Senki nem számított erre a zsigerekig ható élményre, amivel a Csernobil sorozat szolgál, hiszen a készítő, Craig Mazin eddig olyan filmekért volt felelős, mint a Másnaposok, illetve a Horrorra akadva egyes részei, valamint a mind az öt részt rendező Johan Renck is csak azzal menősködhet, hogy pár Breaking Bad és egy The Walking Dead részt dirigált eddig. Ráadásul a Trónok harca befejezése miatt mindenkiben volt egy kellemetlen sértődés az HBO felé, a csatorna viszont azonnal orvosolta tettét, és az arcunkba vágta ezt az eszméletlenül mesterien kivitelezett sorozatot.

Nyilván minden átlagembernek világos három mondatban a történet, ismerik a katasztrófa körülményeit nagy vonalakban, de itt olyan pontos dokumentációt kapunk az eseményekről, csodálatos drámába ágyazva, hogy tutira leesik mindenki álla a látottaktól. Nem csupán a száraz tények megdöbbentőek, hanem a nézői felismerés is, amiben csontig hatolva érezzük az emberi gyarlóság szerteágazó végtelenségét. Hibátlan munka, ha egy sorozat ilyen szintű keserűséget, dühöt és tehetetlenséget képes kiváltani nézőjéből, miközben fullra megtölti az agyát érdekes információkkal is. A sorozat végszava és egyben fő kérdése, amit egyértelműen soha, de mégis folyamatosan megválaszolnak, a Mi az ára a hazugságnak?, amely padlóra küld minket úgy, hogy még csak vádolni sem lehet azzal a sorozatot, hogy kitapinthatóan hatásvadász lenne.

1986. április 26-án az ukrajnai Pripjaty és Csernobil melletti atomerőmű 4-es reaktora felrobbant. A mérhetetlenül súlyos környezeti kár mellett, ami bőven követelt életeket, a legnagyobb katasztrófa mégis az volt, ahogy kezelték a történteket. Közrejátszott itt emberi tudatlanság, hozzá nem értés és félelem, de az igazi probléma a politikai rendszerben volt. Nem véletlenül mondta Gorbacsov, hogy a Szovjetunió bukásának egyik kiváltó oka a csernobili nukleáris katasztrófa. Az, hogy az embereket 36 órán át nem értesítették a történtekről, és még utána is azt hazudták nekik, hogy csak ideiglenesen evakuálják őket, totálisan semmibe véve ezzel az egészségüket és az életüket, az egyszerűen gazemberség volt, de hát a jó öreg kommunizmusban a párt és annak érdeke mindenek felett állt. A folyamatos magyarázásokkal, az események sodrásában megismert szereplőkkel és azok gyönyörűen ívelt karakterrajzával a sorozat egyszerre egy politika thriller, történelmi dokumentáció és drámai katasztrófafilm. Az égig érő szürke panelrengeteg, a szocialista kort hűen megidéző jelmezek, játszóterek, helyszínek és a hitelesen megformált valós személyek rövid és egyéni történetei szintén hibátlanok. Mindezekre ügyesen erősít rá a sorozat zenéje, vagyis inkább zaja, aminek a munkáját eredetileg Jóhann Jóhannsonra bízták, de halála miatt Hildur Guðnadóttir a felelős a hangokért, amiket a zeneszerző ipartelepeken rögzített sistergő zajból szerkesztett össze, és jobban passzol a sorozathoz bármilyen slágernél.

A két fő karakter is emlékezeteset alakított, Jared Harris pont úgy végzi, ahogy a Mad Men című sorozatbeli karaktere, Stellan Skarsgård pedig olyan erőset nyom, mint szokott, és újra együtt játszik az Oscar-díjra is jelölt Emily Watsonnal, akinek karaktere fiktív, de jól testesíti meg a Szovjetunió összes női tudósát, akikből nem volt kevés az országban.

Csak nagy szavakkal lehet illetni a Csernobilt, nincsen semmi túlzás a hype-ban, amit a sorozat kap, mióta megjelent, és nem mellesleg gyönyörű mozdulatsor is emléket állítani annak a sok embernek, akiknek az életét követelte ez a borzasztó katasztrófa és a hasonlóan szörnyű társadalmi és politikai lét, amiben akkor léteztek. Valójában talán ez is a legfélelmetesebb a sorozatban, hogy túlságosan áthallásos, és abszolút érezzük benne a hatalom hozzá nem értéséből fakadó tettek borzasztó következményeit, és nem vagyunk róla meggyőződve, hogy napjainkban nem hasonló sorsokat diktálna egy ilyen típusú esemény.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu