1057

Maniac

1 perces filmkritika

18 éven felülieknek. Bőven. De csak olyanoknak, akik a jó ízlésen túl sem gyomorforognak fenn a dolgokon. A Maniac egy pszichopata, gyermekkorból torzan szocializálódott, némileg tudathasadt, saját és mások határain tomboló fiatalemberről szól. Belülről, szó szerint, vizuálisan belülről. A horrorra szakosodott Franck Khalfoun Joe Spinell 1980-es Elmebetegjét forgatta újra remek ötletnek tűnő szemszögből.

Igazából pontosan: A szemszögből, a gyilkos egyes szám első személyű nézőpontjából. Az ötlet remek, de persze nem új; a The Prodigy együttesének Smack My Bitch Up című videoklipjéből kiindulva zseniális film is lehetett volna belőle. De nem lett. Amit látni akartunk (már aki beteg, és tényleg akarta), vizuálisan megkaptuk: formás melleket, szétzúzott kézfejet, húsbavágó skalpolást premier plánban, viszont a koncepció sok helyütt amatőr módon lett elnagyolva. A Maniac hemzseg a triviális hibáktól, leegyszerűsített, nem túl hihető és nem hatol igazán mélyre. Mutat, de nem bemutat; él, de nem átél; remeg, de nem megremeg. A történet sík, bejáratott, fordulattalan, és még a képi megoldások terén sincs meg egyrészt a következetesség, másrészt a lehetőségben rejlő bravúr.

Mintha nem lett volna elég a technika és a kreativitás – pedig a látvány jellege miatt döntő százalékban pontosan itt kellett volna robbannia. Elijah Wood-nak nem sok mozgástér adatott, az a kevés viszont felesleges is volt. Ha az ő szemével látunk, nem kell őt magát képileg megmutatnunk. Ez hibás megvalósítási vonal, rombolja a beleélést, a látvány hitelét és még a dinamikát is. A cselekménynek sodrónak kellett lennie, ez nem vitás, máshogyan nincs értelme a filmnek, de a gyenge technikai megvalósítás miatt a sűrű vágásokkal szétszabdalták a koncepciót. Kár érte. S a felsorolt tévutakat egyáltalán nem kompenzálja a naturális kézzelfoghatóság, de még a csinos cici sem. Nálam nem működik a Maniac, untam és fejcsóváltam, ja, meg viszolyogtam tőle. S mint ahogyan valószínűleg a hajas fejbőr sem válik le laza úszósapkaként a koponyacsontról, úgy az egyébként zseniális zenei atmoszféra sem tudja pótolni a széles értelemben vett filmes hiányosságokat. Örülök, hogy nem volt túl hosszú, az elnyújtott szenvedés mindkét részről csak további erőtlen agónia lett volna.

2012, francia-amerikai, 89 perc
rendező: Franck Khalfoun
forgatókönyvíró: Alexandre Aja és Grégory Levasseur
szereplők: Elijah Wood, Nora Arnezeder, America Olivo, Sammi Rotibi, Liane Balaban

Szilvási Krisztián

2014.12.30