136

Nem félünk Damientől

David Yarovesky: Brightburn: A lángoló fiú – filmkritika

brightburn

Szubverzív újraértelmezés kerekedhetett volna a Superman-mítoszból, a James Gunn nevével reklámozott szuperhős-horror azonban rendkívül bátortalan darab, az átlagnál csak kicsit jobban piszkált klisékkel.

A képregények lapjain régóta nem újsütetű a kék mezes, vörös köpenyes Acélember imágójának fejtetőre állítása, a DC komplett univerzumot, az Elseworlds-öt szentelte a kreatív missziónak. Gardner Fox és Mike Sekowsky alternatív világában, a Föld-3-on fasisztoid Ultramanként éledt újjá hősünk, a Mark Millar-féle Red Son az ukrán kolhozban landoló, majd szocialista propagandahőssé, végül szovjet diktátorrá aljasuló Superman éthoszával babrált, Grant Morrison limitált kiadásának (The Multiversity) egyik minisorozata (Mastermen) a náci csodafegyverré avanzsált hős ötletén kérődzött. Velük szemben a Warner és a Marvel-mintára létrehozott DC-filmuniverzum hiába próbál életet lehelni kékharisnyánkba megannyi egyéb hős mellett, nem szólva a több évtizedre visszanyúló, az 1978-as Richard Donner-mozi kivételével balul elsült próbálkozásokról.

Üvölt a remekműstátuszért, legalábbis a maradandó élményért a második filmjét rendező David Yarovesky (2014-ben rukkolt elő a The Hive című sci-fi horror-debüttel, rezüméjén Julian Perretta és Korn-klipek, valamint videojáték-rendezések sorakoznak) „gonosz gyerek” narratívára húzott interpretációja, ám a Brightburn iszonyúan felszínes marad. Hiába állt csatasorba A galaxis őrzői pimasz humorú auteurje, és hozta magával írónak az öccsét és az unokatestvérét, közös produkciójuk egy PR-hazugságból élő, rutinból összetákolt ujjgyakorlat, ezerszer látott fordulatokkal. Legfájóbb pontja az emberi tényező csaknem totális sutba hajítása: Brandon Beyer, az ördögi 12 éves ugyanis kezdettől fogva szupergonosz, destruktív ősereje végig benne lüktet, csupán hívószóra vár. Így rögtön odalesz az iránta táplált nézői empátia, Gunnék és Yarovesky nem egy humanizált antihőst, hanem egy készen kapott negatív karaktert szabadítanak ránk – tudjuk, hogy az ügyeletes gonosz legyőzhetetlen, így pusztításai súlytalanok, eképpen a frászt sem tudja hozni ránk. Jóllehet, végig az ő szemszögébe kényszerít bennünket a cselekmény, kidolgozatlan jellemet követünk, így a Superman-kánon régóta várt paradigmaváltása is hiábavaló.

brightburn

7 évvel ezelőtt Josh Trank ugyancsak egy nemezis életre keltésével foglalatoskodó Az erő krónikája című darabja jelenthetné az origót: a direktor ott ugyanis nem felejtette el közülünk való gyarlóként ábrázolni a szülői és iskolai bántalmazások, plusz anyahalál örvényében pszichopatává züllő Andrew Detmert, belső útja képezte a sztori fókuszpontját, komplett folyamatábra rajzolódott ki. Yarovesky ellenben tessék-lássék metaforákat ékel be a pubertáskorról pornóújságokkal, szex és erőszak rokonításával, valamint egy ügyetlenül papírra vetett apa-fiú dialógussal, minden egyéb parlagon hever. Szinte alig vívódik a kamasz Brandon, egyszer-kétszer zaklatottan hadar valamit lelki kötélhúzása indexeként, később enyhén rángatózik, tinédzser-tortúrája azonban pusztán néhány percre redukált kötelező panel, egyszer sem tényleges fordulópont – a karakter egyszer sem néz szembe esendő tizenéves volta és a valódi eredete közötti, szüntelen tipródásra késztető drámai ellentéttel.

Újrafazonírozott Damiennel örvendeztet a Brightburn: az aktuális Ómen-ördögfióka nem osztálytársai gúnyolódásai révén lövell sugarakat a szeméből vagy zúz csontokat, egyszerűen azért jár el így, mert földönkívüli eredete perverz tettek elkövetésére predesztinálja. A kissrác pedig szabályosan élvezi a megalomán vadállat-szerepét, melynek folyományaként Brandon irritálóvá lényegül, olykor egyenesen azt várjuk, sértse őt önértékelésében, üsse földig, rúgja arcon a suli nagyhangú kötekedője. Kaján vigyorral, lakonikusan reagál anyukája és apukája különböző aggodalmaira, rideg távolságtartással jár-kel és machinál az őt körülvevő hús-vér figurák ellen, így az írók és a rendező feleslegesen dúsítják a sztorit újabb mellékszálakkal. Rövid időre összekapnak a szülők, családi dráma nyomai sejlenek fel rokonok perpatvarával, iskolai zűrök merülnek fel és felejtődnek el legalább ilyen gyorsan, egyszerűen semmire nem jut idő, energia, így a hálás témák téttel sem bírhatnak. Leszakadt állkapcsok, vérben úszó fejek, ostoba, decibeldöngetésre is alig jó jump scare-ek nyomatékosítják a 12 éves antagonista természetét – a külsődleges, gore-ban nyakig gázoló motívumok pedig egy pillanatig sem kompenzálják az összetett karakterfejlődés ordító hiányát.

brightburn

Gunn és társai ráadásul a 7 milliós, napjainkban roppant alacsony büdzsé dacára sem bírják hanyagolni a fináléra időzített mikro-rombolást statiszta-szerepbe kényszerült fontos mellékalakok likvidálásával, családi lak porig rombolásával. Ötlettelenségüket csak egy thrillert ígérő, majd gyorsan ismét horrorba váltó dramaturgiai félrevezetés (red herring) írja felül, ám ahogy nagyjából a Brightburnben minden más, ez sem több gyorsan lezajló, így kvázi semmit nem érő olcsó bűvésztrükknél. Divathajhász, formabontó ötletekkel azonban nem rendelkező iparosokként a készítők még egy vége főcím elejére biggyesztett pluszjelenettel (valamint a James Gunn örök munkatársaként feszítő Michael Rooker újabb cameójával) keltenek riadalmat, újfent haszontalanul.

A Brightburn 90 perce egy szempillantás alatt lepereg, potenciálja észrevétlenül füstöl el – a daliás, ránk mosolygó Superman a képregényekben jó ideje lezajlott és voltaképpen máig tartó reneszánsz után celluloidon sajnos hiába malmozik az abszolút megérdemelt vérfrissítésért. Ha már negatív hasonmása sem hozza el számára a mozirajongók által olyannyira óhajtott komplexitást a paródiába hajló (Richard Lester rendezései), ambiciózus, cserébe gyilkosan unalmas (a rossz emlékű Bryan Singer-próbálkozás) vagy szimpla akciómasszává degradált filmek (ld. Zack Snyder garázdálkodásait) után, akkor ki vagy mi fogja?

brightburn

Brightburn – A lángoló fiú (Brightburn)
amerikai horror, 90 perc, 2019
rendezte: David Yarovesky
forgatókönyv: Brian Gunn, Mark Gunn
operatőr: Michael Dallatorre
vágó: Andrew S. Eisen
producer: Dan Clifton, Brian Gunn
szereplők: Elizabeth Banks, Meredith Hagner, Matt Jones, Jennifer Holland, Steve Agee, Becky Wahlstrom
forgalmazza: InterCom
bemutató dátuma: 2019. május 9.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu

2019.05.21