mobiltelefonos felvételekkel kapcsolatos koncepcióváltásáról és a dokumentumfilmes felelősségéről is mesélt.

Úgy tudom, eredetileg egy teljesen más témában készültél dokumentumfilmet forgatni Kárpátalján. Mi volt az, és hogy alakult át?

Az általam alapított és vezetett Erdélyi Vándorszínház nevű társulatnak az volt a missziója, hogy olyan erdélyi falvakban tartsunk előadásokat, ahová egyébként nem jut el színház. Ezt éveken át minden nyáron csináltuk egy hónapon keresztül, és az egyik évben eszembe jutott, elmehetnénk Kárpátaljára is turnézni. Ott azt tapasztaltam, hogy néhány faluban erős a szellemekben és babonákban való hit, amellett, hogy vallásosak is az emberek.

A fiatalok is?

A fiatalok is. Például találkoztam egy sráccal, aki akkor érettségizett. Ő is vallásos volt, protestáns, mint arrafelé a legtöbben. Úgy gondolta, egyfajta átokként ül rajta, hogy gyerekkorában hamuval keresztet rajzoltak a homlokára. Később egy református lelkész asszonnyal is találkoztam, aki arra tette fel az életét, hogy harcoljon az ördögi erők és rontások ellen, és ebbe egészen meglepő dolgok is beleszámítottak nála a rockzenétől a tetováláson át a csontkovácsolásig. Ez a téma 2013-14 környékén foglalkoztatott, és pályáztam is vele legalább három alkalommal a Mecenatúrához, de egyszer sem támogatták. Gondoltam, negyedik alkalommal is nekifutok, de előbb még jobban elmélyedek a témában, és további anyagokat gyűjtök. A helyszíni kutatás közben, 2015 nyarán vettem észre, hogy a valamivel korábban kirobbant háború már sokkal jobban foglalkoztatta az embereket, mint a szellemek. Ráadásul kiderült, hogy más nem nagyon foglalkozott ezzel a háborús témával mélységben, inkább csak tévés anyagok készültek. Ezért ettől kezdve célirányosan ebbe az irányba folytattuk a kutatómunkát.

Mennyi időtök volt erre?

Eléggé gyorsan, egy-másfél hónap alatt el kellett döntenünk, mi legyen, mert a háború már zajlott, és nem akartam róla lemaradni. Ennyi időnk volt arra, hogy feltérképezzük azokat a családokat, amelyek közvetlenül is érintettek.

Ekkor a koncepció, hogy olyan családot és fiút keresel, aki magyarként vesz részt ebben a háborúban, már világosan megvolt?

Igen. Különösen érdekesnek tűnt az a perspektíva, hogy nem ukrán, nem is orosz, hanem magyar a főszereplő. Vagyis egy olyan, némileg kívülálló harmadik, aki akár el is kerülhette volna ezt az egészet. Így találtunk rá Janira és a családjára.

Több ember közül is választhattál, vagy ahogy találkoztál vele, eldőlt minden?

Nagyon gyorsan rákattantam. Egyrészt a nyitottságuk miatt, és mert éreztem, ha a srác ilyen gyorsan és naivan belemegy ebbe, akkor ebből nagy eséllyel dráma lesz. Éreztem, hogy ebben a srácban van kraft. Annyira gyorsan zajlott akkor a háború, hogy eleve egy picit lekéstünk az elejéről, és úgy voltam vele, nem akarok többről lemaradni. Az volt az érzésem, ha akkor és ott nem fogunk meg egy történetet, akkor a legforróbb részéről lemaradunk. Ezért beleugrottunk.

Könnyen belement a család?

Főleg Jani, ő egyből benne volt, de az anyukája is nagyon hamar megszeretett minket. Akkor még nem sejtették, hogy egy ilyen fajta dokumentumfilm mivel jár. Szimpatikusak voltunk, és örültek, hogy jövünk. Jani akkoriban egy olyan srác volt, aki azt akarta, hogy történjenek vele a dolgok. Ez a háborúsdi is ilyen volt neki. Benne volt egy flow-ban, hogy most van az életének az a pillanata, amikor sok minden történik, történhet vele. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, egy-két nap után már haverok voltunk, mindenféle sztorit elmesélt, közben azon volt, hogy minél jobban bemutassa nekünk Beregszászt.

Mennyi ideig követted az életüket?

A forgatás előtt minimális, egy-két hét volt csak, azóta pedig folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. A film vége után egy évvel el is mentek dolgozni külföldre, de az már egy másik történet, úgy éreztem, az már nem tartozik ide.

Eleve ilyen, megfigyelő jellegű filmet terveztél, vagy a történések fényében mindig újraterveztél?

A megfigyelő forma határozottan megvolt, viszont az, hogy mobiltelefonos felvételeket is használjunk, menet közben alakult ki.

Mi volt az eredeti terv? Ki akartál menni a frontra is forgatni?

Nagyon gyorsan rájöttem, hogy ez nem fog menni, előzetesen is voltak erről sejtéseim, ezért eleinte az volt a tervem, hogy az adja majd a történet drámaiságát, hogy mi csak a szabadságot mutatjuk, azt pedig nem, hogy mi történik a fronton. De nagyon örülök neki, hogy bejött a mobilos vonal. Nagy Zágon operatőr javasolta, hogy kérjük meg Janit, mondja el, mi volt aznap a legjobb és legrosszabb élménye, mert tudtuk, hogy forgat anyagokat a telójával, csak úgy szórakozásból. Úgy emlékszem, előtte kértem tőle pár felvételt a frontról, hogy el tudjam képzelni, milyen, és az érdekes volt. Láttuk, hogy ügyes, tud és akar is beszélni magáról, és így alakult ki a végső forma.

Instruáltad őt?

Nem, nem is akartam. Inkább úgy volt, hogy rendszeresen beszélgettünk arról, mi történik körülötte, és mindig mondtam, ha valamit érdekesnek talál, azt vegye fel. Ahogy a kapcsolatunk hajnalán megmutatta nekünk Beregszászt, hogy melyik a kedvenc étterme, hol van a diszkó, ugyanúgy mutatta be az elején az egész katonai közeget is.

Az elején…

Igen, mert idővel nagyon megváltozott minden. Megcsapta őt a front, hogy azért ez nem egy cserkésztábor. Az első szabadságának a második felében változott nagyot. Akkor elég hevesek voltak a harcok, folyamatosan életveszélyben voltak. Érthető módon ekkor kevesebbet filmezett, de az arcán ott volt minden.

Akár előzetesen, akár utólag jóvá kellett hagyatnotok valakivel ezeket a mobilos felvételeket? Hadsereggel, nagykövetségekkel?

Igen, a producerek, Horváth Szabó Ági és Muhi András Pires sokat dolgoztak ezen. Első körben, még a nagykövetség előtt megkérdeztünk néhány szakértőt, nemzetközi jogászt. Megtudtuk, hogy Ukrajnában van egy törvény, ami alapján 3 hónaptól akár 15 évig tartó szabadságvesztéssel is sújtható az, aki háborús folyamatokat akadályoz. Hogy ez mit jelent, azt ők találják ki, kábé bármire rá lehet húzni. De van a Freedom of Speech, ami már nemzetközi jogkörbe esik, az pedig erősebb ennél. Eszerint, ha olyasmit veszel fel, ami közérdeklődésre tarthat számot, akkor ez Strasbourgban megvédhető. Csak minket ugye nem vigasztalt volna, ha Janit négy év börtön után egy nemzetközi perben felmentik.

Neki is voltak aggályai ezzel kapcsolatosan, vagy ez elsősorban a te filmkészítői felelősséged?

Elsősorban az enyém, illetve a producereké. De persze Jani is végiggondolta ezt az egészet, és tudta, hogy nem teljesen szabályos, amit csinál. Közben viszont mindenki más is mobilozott, nem csak ő, és elég sokan fel is töltötték a felvételeiket a YouTube-ra. Ezért úgy volt vele, ha nekik nem lett bajuk belőle, neki sem lesz.

Hogy nézett ki az általa és általatok felvett anyagok aránya, és összesen mekkora nyersanyagból dolgoztál?

Amit ő vett fel, az nem sokkal több, mint ami a filmben is látható. Szerintem kb. 30 percnyi anyag van benne, és nagyjából háromszor ennyi lehetett összesen. Az általunk rögzített anyag pedig nagyjából 30 órányi volt, de erre már nem emlékszem pontosan.

Ehhez képest viszonylag rövid, mindössze 73 perces a film.

Egy ilyen típusú dokumentumfilmhez képest nem vettünk fel olyan sok anyagot. Jani eleve nem volt sokat otthon. Vannak olyan megfigyelő dokumentumfilmek, ahol, ha lemaradsz valamiről, akkor az megtörténik még egyszer. Úgy vettem észre, az emberek életében bizonyos események ciklikusan ismétlődnek, hacsak nem valami kiemelt eseményhez kötődik, mint ez a katonaság. Ha van egy konfliktus, az jó eséllyel megismétlődik két hónappal később. Ha lemaradtál az egyikről, ott van a másik. Szörnyű ez, de így van. Ha az egyik héten veszekszik valaki az apjával, a másik héten is fog, ráadásul ugyanazokat mondják el újra és újra. Technikailag és rendezés szempontjából az volt iszonyatosan stresszes ebben az egészben, hogy itt egyszer jön haza a főszereplőd. Akkor és ott neked fel kell venned, amire szükséged van. Ott kell lenned, amikor hazaér, amikor elmegy, amikor veszekednek, mindennél. Közben tehát azért nem tudtunk többet forgatni, mert nem volt otthon Jani, a végén pedig már vége volt a katonai szolgálatnak, ekkor már csak a kulcspillanatokat kellett megtalálnunk, amelyek megmutathatják, milyen állapotba került.

A menyasszonya miért szerepelt ilyen keveset? A film eleje alapján azt gondoltam, hangsúlyosabb lesz az ő szerepe is.

Több oka is volt. Egyrészt nem ott lakott, tehát sokszor fizikailag sem volt jelen. Másrészt egy visszahúzódó alkat, őt volt a legnehezebb meggyőzni erről a filmről. A legkevésbé akart szerepelni. Arra is gyorsan ráéreztem, hogy itt a fő konfliktus Erzsike és Jani között, és később a tesztvetítések is ezt igazolták. Ez az, ami a történetet mozgatja, Zsani ehhez képest szekundáns.

Az apa hiányának a súlyát nem akartad jobban aláhúzni?

A forgatás elején még úgy gondoltam, a film az apa hiányáról fog szólni. Az, hogy meghalt az apa, nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy Jani elment a seregbe. De ez annyira absztrakt módon volt jelen, hogy nem tudtam drámai értelemben megfogni. Nem beszélnek róla, nincsenek tárgyak, képek erről. Janiban is akkora sérülés ez, hogy teljesen eltemette magában. Már az is áldás, hogy a temetői jelenetet fel tudtuk venni, ami után Erzsike beszél az apáról, és Jani ki is mondja, hogy ne beszéljünk erről.

Említetted, hogy teszteltetek verziókat közönség előtt. Azzal játszottál a vágás során, hogy legyen-e bármilyen kísérőzene a film alatt?

Biztos voltam benne, hogy nem kell zene. Mindegy, milyet tennénk bele, az valamilyen módon szentimentalizálná a filmet. Az pedig hamis lenne. Ebben a történetben nincs emelkedettség. Egy kisszobában vagyunk. Ez nem egy nagy történet. Pont a kis fesztávúság az érdekes benne szerintem.

Néztél felkészülésképp hasonló dokumentumfilmeket?

Nézegettünk, de az inspiráció nem innen jött. Láttam olyan filmet, amit Afganisztánban, akció közben rögzítettek skandináv katonák fejkamerákkal. De az úgy volt vágva, mint egy akciófilm. Érdekes volt, de az például egyértelműen afelé akart menni, hogy dokumentumfilm, de akciófilmes filmnyelven fogalmazva. Engem nem ez érdekelt ebben a történetben. Inkább az unalomról szól a filmünk, a folyamatos nihilről és a stresszről.

Volt olyan pont, amikor Jani kiszállt volna a produkcióból vagy szerette volna abbahagyni?

Nem volt, de a vége felé, miután hazajött és leszerelt, már úgy volt vele ő is és a családja is, hogy legyen már vége a forgatásnak.

A filmben egyszer látható, hogy leállítja a forgatást. Többször is előfordult ilyen?

Csak akkor, és ezt direkt benne is hagytuk a filmben, etikai okokból is. Nagyon fontos, hogy mit veszel fel és mit nem, meddig mehetsz el. Hiába intim ez a dokumentumfilm, hiszen ott vagyunk még az ágyuk mellett is, de ezzel jeleztük, hogy vannak határok, ha ők valamit nem szeretnének, azt nem vesszük fel.

Egy ilyen kiélezett helyzetben hol van a dokumentumfilmes felelősségének a határa? Akarva-akaratlanul befolyásolhatsz egyes történéseket. Ezzel kapcsolatosan volt előzetes koncepciód, vagy konzultáltál bárkivel?

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen volt egy féléves tárgyunk Dokumentumfilm és etika címmel, amit Almási Tamás és Kékesi Attila tartott. Ott elég részletesen végiggondoltuk ezeket a dolgokat, később pedig a producerekkel és az operatőrrel beszélgettünk nagyon sokat erről a felelősségről. Az etikai kérdések itt nem az intellektuális megfejtések, hanem az emberi szituációk szintjén merültek fel inkább. Az volt a fontos, hogy a másik ember ne érezze magát kellemetlenül, és vegyük észre, hol van az intim szféra határa, mi az, ami még belefér, mi az, ami már nem. Illetve az volt a fontos, hogy ennek a családnak semmilyen baja ne lehessen abból, hogy mi forgatunk. Nem mehetünk el odáig, hogy a családot bármilyen hátrányos megkülönböztetés érje, vagy bárkit elővegyenek emiatt. Háborús országban forgattunk, kisebbségi helyzetben élő emberekről, sok szélsőség megerősödött akkor, mindezzel számolnunk kellett.

Nyilván egy ilyen típusú dokumentumfilmnél képtelenség biztosra menni. Akár a háború kimenetele, akár a főszereplő kihátrálása miatt. Hol volt az a pont, amikor már 100%-osan biztos voltál benne, hogy elkészül a film?

Először akkor hittem, hogy meglesz, amikor kiderült az apa váratlan és tragikus halála. Később volt egy olyan pont, amikor a producerekkel egyeztetve felmerült annak a lehetősége, hogy azért nem fogjuk tudni bemutatni a filmet, mert Janit elővehetik majd érte. Nagyon hosszú és bonyolult folyamat volt ezt követően, hogy biztosra menjünk. Először beszéltünk egy Oroszország- és Ukrajna szakértővel, Rácz Andrással, aki azt mondta, egy jelenetet mindenképp vágjunk ki, ahol megvernek egy foglyot. Ezt, mivel háborús bűncselekménynek minősül, ki kellett vágnunk, mert hiába nem vett részt ebben Jani, az ukrán hadseregnek hivatalból eljárást kellett volna kezdeményeznie. Ott bármit kitalálhattak volna, például azt is, hogy ez az egész magyarok provokációja, és mi rendeztük meg. Ezt követően a producerek levetítették a filmet az Ukrán Nagykövetségnek, ők kiküldték Kijevbe, megnézték a megfelelő belügyi- és hadügyi szervek, és végül azt mondták, oké, mehet. Az ő szemükben Jani egy hős, aki elment megvédeni a hazáját. Mikor ez kiderült, akkor nyugodtunk meg teljesen, hogy ez a film bemutatható.

Volt olyan rész, ami kifejezetten a család kérésére került ki a végső verzióból?

Nem, tetszett nekik a film, megmutattuk nekik, még mielőtt bárki más láthatta volna. Miután megnézték, Erzsikének annyi problémája volt, hogy Jani túl sokat káromkodik, szerette volna, ha ezzel kezdünk valamit, de nem akartam, mert ennek dramaturgiai funkciója van. Zsani volt az, aki nagyon félt attól, hogy Janinak ebből baja lehet, de aztán volt egy vetítés, ahol az ukrán nagykövetasszony nyilvánosan is elmondta, hogy bár amit Jani tett, az illegális, de nem lesz baja emiatt, mert ő egy hős.

Hogyan lehet elengedni egy ilyen témát és családot ennyi idő után?

Az a két év, amit együtt töltöttünk, nekem is nehéz volt, én is átvettem azt a stresszt, amit a háború és Jani helyzete okozott. A tudat, hogy ők jól vannak, és megvolt a magyarországi bemutató, ami egy ünnep volt, segített elgyászolni ezt a filmet. Minden filmnél kell, hogy legyen egy gyászfolyamat, ami nem olyan egyszerű, sőt, néha megterhelő. A vége felé a legkisebb probléma is iszonyúan megnő, és borzasztóvá válik. De azt hiszem, nem véletlenül vannak a premier bulik és a vetítéseket követő beszélgetések. Janiékkal is keretbe foglaltuk az egészet, azzal, hogy itt találkoztunk velük Budapesten, és eltöltöttünk közösen egy délutánt. Korábban három-négy évig mindig azt mondtuk nekik, hogy „majd ti is gyertek ide, hogy mi is vendégül láthassunk titeket”. Ami pedig igazán fontos, hogy ők biztonságban vannak, és nem érte őket semmiféle sérelem a film miatt. Annyi kérésük volt, hogy Beregszászon, az ő szűkebb környezetükben ne vetítsük le a filmet. Bár én nagyon szerettem volna, természetesen tiszteletben tartjuk a kérésüket.

Visszatérsz még szerinted az eredeti tervhez, vagy van már újabb dokumentumfilm-terved?

Szeretnék majd visszatérni a szellemekhez, jó lenne, ráadásul biztosan számos embert érdekelne, hiszen Magyarországon is sokan benne vannak ebben az ezoterikus témában. Különösen az utóbbi időben erősödött fel a spiritualitás iránti vágy szerintem, és bár én elég távol érzem magam ettől, ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel. De van egy másik tervem is, ami szintén nagyon fontos. Az oktatásügyről szól, három hatéves, iskolakezdés előtt álló gyereket mutatnék be. Az egyik mélyszegénységből, a másik középosztálybeli családból, a harmadik pedig egy felsőosztálybeli családból jön, és a film azt a pár napot dokumentálja, ami az iskolakezdést megelőzi, majd az első napot vagy napokat az iskolában. De most elsősorban a következő nagyjátékfilmem foglalkoztat, amiről hamarosan döntés születhet a Filmalapnál.

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu

2019.07.05