145

Üvegtigris

Szilvási Krisztián újranéző filmkritikája

uvegtigris-plakat

Lerántottuk Amerikáról a leplet. Úgy, ahogy azt mi, magyarok láttuk a 2000-es évek elején. Azonban ez az életérzés olyan volt, mint egy papírsárkány, vagy jelen esetben egy Üvegtigris: a szép és csalogató látvány ellenére törékeny, akár a porcelán. Mégis úgy vágytuk, akár a messiást. Pillantsunk hát a mára megkerülhetetlen kultfilmmé vált képkockákon keresztül a rózsaszínű vattacukor mélyére, egészen a hurkapálcikáig.

Apa egyszer azt mondta: mikor a padlón vagy, szedjél fel onnan valamit.” És Lali tényleg a padlón van, de úgy tűnik, nem is csak átmenetileg, hanem folyamatosan. Day by day éldegél út menti (diszkréten eldugott) lakókocsi-büféjében. A nulla forgalom nem kifizetődő, főleg annak nem, aki – barátaival együtt – amerikamániás. A büfékocsi USA-zászlóval van felszentelve, a neonreklám csillogó-villogó (na jó, ütött-kopott) nagyvárosi bárt idéz, és még Kokó is óriásplakátról hirdeti az álomkarriert. Az egyszerű, hétköznapi ember, aki szupersztárrá bomlott (ki) halandó bábjából. Tiszta Amerika. Alapsztorinak ennyi elég, nem kell több – mindez nagyszerű vonása a magyar filmeknek (lásd Csapd le csacsi!, Portugál, I ♥ Budapest, stb.). A mind materiálisan, mind azon túli jelentőséget hordozó bázis-helyszín körül dongnak aztán a film további szereplői – barátok, „tartozékok”, kósza vendégek –, hogy valós (és eredeti) helyzetkomikumokkal, neoburleszk szituációkkal adjanak értelmet az egésznek. A helynek, az időnek, na és Amerikának.

Igazság szerint nem vagyok oda túlságosan az olyan filmekért, amelyek egymáshoz kapcsolt, többnyire önmagában is zárt egészet képező jelenetekből (scene-ekből) épülnek fel. Azt szeretem, ha egy filmnek van egy markáns eleje, haladási iránya és lezárt vége. Az Üvegtigris viszont éppen olyan anekdota-film, amelynek a cselekményszilánkjait leheletfinom történetvonal fűzi egybe. Ez pedig nem más, mint az amerikai életforma mindenekfeletti vágya. Mint egy vallást, építik maguk köré a Szabadság-szobor hazájának eszméjét a szereplők, hogy aztán önmaguk, és ezen jóval túl az Egyesült Államok paródiájává váljanak, majd visszazuhanjanak oda, ahol ténylegesen is léteznek: a mai magyar valóságba.

Kapitány Iván és Rudolf Péter, az Üvegtigris két rendezője élvezetes vígjátékot hozott össze 2001-ben, vezető színészekkel (majd utóbbi később még megfejelte két folytatással, 2006-ban és 2010-ben). Néhány kritika unalmasnak, sekélyesnek, feleslegesnek nevezte akkor a filmet, pedig ha paródiaként nézzük, remekül szórakozhatunk rajta. Felvonul benne a magyar filmre jellemző összes kellék: erős karakterek, groteszk szituációk, „őszinte” párbeszédek, és nem érezzük az erőltetettség morzsáját sem.

Tudom, közhely, de a szerepek életre kelnek, köszönhetően a válogatott színészeknek. Éles kontúrral rajzolódnak körbe az egyes habitusok, ab ovo szikrázó viszonyok teremtődnek a karakterek között. Lali (Rudolf Péter) olyan, mint a lakókocsi belseje: sivár, ötlettelen, vegetáló. Világos ingei és fehér kalapja jelzi ugyan, hogy lelkileg tiszta, mint a patyolat, de mit ér mindez, ha csak vergődik az életben, s két hot dog között az égvilágon semmi sem történik vele? Vágyott Amerikája messze van tőle, mint ócska hűtőszekrényének tartalmától a higiénia. Olyan szerencsétlen ő, aki egyszer adja ki kezéből a félig már lekapart sorsjegyet (a kutya se vesz tőle soha), ami persze rögtön az egymillió forintos fődíjat rejti. Fogyatékos (bocsánat, sérült) társa, Sanyi (Horváth Lajos Ottó) jellegzetes „él bele a világba” figura, olyan lelki és értelmi szegény sors megtestesítője, akinek egy amerikai kocsi vagy egy robotgép már felsőbb intelligencia. (Figurája csak nem a technikai fejlődés fétisének gonosz, ironikus szimbóluma?)

Lali unokatestvére, Róka (a betegesen hülye Gáspár Sándor) szó szerint ócskavas-kereskedő, aki a film végén ártalmatlan szakmájának majdhogynem áldozatául is esik. Rikító színű autója és ruhakollekciói éles ellentétben állnak Lali személyiségével, de sorsuk ugyanaz: ízig-vérig szerencsétlenek mindketten, a tipikus „se kutyája, se macskája” módon leírható divatos, modern kasztrendszerből. Gaben (Reviczky Gábor) is kereskedő, csak ő autókkal kopírozza Róka üzleti érzékét és szerencséjét. A harsánnyal éles ellentétben álló modora remek paródiája a régmúlt amerikai porszívó- és autóügynök társadalom gengszter kartellekbe tömörülő figuráinak. S hogy az underground életérzés, a kétes hippi szabadság se maradjon érintetlen, fel-felbukkan néha a magyarított „szelíd mopedes” Csoki (az eszméletlenül jó Csuja Imre), alias easy rider. Akiről kiderül, hogy van macskája, mi több, még anyja is. Ilyenformán ő nem az az „egyedül-vagyok-mint-az-ujjam”-karakter, harsánysága és életkedve mégis sorstársaihoz hasonló unlucky-unhappy predesztinációt takar. Aztán van még egy halványabb figura is, Cingár (Szarvas László), aki szintén egy ütött-kopott-ügyefogyott hontalan, s néha erre rápakol még egy lapáttal, amikor szaxizni kezd. Ez a hagyományosnak egyáltalán nem nevezhető „baráti” (vagy érdek) társaság kerül hol csip-csup, hol nagyobb kalamajkákba egyetlen vágytól katalizálva: wanna go to America.

Az Üvegtigrisben feltűnik még számtalan ismert (és elismert) színész, akik tovább emelik a film csillogó fényét: Kecskés Karina (mily fájdalmas is tud lenni egy orgazmus); Szilágyi Tibor (mily fájdalmas is tud lenni egy feleség); Básti Juli (mily fájdalmas is tud lenni a műköröm letörése); Bodrogi Gyula (Lali apja, a bús buszsofőr); Dörner György és Kaszás Attila (az évszázad bankrablói); Kállai Ferenc (vizelet-problémás utas); Kálloy Molnár Péter (simán problémás vendég); Nagy-Kálózy Eszter (a baltás, máskülönben néma menyasszony). Persze a sor nem teljes.

A film végén egy postarablás szándékával futnak össze a szereplők (Sanyi szó szerint), hogy persze ne legyen semmi az egészből. Ez a jelenet teszi fel a koronát arra a szándékra, amely az amerikai álom kifigurázására irányul. A végső finisben pedig lehull az álarc a „bece” (vagy csúf) nevekről, s a film hősei egy kilencórás testi meztelenség után szembesülhetnek a pőre valósággal is, miszerint Amerika tényleg fényévekre van. Egymás valódi nevei hallatán röhögőgörcs vesz erőt rajtuk: Zsíros Ferenc, Turbók Imre, Kakszi Lajos. Nevetik magukat, nevetik egymást, s talán még azt is, hogy nem is kell olyan nagyon az a fránya kontinens-ország.

Fontos szót ejteni a filmben fellelhető (méghozzá egyértelműen fellelhető) reklámokról is. Néhányan szemet bántónak, szánalmasnak nevezték/nevezik őket, pedig egy magyar film költségvetését akkoriban nehéz volt összekalapozni látható reklámok nélkül. Azonban a Sláger Rádió, az RTL Klub, az Aranyászok, az In-Kal Security, a VW Beetle, a Playboy az Üvegtigrisben – szerintem – másodlagos jelentést is nyer, méghozzá a ʼ90-es évekbeli amerikai filmek parodizálását, ahol állandóan Pepsit ittak, Sony cuccokat nyomkodtak, Motorolával telefonáltak. Jópofának tűnnek ezek a magyar cégmegjelölések, és véleményem szerint nemhogy bántóak lennének, kézzelfogható valóságba helyezik a film történéseit.

Már beszéltem róla, hogy az Üvegtigris szituációkból összefűzött film. A vezérfonal pedig, amely eggyé (és egyben kronologikussá is) kapcsolja a történéseket, egy rendőrségi kihallgatás képei. A különös, ám félrevezető narrációnak is felfogható kockákon a főszereplők jelennek meg az egyes jelenetek közben, illetve után, és úgy „terelnek” vagy tagadnak mindent, amit az imént a két szemünkkel láttunk, ahogy az annak a rendje. Pofátlan módon „mosakszanak”, hogy aztán a film záró kockáján hivatalos gépelt szöveg formájában megjelenjen a konklúzió: az ügy lezárva. Amerika tehát, minden vonzó csillogásával, minden vágyott rózsaszínű álmával, minden új élet reményével: vesztett.

Szilvási Krisztián

2019.06.20