231

Az első isonzói csata kezdete – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

elso-isonzoi-csata

1915. május 23-án az osztrák és magyar közvéleményt meglepte Olaszország hadüzenete, s nem tudhatta, hogy 1914 nyara óta micsoda diplomáciai küzdelem zajlott a hadviselő felek között Itália kegyeiért. Az eredetileg Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával szövetségben álló Olaszország ugyanis először semlegességet jelentett be, majd egyre nagyobb követelésekkel lépett fel a monarchiával szemben még ezért a semmiért is.

Úgy vélte, hogy a „sacro egoismo”, azaz a szent önzés jegyében minél magasabbra kell vernie saját maga árát mind az antant, mint a központi hatalmak felé, és oda állni, aki többet ígér. Végül az antant tudott többet ígérni, s ráadásul neki állt módjában olyan – az olaszok szerint – Olaszországnak járó területeket felajánlani az ellenségééből, mint Dalmácia vagy Dél-Tirol. 1915. április 26-án Londonban titkos szerződésben Olaszország megígérte, hogy egy hónapon belül hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának. Az egy hónapot igyekezett is kihasználni, mivel katonai előkészületei igen kezdetleges fázisban voltak. Ennek ellenére, mikor május 23-án végül megtörtént a hadüzenet, a monarchia előbb lendült akcióba. A közös hadiflotta, a K.u.K. Kriegsmarine hadihajói elhagyták kikötőiket az éj leple alatt, és 23-24-én éjszaka végrehajtották a Monarchia történetének legnagyobb haditengerészeti műveletét, mely során végiglőtték Olaszország keleti partjának kikötőit. A csatahajók és cirkálók különös figyelmet szenteltek a partvidék mentén futó vasúti vonal csomópontjainak és hídjainak, melyek rombolásával sikerült lelassítani az olaszok csapat- és anyagszállítását.

Az olasz-osztrák határ mentén a dualista állam vezérkara a korábbi hónapokban mindent megtett, hogy felkészüljön az egyre valószínűbbnek látszó olasz támadásra, de a lehetőségei igen szűkösek voltak. A Dentai Rohr Ferenc (német származású aradi magyar tábornok) vezette védelem azonban a többi fronton való lekötöttség miatt nem számíthatott túl sok jóra. 1915. áprilisának végére mindössze 35 zászlóaljból és 96 lövegből álló erőt sikerült összegyűjteni. Ezt végül májusban elsősorban a szerb frontról áthozott erőkkel sikerült 242 gyalogzászlóaljra, 28 lovasszázadra és 640 lövegre növelni, mintegy 227 ezer fegyveressel. A parancsnok Habsburg Jenő főherceg lett a fronton. A hegyvidéki részeken még viszonylag egyszerű volt lezárni a támadók elől a völgyeket, ahol amúgy is – bár részben elavult – erődök voltak, ám a mai Szlovénia felé eső részen a kedvezőbb terep miatt fennállt a veszély, hogy a taljánok könnyen kijuthatnak a Dráva vagy a Száva völgyébe, s elfoglalhatják az osztrák-magyar flotta kikötőit, elsősorban Triesztet. A főerőket az osztrák-magyar hadvezetés ezért az egyetlen védhető helyre, az Isonzó folyó völgyébe és a mögötte platószerűen kiemelkedő Doberdó fennsíkra összpontosította, arra számítva, hogy ide irányul majd az olaszok fő támadási iránya. Nem tévedtek. A védelmet itt Svetozar Borojevic horvát tábornok irányította.

elso-isonzoi-csataKisebb összecsapások után június 23-án kezdődött meg az olasz főerők támadása kétszeres létszám- és háromszoros tüzérségi túlerővel. A tüzérségi támadás hevességét jelezte, hogy egyedül másnap, 24-én 20 ezernél több gránátbecsapódást számoltak össze a védők a Doberdón. A lövetés hatására a hevenyészve kialakított állások megsemmisültek, a szögesdrótakadályok eltűntek, és az olasz gyalogság viszonylag könnyen elérhette a karsztfennsíkot. Ekkor még nyoma sem volt a frontszakaszon a sziklába vésett későbbi kavernáknak, bombabiztos fedezékeknek, a katonák kövekből építettek maguknak. A sziklás talajban a becsapódások ezernyi éles kőrepeszt szórtak szét, komoly sérüléseket osztva pontos találat nélkül is. Mivel második védelmi vonalat az idő- és eszközhiány miatt a monarchia katonái számára még nem sikerült kiépíteni, hátrálásra sem volt mód. Az osztrák-magyar hadvezetés szerencséjére az olaszok még nem rendelkeztek tapasztalatokkal a modern háborúról, míg a monarchia katonái már egyévnyi poklot tudtak a hátuk mögött, amely megtanította őket védekezni az új fegyverek ellen. Már amennyire ez lehetséges volt… A támadó taljánokat sokszor egyszerűen lekaszálta a néhány megmaradt géppuska, és veszteségeik gyorsan nőttek, hiszen 19. századi tömegrohamokkal próbálták bevenni a fennsíkot. A július 7-ig tartó első isonzói csata az olaszok teljes kudarcával végződött, rohamaik csupán jelentéktelen területi nyereséggel jártak, a Doberdó osztrák-magyar kézen maradt. Ellentétben a közhiedelemmel, a közös hadsereg minden etnikuma keményen harcolt a monarchiáért – igaz, az egyszerű katona nem nagyon választhatott –, és a sikerben osztrákok, magyarok, bosnyákok (zömében hegyi csapatokban) és románok (mint magyar honvédek) is kivették a maguk részét.

Az első isonzói csata ugyan összességében létszámra nézve a legkisebb volt az ezt követő sorozatos isonzói összecsapások sorában, de rendkívül fontos sikernek bizonyult az Osztrák-Magyar Monarchia számára. Kiderült, hogy az olaszok igencsak felkészületlenek, és az Isonzó völgye akár tartható is lehet a túlerővel szemben. Emellett az áruló olaszokkal szembeni sikernek odahaza igen nagy propagandaértéke volt, s jót tett a háborgó lelkeknek. A csatában Olaszország mintegy 15 ezer embert veszített (benne 2 ezer halottat), míg Ausztria-Magyarország 10 ezret. Azt persze senki nem gondolta ekkor, hogy ez csak a nyitány volt, s az elsőt még 11 isonzói csata fogja követni 1917-ig, és egészen az utolsóig mindegyiket az olaszok kezdeményezik. Aztán a 12. isonzói csata, vagy ismertebb nevén a Caporettói áttörés már egészen új helyzetet teremtett.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hajdu-Pollmann: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Bp.: Osiris, 2014.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2019.06.23