1285

Az alamizsna

Angol mese

Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az isten hidege. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de ő csak állott, állott egy helyben, s várta, ha valaki arra vetődnék. Hát jött is gyalogosan egy úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag, meleg kesztyű a kezén.

Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott: alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a kesztyűjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a koldusasszonyra, s mondta:
- Ó, szegény öregasszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentő időben kell itt alamizsnára várnod!
A koldusasszony semmit sem szólt, de jólesett szívének az a néhány jó szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott bundájába, s hazasietett.
Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban, s ez ahogy meglátta a didergő asszonyt, megállította hintóját, előkereste kis pénzes tárcáját, kivett belőle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges ajtaját, s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre, hogy tévedésből aranyat dobott az asszonynak.
- Ejnye, ejnye - mondta magában -, kevesebb is elég lett volna. No de nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a koldusnak.
Aztán, mikor hazaért palotájába, s ott ült a gazdagon terített asztal mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony, s megint csak hümmögetett:
- Ejnye, ejnye, mégiscsak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak. No mindegy - vigasztalta magát. - Isten majd visszafizeti.
Közben hazaért a gyalogos úriember is, ő is ott ült gazdagon terített asztala mellett, de neki már sehogy sem ízlett az ebéd. Folyton a koldusasszonyra gondolt, s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki. Hirtelen felugrott az asztal mellől, s becsöngette a szobaleányt.
- Teríts még egy személyre - szólt a szobaleánynak, s azzal elsietett, egyenest oda, hol a koldusasszonyt látta.
Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett szegény, szeméből folyt a könny.
- Mit csinálsz, szegény koldusasszony?
- Ó, ne is kérdezze, uram. Egy jólelkű úr egy aranyat dobott nekem, s nem találom.
- Ne is keresd, úgysem találod meg - mondotta az úriember. - Jere velem az én házamba.
Azzal karon fogta az öreg koldusasszonyt, elvezette a házába, leültette maga mellé, gazdagon megvendégelte, s ebéd után meg is ajándékozta.
Mikor este az angyalok az égben az ő aranykönyvükbe beírták mindezt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós úriember aranyát, de első helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki megbánta s jóvátette hibáját.


A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2014.12.25