A lemezbemutatót pedig szó szerint kell érteni. Hiába kapott a tavaly megjelent Simulation Theory meglehetősen vegyes kritikákat, és hiába csinált már a Muse annyi slágert, hogy azokkal bőven ki lehetett volna tölteni a műsort, a zenekar szinte az egész új lemezt eljátszotta május 28-án este Budapesten, tizenegy dalból nyolcat. Ennek persze az volt a következménye, hogy sok fontos dal kimaradt, köztük olyanok is, amik igazán jól működtek volna az Aréna slágerekre éhes közönsége előtt, például az Undisclosed Desires vagy a Panic Station. Még úgy is, hogy néhány dalt medley-vé gyúrtak össze, Matt Bellamy énekes elmondása szerint azért, hogy minél több számot el tudjanak játszani egy kétórás műsorban, amit még végig bírnak nyomni.

A legnagyobb slágerek viszont nem maradtak ki, és a zenekar gondosan adagolta őket az este folyamán. Végig új és régebbi dalok váltogatták egymást, és olyan jól sikerült összeállítani a setlistet, hogy gyakorlatilag folyamatosan egyre jobb lett a koncert. Pedig már az elején is jó volt, és őszintén szólva én erre nem is annyira számítottam. Már csak azért sem, mert tök fáradtan, egy többnapos kirándulás után érkeztem meg a koncertre, de még inkább azért, mert úgy éreztem, hogy a Muse az utóbbi években elkezdett lefelé csúszni. A 2015-ös Drones sem volt különösebben jó album, és a tavalyi, elektropopos hangzású lemezért sem voltak oda túl sokan.

Azt nem tudom, hogy ezért vagy sem, de a legújabb korszakát bemutató koncertsorozatot a zenekar minden eddiginél nagyon show-val turbózta fel. Minden volt itt, lézer, füstgép, konfetti, batárnagy kivetítő tökéletesen megkoreografált műsorral, a zenészek fölött himbálózó asztronauták, na meg mindenféle világító ruhába és maszkba öltöztetett táncosok, akik időnként a közönségben tűntek fel. És aztán néhány számmal a koncert vége előtt a színpad mögül előmászott egy kábé harmincméteres, mozgó robotcsontváz, akit egyébként Murphnek hívnak.

Parasztvakítás, gondolhatná, aki nem volt ott, de két okból sem lenne igaza. Egyrészt azért, mert a show mögött volt teljesítmény is: Matt Bellamy hangja még mindig ugyanolyan, mint lemezen, és a zenekar nagyjából hiba nélkül, energikusan nyomta végig a koncertet, abszolút nem lehetett rájuk panasz (talán csak a közönséggel való kevés kommunikációra, de hát ők mindig is ilyenek voltak). Másrészt pedig azért, mert a Muse az egyik legteátrálisabb zenekar a világon. Az ének, a zene és a prezentáció között így tökéletes az összhang – nem tudnék másik zenekart mondani, amelyiknek ennyire jól állna egy ilyen folyamatosan túlzásokba eső, extravagáns produkció. Úgyhogy, bár a korábbi budapesti koncerteknél kicsit kevesebb nézővel, kicsit gyengébb setlisttel, de mégis bomba jó koncertet adott a Muse. Megoldotta, hogy kiszolgálja a nagy slágereire vágyó közönséget, és közben megmutatta, hol tart most a zenekar. Na meg azt is, hogy néz ki egy stadionrockkoncert 2019-ben.

M.ADI
Fotók: Artlasso
Forrás: langologitarok.blog.hu