Ekkor már mindösszesen 370 ezer szövetséges állt szemben a magyar kormány 160-170 ezer katonájával, amit csak igen komoly szerencsével és az ellenség elképesztő stratégiai és taktikai hibáival lehetett volna ellensúlyozni. Az ellenállást sem a magyar politikai, sem a katonai vezetés ennek ellenére nem látta eleve reménytelennek, már csak azért sem, mert eleinte mindössze 70 ezer fős orosz segédcsapatról érkezett hír, s nem derült ki ténylegesen a támadók ereje. Mindenesetre a beavatkozás ténye a magyar hadügyminiszter-fővezért, Görgei Artúrt arra sarkallta, hogy döntő csapást mérjen az osztrákokra, mielőtt az orosz főerők megjelennek a hadszíntéren. Ez a június 16-i Zsigárd, illetve a 20-21-i Pered térségében vívott csatákhoz vezetett. Előbbi esetben azonban az önállóan működő hadtestparancsnokok erélytelensége, utóbbi esetben a már megjelenő első orosz hadosztály akadályozta meg a kissé túlbonyolított hadműveleti terv sikerét.

A két sikertelen összecsapás után a császári hadvezér, Julius Jacob von Haynau báró úgy érezte, kezébe veheti a kezdeményezést. A megérkező orosz Panyutyin-hadosztállyal már jelentős túlerő birtokában volt (kb. 80 ezer fő), és szeretett volna maga leszámolni a magyarokkal. Görgeinek mindent egybevetve 51 ezer honvéd állt rendelkezésére, melyet két csoportra osztott a Duna. A folyótól északra a korábbi csatákban kivérzett I., II., III. és a komáromi őrséget jelentő VIII. hadtestek álltak, míg délre Poeltenberg Ernő VII. hadteste és az őt délről fedező, Kmety György vezette önálló 15. hadosztály. Úgy tűnt, hadműveleti szünet áll be, mivel a magyar félnek nem volt ereje támadni már, míg az osztrák az orosz haderő megjelenésére vár. Görgei Budapestre utazott, hogy elfogadtassa új haditervét, amelyet Komáromra alapozott, s támadást írt volna elő minden összevonható erővel még a teljes cári sereg megérkezése előtt. Megpróbálta arra is rávenni Kossuthot, hogy a kormány szintén jöjjön Komáromba, mert ez az erőd az egyetlen reális esélyt adja a sikerre, s itt utóbbi is biztonságot talál. Kossuth végül ezt el is fogadta. A csapatokat eközben Klapka György tábornok, illetve a Tatán berendezkedő Központi Hadműveleti Iroda (KHI) és annak vezetője, Bayer József vezérkari főnök vette át.

Haynau kellően ambiciózus volt ahhoz, hogy egymaga is megpróbálkozzon a magyar fősereg legyőzésével, s a Vág vonalának leple mögött csapatainak zömét a Duna bal partjáról a jobbra csoportosította át, hogy Győrt megkerülve vereséget mérhessen Poeltenberg és Kmety alakulataira. Az osztrák tábornok ügyesen leplezte a csapatmozgásokat, a Duna jobb partjáért egyébként is felelő Klapkában ugyan már felmerült 23-án egy Győr elleni esetleges osztrák támadás, ám nincs jele, hogy erről értesítette volna Görgeit, egészen 26-ig. Mindenesetre Poeltenbergnek Klapka elmondta 25-én, hogy lehetséges egy császári támadás, és Győrt ebben az esetben tartani kell. Erősítéseket azonban nem küldött, s csak a II. hadtest (parancsnoka: Kászonyi József ezredes) egy részét indította útnak Komárom felé északról, majd elkésve onnan tovább Győrbe. Így 1849. június 26-án a folyó jobb partján mindössze 17480 fős és 67 tüzérségi löveggel ellátott magyar csoportosítás állt szemben Haynau 66 ezer emberével és 290 ágyújával. Ezen a csaknem négyszeres fölényen még a közeledő 6000 főnél is kisebb létszámú II. hadtest érkezése sem sokat változtatott volna. A magyar hírszerzés ezúttal totális csődöt mondott, mivel mindössze 12, majd 30 ezer fős ellenséges létszámról adott híreket a támadás előtt. Így nem lehetett megtenni a megfelelő ellenlépéseket.

Poeltenberg hadosztályának déli szárnyán helyezkedett el Kmety György 15. hadosztálya, amely mintegy 5100 főből, 1224 lóból és 17 lövegből állt. A hadosztály június 13-án szép sikert ért el Csornánál, majd Tét környékén foglalt állást, a Székesfehérvárra vezető út fedezése miatt. Mivel az osztrák csapatmozgásokat nem sikerült kellően feltérképezni, Kmety Győr helyett Tétről Marcaltő felé vonult, hogy megakadályozza a támadók Rábán való átkelését. Így azonban a császári erők betörtek a két magyar seregtest közé eső űrbe, s miután Kmety 27-én Ihásznál vereséget szenvedett, elvágták őket egymástól. Kmety ezt követően még visszacsatlakozhatott volna a fősereghez Komáromnál erőteljes menetelésekkel, ám Kossuth által biztatva – s önálló parancsnoki álmokat dédelgetve – nem ezt választotta, hanem a Délvidékre vonult Pakson át. Ezzel a magyar fősereg értékes erőt veszített el (holott Görgei erősítéseket sürgetett a döntő csatához!), és Poeltenberg Győrnél most már ötszörös túlerővel került szembe, akiknek egy része már át is jutott a Rábán tőle délre. A kapott hírek alapján Poeltenberg – helyesen – úgy vélte, hogy Győrt nyugatról és északról – hála a folyóknak – viszonylag kisebb erők is tarthatják, így csapatainak zömét elindította 27-én Győrszemere felé délnek. Célja az volt, hogy a várost tartsa a Komáromból már közeledő erősítések megérkezéséig, ám ha délről túlnyomó erő támad ellene, akkor halogató harcok során kiüríti a várost, mielőtt ottani csapatait bekerítené az ellenség. Poeltenberg délre kiküldött csapatai 28-án heves harcokat vívtak Ménfő és Csanak környékén, amely leginkább ágyútűzben, és a csapatok sakkszerű tologatásában merült ki, míg nyugatról Kossuth Sándor hadosztálya Győr előtt küzdött a támadókkal. Görgei június 28-án délben érkezett Győrbe, hogy átvegye a kibontakozó ütközet irányítását (öccse, Görgey István Csanaknál az 51. zászlóaljat vezette). Hamar kiderült, hogy nincs realitása az ellenség feltartóztatásának, s a magyar hadtest megkezdte Győr tervszerű kiürítését és a rendezett visszavonulást Komárom irányába.

A vereség dacára a magyar csapatok jól verekedtek, és Poeltenberg – mint a háború folyamán gyakorlatilag mindig – kiválóan látta el feladatát. A későbbi vértanú – aki bécsi volt, és káromkodáson kívül semmit nem tudott magyarul – helyesen mérte fel a lehetőségeket, és az adott körülmények között minimális veszteséggel az utolsó pillanatban bújt ki a bekerítésből. A hatalmas túlerő dacára a magyar hadtest teljesen intakt maradt, mindössze 483 főt (4%) veszítve halottakban és sebesültekben, míg Kmety hadosztálya 112-t. A császári seregből 295 ember dőlt ki a Győr körüli hadművelet alatt. A magyar csapatok harci morálja a hátrálás ellenére kitűnő maradt, amit július 2-án a (második) komáromi csatában fényesen bizonyítanak is majd, mikor háromszoros túlerő ellen minden ponton visszaverik Haynau támadását.

A győri összecsapás igazi jelentőségét az utána bekövetkező események adták meg. Görgei jelezte Kossuthnak, hogy már nem tudja fedezni a fővárost, ideje a kormánynak a megbeszélt terv alapján Komáromba jönnie, vagy Nagyváradra húzódni vissza. Ám Kossuth nem ezt tette. A győri események és a hír hallatán, hogy az oroszok elérték Nyíregyházát, összehívta a környezetében lévő – többnyire korábban már leszerepelt – tábornokokat, megváltoztatta a haditervet, és a magyar csapatösszevonást Komárom helyett áthelyezték Szegedhez. Végtelenül rossz ötlet volt. Szeged nem volt kiépítve, ellentétben Komárommal, a főseregnek az orosz és osztrák sereg között kellett volna lejutni oda kemény menetekkel, s Görgei szemében tápot adott Kossuth iránti – amúgy is meglévő – bizalmatlanságának. Katonai szemmel nézve úgy tűnt, a politikai elit jobban bízik a török határ közelségében, mint a honvédek önfeláldozásában, és vész esetén azok nem akarják életüket adni az ügyért, míg a katonáktól elvárják azt. Mikor Görgei tiltakozott a jelenléte nélkül – s így voltaképpen nem is jogszerűen – megváltoztatott haditerv ellen, egy üzenetváltáskor bekövetkező félreértés következtében Kossuth leváltotta a népszerű és tehetséges hadvezért. Ennek híre ráadásul éppen akkor érte el a fősereget, mikor Görgei vérét adta a hazáért a július 2-i dicső komáromi csatában, és fejsebébe csaknem belehalt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Győr város és megye hadtörténete 1848-49-ben. Győr, 1998.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.