Ő vágta többek között az Aglaját, a Terápiát, ő volt a Délibáb szkriptese. Első egész estés rendezése, az Egy nő fogságban merész vállalás, a modernkori rabszolgaságot emeli a szemünk elé, s teszi megkerülhetetlenné. Filmje egyaránt aratott szakmai és közönségsikert, elnyerte a Magyar Filmdíjat és a Magyar filmkritikusok díját, jelölték az Európai Filmdíjra. Ám ő nem elégszik meg ennyivel, ha már belebotlott ebbe a témába, tenni is akar valamit még. Kampányt szervez az áldozatokért.

Több interjúban is elmondtad, Maris arca fogott meg, így kerültél a témához. Ezek szerint dokumentumfilmesként nem a témához keresed az arcot, hanem fordítva, egy arc történetét próbálod felfejteni?

Nem, bár lehet, hogy a jövőben már valóban a karakterekből indulok majd ki. Ám itt épp egy témával kezdtem, egy ember egy napját kellett ugyanis megörökíteni öt percben egy egyetemi feladatként. És mivel ezt az egy napot én érzelmeken keresztül és egy arcon keresztül szerettem volna elmesélni, nem pedig cselekményen keresztül, beugrott Maris arca, akivel már korábban találkoztam. Mert nagyon izgalmasnak találtam az arcát, és el tudtam képzelni, hogy kifejező lesz vásznon is. Tudtam, hogy 50 év körüli, de sokkal idősebbnek látszik. Persze a téma továbbra is alapvető, mint ahogy az is, hogy legyen egy jó dramaturgia, ám viszonylag ritkán kezd el valami olyan mélyen érdekelni, hogy úgy érezzem, éveket szentelnék neki (hiszen években kell gondolkodni, ha dokufilmbe kezd az ember). Ez nem egy könnyű döntés, és emiatt erősen szelektálok is. Ugyanakkor felismertem ez alatt az idő alatt, hogy ötven százaléka a film sikerének a karakterválasztáson múlik. Ha nagyon izgalmas a karakter, akkor egy sokkal kevésbé jó történetet vagy témát is el lehet vele adni.

Rizikós kifutású azért egy arcra éveket építeni, nem?

Nem is tudom elhatározni magam anélkül, hogy ne nézném meg a szereplőmet kamerán keresztül is, akár csak a telefonom kameráján keresztül. Fontos, hogy lássam, hogyan működik a képen. Akkor tudok döntést hozni, ha két napot eltöltök vele és feltérképezem, filmes szempontból is érdekes-e. Mert valóság és képkocka nem biztos, hogy lefedi egymást. Van, hogy a valóságban nem izgat annyira, nem látom annyira sokszínűnek, kamerán keresztül meg igen, és fordítva. Az életben látott érdekesség nem biztos, hogy kitart másfél órán keresztül a vásznon. Ráadásul ilyenkor azért belemászunk emberek lelkébe, életébe, és nem látok olyan sok mindenkit, akinek bele szeretnék mászni az életébe. A dokumentumfilmmel ugyanis kicsit sorsközösséget is kell vállalni a szereplővel, legalábbis én így tudok dolgozni, nagyon rideg távolságtartón nem.

Elképesztő sikert ért el a film. Mit gondolsz, ez a témának köszönhető vagy épp ennek a személyességnek, amely valóban nagyon érződik a filmen, netán annak, hogy játékfilmes eszközöket is használtál, és optimista lett a vég, amire a nézők amúgy is ki vannak éhezve?

Szerintem ez így mind közrejátszott. Nagyon fontos ugyanis a dokumentumfilmnél is, hogy szórakoztassa a nézőt. Megértem azokat a nézőket, akiket nem érdekel a dokumentumfilm, mert egy csomó unalmas dokumentumfilm van a tévében, ezért azt hiszik, hogy minden dokumentumfilm ilyen. Sokan nem figyelnek oda a történetmesélésre, nincs játékfilmes elbeszélői dramaturgiája. Én viszont igyekeztem eszerint építkezni. Sokkal lassabb filmet is csinálhattam volna, hozzám az nagyon közel áll, a nézőt viszont jobban kell szórakoztatni, és ez számomra szempont volt. És azt gondoltam, hogy maga a történet erre alkalmas, a karakterem erre alkalmas, és alkalmas a célja is, ami remélhetőleg a film vége lesz. Tehát tulajdonképpen a kezemre játszott csomó minden, ki lehetett hozni egy olyan filmet, ami mély is tud lenni, különleges, érdekes és még szórakoztató is.

Meglepő, hogy a szórakoztatást említetted e film kapcsán…

A szórakoztatást olyan értelemben mondom, hogy mint moziélmény is működjön a film, és fogyasztható legyen. Ez egy ilyen témánál szerintem alapvető, mert én csinálhatok ugyan művészfilmet is belőle, de azt sokkal kevesebben fogják megnézni, és nekem az is a célom, hogy sok emberhez eljusson, mert akkor volt igazán értelme ennek a filmnek.

Meddig kell követni a néző igényeit, és figyelembe venni az ingerküszöbét?

Próbáltam egy optimális középutat találni. Talán a zene a legjobb példa erre a balanszírozásra. Én eredetileg kevesebb zenét akartam, de azt mondta a zeneszerzőm, ő úgy dolgozik, hogy nagyon sokat csinál hozzá, és abból vegyünk majd el, míg én pont fordítva gondolkoztam. Mert ha nagyon sok, már nem biztos, hogy érzem, mennyi elég, mert akkorra már megszokom. Egyébként én nagyon szeretem a zenéjét, szerintem jól sikerült. Viszont voltak kritikák, amik azt mondták, hogy helyenként sok, és ott már túlzottan átbillen a közönségfilm felé. Meglepett különben, hogy épp az amerikaiak kritizálták ezt. Szerintem a filmben hajszálokon múlik, sok-e, mint ahogy a kitartott snittek hossza is – meddig nézzünk egy arcot. Én először lassabbra vágtam a filmet, és még így is tudom, hogy sokaknak lassú, legalábbis a mai közönségfilmekhez képest.

Aztán egyórás tévéverzióra is meg lett vágva a film külföldre. Mi került ki belőle?

Igen, volt egy bemutatási kötelezettségünk, mert az MTVA támogatott, és ez azt jelenti, hogy először a tévében kell bemutatni, de már akkor tudtuk, hogy szeretnénk moziba is vinni. Mindemellett egy rabszolgaság ellen küzdő kampánynak is a része lett a film, ami hetven tévécsatornával áll szerződésben, és a tévészlottok, tehát az eladhatóság miatt kellett rövidíteni, hogy be tudják fogadni a tévék. Sok verzió készült. Sajnos nem nálam volt az utolsó vágás joga, és nem is voltam maradéktalanul elégedett egy másik verzióval. Ebből épp az a finom építkezés került ki, ahogy közel kerülök Marishoz, ahogy elnyerem a bizalmát. Pedig ez nagyon fontos ahhoz, hogy megértsük, ezek az emberek mennyire bizalmatlanokká válnak. De például a BBC verziójában, ami szintén 60 perc körüli volt, Maris lányának a történetét rövidítették, vagyis a szökés utáni részt. Szeretem ezt a verziót, mert ezzel sérül legkevésbé Maris története, és ezt kell igazán megérteni.

Mennyire volt más a különböző régiókban a film hatása és a reakciók?

Meglepő volt számomra, hogy tulajdonképpen a világ minden részéről pozitív visszajelzés jött. Tehát Afrikától Amerikáig mindenhonnan jöttek olyan visszajelzések, hogy nagyon jól értik a filmet. Amiben különbséget éreztem, az az áldozathibáztatás kérdése. Erősen érezhető volt, hogy keleten, ahol több a probléma, a gond, nagyobb a közöny ezzel a problémával kapcsolatban, és többen teszik fel a kérdést, hogy Maris miért nem ment el csak úgy. Szerintem ez azzal lehet összefüggésben, hogy el vannak foglalva saját problémáikkal, és kevésbé marad energiájuk másra is. Az azonban egyöntetű volt mindenhol, mennyire rácsodálkoznak erre a jelenségre, még ott is, ahol megszokott ez a probléma. Többen is mesélték például, tudnak ilyen esetről, ugyanakkor a nagy általánosságban meg azt gondolja mindenki, hogy az ő országában nincs ilyen.

Te is rácsodálkoztál, miközben akkor már benne volt a levegőben, volt átfogó cikk is ezzel kapcsolatban, és amikor kibukott, elég nagy híre lett. Till Attilának meg elkészült a Csicska című kisfilmje. Ezért meglepett, hogy azt írtad a filmben, nem tudtál minderről.

Az a durva, hogy még dolgoztam is egy ilyen témájú nagyjátékfilmben, Hajdu Szabolcs Délibábjában scriptesként. Ám attól, hogy az fikció volt, el is távolított, így hiába tudtam a jelenségről, mégsem ismertem fel, amikor a valóságban találkoztam vele. Egyszerűen nem esett le, mint ahogy szerintem ez történik az emberek többségénél. Hallanak híreket, de az nem tudatosul, nem gondolnak bele. A körúton vagy a Deák térnél például szinte mindenki ismeri azt a nőt, akit mindennap kiültetnek az utcára koldulni, kitolják oda, és kéregetésre van kényszerítve, de senki nem tesz semmit, mert igazából nem gondolnak bele, hogy talán nem önszántából van ott. Többen oda is jöttek hozzám a film után, hogy nekik most esik csak le, a szomszédjukban, a gyerekkorukban is akkor valószínűleg ilyen esetet láttak.

Te fokozatosan ébredtél rá Maris esetében, vagy volt egy pont, amikor hirtelen összeállt a kép?

Fokozatosan, de igazából csak az utómunkánál vált teljesen egyértelművé. Biztos közrejátszott az is, hogy egyedül forgattam a filmet, és nem beszéltem közben szakemberekkel. Végérvényesen bizonyossá akkor vált, hogy ez emberkereskedelem, amikor egy szakértő látta a filmet. Az utómunka során akkor bukott ki, amikor elkezdtük írni a szinopszisát, miről is szól a film. De például, hogy mennyire fontos az én szerepem ebben a történetben, arra is csak az utómunka során ébredtem rá. Egyébként az utómunka során részt vettünk egy dokumentumfilmes workshopon (DokIncubator), ahol elkezdtek arról beszélgetni, hogy ez modernkori rabszolgaság-e vagy sem. És a mentorok, akik egyébként zseniális filmes szakemberek, ellenálltak, hogy ez nem az, és én nem állíthatok és írhatok olyat, hogy rabszolgaság, mert a néző csalódni fog, hiszen azt hiszi, láncra vert rabszolgákat lát majd. És nem szabad többet ígérnem, mint ami a film, ami igazából egy nő agyondolgoztatásáról szól csupán, a munkáról. Én azonban úgy éreztem, hogy ez az. És az, hogy ellene kellett mennem ezeknek a véleményeknek, kéthónapos procedúra volt. Ám úgy éreztem, hogyha nem mondom így ki egy az egyben, hogy a film erről szól, akkor ez olyan, mintha valamit eltitkolnék, valamit a szőnyeg alá söpörnék. Érdekes mód épp ez kellett ahhoz, hogy felismerjem, milyen dolgoknak kell benne lennie a filmben ahhoz, hogy egyértelművé váljon a rabszolgaság ténye a néző számára is. Így utánajártam, miből is áll össze a modernkori rabszolgaság.

És miből áll össze, mik az ismérvei, és hogyan lehet felismerni?

Többek között elveszik a személyi igazolványát, hitelt vesznek fel a nevére, nem mehet ki a boltba, ellenőrzik minden mozdulatát, fizikailag és lelkileg is megfélemlítik, bántalmazzák. És ezeket el kell tudni mind mesélni a filmben. Előttem természetesen nem történt konkrét bűncselekmény – nem verték meg, nem írattak alá vele semmit, és nyilván Eta sem úgy viselkedett vele, mint ahogy általában szokott. A helyszínen kell feltérképezni, mi az igazság, képeket felvenni hozzá, és az utómunka során rekonstruálni. Hogy például te azt gondold, láttál egy ilyen aláírást.

Mi fontosabb neked, hogy a valóságot tetten érd, vagy hogy szemléletet formálj?

Hogy kerek legyen ez a kép. Körülbelül 130 órát forgattam, ám a fejemben megvolt egy dramaturgia, tudtam, mit szeretnék, ehhez vettem fel képeket, és ebből vágtam meg a filmet. Én előtte vágóként dolgoztam, ezért elég jól fel tudtam már a helyszínen dolgozni az anyagot. Nem is igen hiányzott semmi, egyedül a szökésnél volt nehézség, a szökés ugyanis tulajdonképpen csak egy elsétálás volt, de tudtam, hogy ennek izgalmasnak kell lennie. Egyszóval nekem az a fontos, hogy a valóságot meséljem el, objektíven. Én semmilyen irányba nem mondok véleményt a filmben sem. Szemlélője vagyok csak ezeknek az eseményeknek.

Pedig a feliratokkal már rögtön az elejétől befolyásod a nézőt, hogy milyen irányba menjen el, nem bízod arra, hogy benne álljon össze a kép.

Azt természetesen fontos volt elmondani, hogy miről mesélek, ugyanakkor bűncselekményt senkiről nem állítok. Az nem az én dolgom. Nem mondom meg a filmben, hogy Eta rossz-e vagy sem. Marisról sem mondok semmikor véleményt, bár támogatom lelkileg, és próbálom erősíteni. Ebből valószínűleg mindenki érzi, hogy az ő oldalán állok.

A rabszolgatartás azonban bűncselekmény, nem?

Ez a formája bűncselekmény, igen. A csicskáztatás és a modern kori rabszolgaság bűncselekmény.

Te viszont pénzt fizettél Etáéknak, hogy forgathass ott, és láttad, mi történik. Mindez jogilag nem számít bűnpártolásnak? Pláne, hogy utólag már számodra is egyértelművé vált, hogy bűncselekmény.

Mivel előttem nem történt soha, semmilyen bűncselekmény, ezért nem merülhet fel a bűnpártolás fogalma. A kamera előtt senki nem követett el bűncselekményt, hiszen senki nem volt olyan buta, hogy ezt kamera előtt tegye. Sőt, általában van az emberben egy plusz kontroll is, hogy „jobban” viselkedjen a kamera előtt. Tehát a film nem számít bizonyítéknak, hiszen egy szerkesztett anyag és nem egy nyers dokumentáció. Egyébként természetes személynek nincs bejelentési kötelezettsége. De számomra a fő szempont az volt, hogy Maris mit szeretne, mivel ért egyet és mivel nem, hogyan érzi magát jobban biztonságban. Ez a pénz a „szabadság pénze” volt a mi szemünkben, mert ha nem fizetek, akkor nem lehettem volna tovább mellette.

Szerintem logikus és valahol jogos is volt, hogy pénzt kértek azért, hogy ott forgathassak. Miért lenne érdeke, hogy ott forgatok ingyen. Egy fikciós filmnél ennek a sokszorosát ki kellett volna fizessük a helyszínért. Akkor már tudtam, hogy Maris meg akar szökni, és nem volt más módja annak, hogy továbbra is odajárhassak. Alapvetően együttműködés volt köztünk, így ők is tudták, hogy forgatok, például maga Eta ült be abba a pozícióba, hogy a kezét fel tudjam venni. Egyébként nagyon figyelt minden gesztusára.

Te soha nem katalizáltál szituációt?

Bizonyos helyzeteket generáltam. Rajzfilmeket, többek között a Hamupipőkét elemeztem, és így van olyan jelenet, ami nagyon hasonló, mint amit ott látsz. Például amikor Eta fekszik az ágyon, simogatja a kutyáját, és számonkéri Marist, aki meg ott áll az ágya végében. Azt a jelenetet nagyon tudatosan provokáltam ki, mert én kértem tőle, hogy legyen ott a kiskutya, és hívja be Marist. Utána viszont már magától létrejött a jelenet, beindult a mechanizmus, ami amúgy is működni szokott ott. Csupán fel kell ismerni, hogyan működnek ezek az emberek, és utána már csak helyzetbe kell hozni őket, hogy maguktól reprodukálják azt. Nyilván nagy adag szerencse is kell hozzá. Nekem ott volt a határ, és az volt a cél, hogy mindenképpen azt meséljem el, ami az igazság, hogy ezt milyen eszközzel teszem, az már az én alkotói szabadságom. És számomra is meglepő, hogy mindenki azt hiszi, hogy ez egy natúr realista film.

Engem is meglepett, amikor azt olvastam tőled, hogy itt játékfilmes eszközökkel manipuláltál. Fellinit, a román újhullámot és a Disneyt említetted. Fellini alatt például mit értettél?

A karakterek túlrajzolását, egy kicsit rajzfilmszerűek a karakterek. (Fellini egyébként karikatúrarajzoló is volt.) És azt gondoltam, hogy ez itt sem baj. Eta vörös körmei például és arctalansága. Nem baj, hogyha kicsit meseszerű és túl van tolva. Természetesen nem én mondtam, hogy lakkozza ki a körmeit, de hogy azokat a jeleneteket vágtam be, vagyis ez is szelekciós szempont volt, már az én döntésem. Én magam nem kérem, hogy legyenek másmilyenek, mert az nekem már túllép azon a ponton, amit megengedhetőnek gondolok, hisz én nem egy másik embert akarok elmesélni.

Eta látta a filmet?

Úgy tudom, nem, de nem vagyunk kapcsolatban.

Voltál veszélyben a forgatás alatt?

Nem igazán, mert engem sok minden véd. Nekem van aláírt szerződésem Etával, mert amikor pénzt kért, rögtön kötöttem vele. Akkor beleegyezett az anyag nyilvánosságra hozatalába. Emellett tavaly volt egy nagy sajtóhullám, amikor a film bekerült a köztudatba, ami szintén véd. Egyébként az is a szerződés része volt, hogy én nem mondom el senkinek, hogy ő ki, nem írom ki a nevét, és nem látszik az arca. Amivel nekem semmi problémám nem is volt, mert nekem is ez volt a koncepcióm. Az anonimitás védi őt, tehát ha lépne valamit, azzal pont magára vonná a figyelmet. Így az a legjobb, ha senki nem csinál semmit.

Érthető a koncepció, hogy arc nélkülivé teszed a gonoszt, s ezzel általánossá. Ráadásul így nem adod meg neki azt a lehetőséget, hogy ő legyen a főszereplő, és elvigye a fókuszt az áldozatról. Ugyanakkor ezzel, hogy arcnélkülivé teszed, misztifikálod is, és így félelmetesebbé, megfoghatatlanná is válik. Mindemellett van egy határ, ami után már muszáj valamit kezdenünk a gonosszal is, nem engedhetjük meg, hogy arctalan legyen. Éppígy azt sem tehetjük meg, hogy mindig menekülünk áldozatként. Nem lehet egyetlen esély a gonosz elől való menekülés.

Szerintem ez nem menekülés, hanem egy észszerű döntés. Ez is olyan, mint az a kérdés, ami sokszor felmerül az emberekben, miért nem megy el Maris, miért nem sétál ki csak úgy az ajtón. Ezt nagyon könnyű mondani, amíg nincs benne az ember ebben a helyzetben, ha életében nem bántalmazták, nem élt állandó rettegésben, nem figyelték, mikor ér haza, stb. Az univerzalitás pedig mindenképp szempont volt. Ráadásul Maris arca nekem sokkal izgalmasabb volt. Többen, rendezők például, akikre felnézek, próbáltak is rábeszélni a forgatás alatt, hogy mutassam Eta arcát, ám én úgy gondoltam, hogy totálisan érdektelen az arca, és sokkal izgalmasabb, ha csak a kezét látom.

De nem épp ezzel az érdektelen arccal hoztad volna le a földre, és vált volna legyőzhetővé, míg a filmben kicsit misztifikálva van?

A film célja nem Eta legyőzése, hanem Maris megmentése. Nem akartam, hogy Etáról bármilyen szinten is szóljon a film. Mindemellett tényleg unalmas volt az arca, unalmasabb, mint a keze. Különben sem egyetlen embert akartam leleplezni. A Vukban is a Simabőrűnek csak a lábát látod, mert ha csak lábat látsz, az bárkié lehet, ha már az arcát is, az rögtön konkretizál, és nem is annyira félelmetes. Én pedig azt akarom, hogy félelmetes legyen, mert szerintem fontos, hogy az általános gonosz ellen küzdjünk. Az univerzális gonosz ellen, minden gonosz ellen. A többi ember akkor fog csak kiszabadulni.

Mindamellett én nem tudtam, mi lesz a vége. Persze valószínűleg nem csináltam volna ebből a történetből filmet, hogyha Maris nem szökik meg, vagy egy ponton mégis kiemeltem volna valahogy. Mert az nem volt opció, hogy valakinek a szenvedését mutassam be két órán keresztül. Etikailag nem tartottam volna fairnek.

Maga Maris mondja, hogyha van értelme ennek a filmnek, és ezért is ment bele a forgatásba, az az, hogy megmutassa, mit lehet másokkal tenni és mit nem. A célodat pedig akkor is elérted volna, hogy az emberek szembesüljenek azzal, ma is létezik ez a jelenség.

Igen, de az nekem emberileg nem fért volna bele. Mert a megmutatás mellett a másik fontos része az ottlétemnek az volt, hogy Maris jól legyen. Hiszen ez látszólag csupán egy filmkészítés, ám valójában több. Pillanatok alatt emberként vagy jelen és nem rendezőként. Ott nem gondolsz közben arra, hogy rendező vagy, ott egy ember vagy, aki sajnálja a másikat. És számomra fontos volt, hogy emberileg is helytálljak.

Hogy tudtad visszafogni magad, hogy ne nyúlj bele jobban a sorsába, kivárni, hogy ő hozza meg a döntést?

Úgy, hogy azt gondoltam, azzal sokkal többet segítek, mint ha én beszélem rá. Azt láttam, most arra van leginkább szüksége, hogy senki ne mondja meg neki, mit csináljon, hiszen éppen ebben az elnyomásban élt már 10 éve. Ugyanakkor azt is tudtam, nagyon magas az áldozatok visszaesési aránya. Tehát nem csak eljönni nehéz, hanem szabadon maradni is. Ha pedig ő hozza meg a döntést, nem pedig valaki megmondja neki, akkor sokkal inkább alkalmassá válik a szökésre és a szabad életre, és arra, hogy egy önálló, erős emberré váljon. Ezért csak apró dolgokat és főleg szeretetet próbáltam adni neki, hogy ne érezze magát egyedül, és újra tudja értékelni magát. Egyébként ezt a módszert utólag szakértők is igazolták, világszerte, hogy helyes döntés volt. Maris a mai napig szabadon él.

Előre kellett tisztázni ezt a határt? Mondtad például, hogy előre elhatároztad, szállást és munkát nem adsz neki.

Egyáltalán nem volt nehéz, mert az én körülményeim, lehetőségeim sem voltak erre alkalmasak. És azért ő nekem nem családtagom, hogy hazavigyem, ennyi erővel mindenki hazavihetne egy hajléktalant. Nyilván meg kell találnom a segítséget, de az nem volt opció, hogy örökre az életem részévé váljon. Mindemellett az a jó, hogyha ő áll talpra, és nem az, ha én teszem alá a dolgokat, amit amúgy sem tudtam volna.

Úgy tűnik, már az is elég, hogy megkapta tőled a szeretetet és a figyelmet. Ám azzal, hogy nem csupán objektív kameraként voltál ott, amelyik csak rögzít, hanem mellette álltál emberileg is, máris változott a valóság.

A valóság az volt, amit látsz: hogy a kamera hatására, a jelenlétem hatására úgy döntött, hogy megváltoztatja az életét. Ha ott a kamera, már attól is változnak dolgok. Szerintem ez alap, ezért ezzel a kérdéssel nem sokat foglalkoztam. Mindemellett azt gondoltam, nem lenne fair csak nézni, hogy ő ott szenved. Így, hogyha szomorú volt, akkor mondtam neki egy jó szót, ha nem evett, akkor sütöttem neki süteményt, mert magánemberként is ezt tettem volna, és nem fogok másképp viselkedni azért, mert ott forog egy kamera.

Ez dokumentumfilmes attitűd kérdése is, mert mondhatja egy rendező, hogy úgy tudja leginkább megmutatni a valóságot, hogyha nem folyik abba semmilyen szinten…

Számomra az emberségesség fontosabb. Szerintem rettenetesen etikátlan és embertelen lett volna nem reagálni egy ilyen helyzetben egy emberre. Nem csináltam előtte még dokumentumfilmet, és őszintén szólva nem is sokat láttam. Ebben nem volt számomra semmilyen szabály, hogyan kéne vagy lehetne csinálni. Ahogy tudtam ott voltam emberként egy emberrel, és közben csináltam egy filmet, de nem fordítva. Ebből a szempontból könnyebbség volt, hogy egyedül voltam, nem volt producer, nem volt pénz, nem kellett elszámolnom senki felé, dönthettem volna úgy, hogy a fiókomban hagyom az anyagot örökre. Nem akartam én sikerfilmet csinálni, nem volt semmilyen görcs bennem, mint ahogy nem voltam elköteleződve sem sehova ilyen szempontból. Úgy lehettem ott, ahogy akartam, mert senki nem várta el tőlem, hogy mit csináljak. Őszintén szólva én azt a felvetést nem értem, hogy egy film érdekében miért kéne nekem passzívan egy ember szenvedéseit figyelnem? A szereplőink nem kísérleti alanyok, hogy csak nézzük, ahogy szenvednek.

Mit tudunk tenni, ha mi látunk egy hasonló esetet?

Létrehoztunk egy Facebook-oldalt, Szabad élet néven. Emögött szakemberek állnak, akik az emberkereskedelem elleni küzdelemben segíteni tudják őket. Itt be lehet jelenteni eseteket, és segítségért is lehet ide fordulni. Én a most működő rendszert megkérdőjelezem, mert azt gondolom, hogy nem igazán az áldozat fejével gondolkozik. Ezek az emberek rettenetesen szégyellik azt, amilyen helyzetben vannak, és azt sem tudják, milyen szavakat kell használni ahhoz, hogy áldozatnak minősítsék őket. Sőt, maguk sem tudják sokszor, hogy áldozatok. Egyben az áldozatokat is arra kell biztatni, hogy minél őszintébben merjenek beszélni a helyzetükről, mert csak akkor tudnak segítséget kapni, ha felvállalják, hogy milyen helyzetben vannak.

Az is nagyon átjött a filmből, hogy az ember milyen könnyen alkalmazkodik, hozzászokik bármihez, és végül elfogad mindent természetesnek, normálisnak.

Épp ezért az áldozatok tájékoztatása is nagyon fontos, hogy egyáltalán felismerjék, hogy áldozatok. Mert ennél is nagyon vékony a határ, hogy mikortól áldozat valaki. Eta azt mondja Marisnak: mert itt laksz, leadod a pénzedet, hisz minden családban ez történik. Logikus; csak hát ő tizenkét órát dolgozik egy gyárban, plusz négy órát a ház körül, plusz nincs szabadnapja, és nem mehet el a lányát meglátogatni az intézetbe, ha pedig kimegy a boltba, megverik. Ez meg már régen kihasználás. Az áldozatok ezt azért nem veszik észre, mert ez mind fokozatosan és beetetéssel történik, manipulációk sorával. Kis lépéseket meg könnyen elfogad az ember. Ráadásul ha érzik, hogy nagyon menni akarnak, mindig kedvesebbek lesznek vele, több szeretetet adnak, mert a szeretetre, elismerésre ezek az emberek ki vannak éhezve – ajándékokat adnak nekik, megdicsérik, hogy például milyen szépen takarított. Megnyugvással töltik el ezzel, hát akkor lehet, még jóra fordul minden. Hiszen mégiscsak olyan nehéz elhatározni, hogy az ember megváltoztassa az életét, ráadásul teljesen egyedül.

Ez lehet a recept, odafigyelni ezekre az emberekre, hogy érezzék, valakinek fontosak?

Igen, szerintem ez nagyon fontos, hogy ne egy elfeledett ember legyen, akivel senki nem törődik. Lesz egyébként egy jótékonysági vetítés is Maris és más áldozatok segítésére, május 20-án a Trafóban. Arra is próbálunk pénzt gyűjteni, hogy tájékoztató füzeteket tudjunk csinálni kifejezetten az áldozatok részére, és országszerte tudjuk is úgy terjeszteni, hogy eljuthasson hozzájuk. Mert elsődleges, hogy felismerjék, hogy áldozatok.

Hogyan tervezitek eljuttatni hozzájuk?

Vannak útvonalak, ahol azért rendszeresen megfordulnak, például a postán rendszeresen felveszik a nyugdíjukat vagy a segélyüket, vagy a boltba kiküldik őket, engedéllyel, de kiküldik. Egyéb közterületeken, vasútállomásokra, ahol várják a vonatjukat. Maris is a film elején meséli, látta, van egy munkásszálló, és gondolkozik, hogy elmegy oda – ezt is egy ilyen kiragasztott cetlin látta. Vagy ha tejes dobozokon lehetnének ilyen tájékoztató anyagok, jó lenne, mert az be tud jutni a háztartásokba. Hiszen vannak, akiket még csak ki sem engednek, az élelmiszer meg be tud jutni. Úgyhogy szerintem lenne módja a segítésükre, csak az áldozat fejével kéne gondolkodni, hogy neki mire van lehetősége. Mert neki például nincsen internethozzáférése, ahol általában az információkat találhatná.

Ha viszont az áldozat megtalálja a szükséges telefonszámot, fel meri hívni, elmondja, pontosan milyen helyzetben van, és a vonal túloldalán felismerik, hogy áldozat, akkor már tovább tudják irányítani védett házakba, ahol szakemberek segítenek neki az újrakezdésben.

Bárkiből válhat rabszolga – mondtad, és a Zimbardo féle börtönkísérletet említetted példaként. Ám az steril körülmények között zajlott, a társadalomban azonban a kiszolgáltatottság nem egyformán van jelen. Vannak olyan pontok, amikből ezek a kiszolgáltatott emberek már résen lehetnek, amik már figyelmeztető jelek lehetnek számunkra?

Nagyon sok formája van az emberkereskedelemnek, attól függ, milyen céllal akarják becserkészni az embert. Egyébként a film honlapját és a mozikampányt is úgy csináltuk meg, hogy egyben egy tájékoztató kampány is, és ezekben benne van, hogyan lehet felismerni és hogyan válik valaki áldozattá, hogyan próbálják megtalálni ezeket az embereket, és hogyan lehet ebbe a csapdába belesétálni. Végeztek egy kutatást, amiből kiderül, az emberek 80% azt hiszi például, az emberkereskedelem azt jelenti, hogy elrabolják az embert. Miközben az esetek nagy többségében az áldozat önként megy bele abba a helyzetbe. Kimegy például valaki külföldi bérmunkára, és ott elveszik az iratait valami ürüggyel, adósságba hozzák, például azzal, hogy azt mondják, a repülőjegyét neki kell kifizetni. És innentől nehezen tud már kiszabadulni abból a helyzetből. Gyakori az is, hogy elmennek vasútállomásokra vagy kocsmákba, és ott keresnek olyan embereket, akiknek nincs hova menniük. Felajánlanak nekik néhány hétre szállást, segítséget, és a segítség kulcsszó, mert utána azt ők meg akarják hálálni, úgy érzik, tartoznak. A segítés csak fokozatosan fordul át kihasználássá, és akkor vagy erőszakkal tartják ott, vagy lelki terrorral. Mindenesetre folyamatos nyomás alatt vannak, és folyamatosan manipulálják őket. Ezért is fontos, hogy a forgalmazás összekapcsolódjon egy ilyen kampánnyal, ami még jobban ráerősít a szemléletformálásra, a változtatásra. Őszintén szólva én ennek látom értelmét, és nem annak, hogy mondjuk háromezren megnézik a filmet, és attól majd megváltozik bármi is.

Melyik lepett meg jobban, a szakmai siker vagy a közönségsiker?

Azt hiszem, hogy a közönségsiker jobban meglepett. De rettenetesen örültem neki. A szakmai sikerben bíztam, de azt nem gondoltam, hogy a közönség is ilyen jól tudja majd befogadni a filmet, ez a megkoronázása volt az egésznek. Azt gondoltam, hogy egy nagyon értékes nyersanyag van a birtokomban, de abban nem voltam biztos, hogy jó filmet is tudok csinálni belőle, mert azért a körülmények miatt sok mindent nem tudtam felvenni.

Célod volt, hogy a film egy ember felemelkedését mutassa be és optimista legyen a végkicsengése. Ez egyrészről erőt ad: igenis van talpraállás; másrészről viszont a mese elandalítja az embert: akkor rendben van minden, tulajdonképpen jó a világ, hiszen – bár még a rendszer sem működik – mégis lehetséges a kilábalás.

Ámde miért lehetséges? Azért, mert én ott voltam. Ez a nő már 10 éve volt ott, mire én megérkeztem, és valószínűleg ott is maradt volna, ha nem megyek. Ez kiderül a filmből is. A film végén ráadásul kiírjuk, hogy 22.000 áldozat van ma Magyarországon és több millió világszerte (illetve 2017, a bemutató óta még több is), és mindezzel vissza is vesszük valamennyire ezt a happy endet. Mutatunk egy pozitív történetet, de hozzátesszük a valós infót. Szerintem pozitív példákat kell mutatni ahhoz, hogy az ember egyáltalán lásson reményt a változásra. Hogyha azt mutatom, hogy nincs remény, az senkit sem fog megmozdítani. Hogyha azt mutatom, hogy van, mert ha segítesz egy ilyen embernek, akkor talpra tud állni, akkor lesz értelme ezen dolgozni.

A reménytelen helyzet bemutatása nem hasonló reakciót vált ki a nézőkből, nem a változtatás és segíteni akarás vágyát kelti?

Lehet, de a happy enddel is ezt a reakciót váltom ki, ráadásul segítettem egy embernek, és az az igazán jó példa. De azt is gondoltam, hogyha happy end van, többen fogják megnézni a filmet, mert egy csomóan nem kíváncsiak a szomorú történetekre, amit meg is értek.

Ezért próbálsz moziélményt is nyújtani, hogy minél több emberhez eljusson ez a történet?

Igen, én csinálhatok magamnak művészi filmet, de jobb a nézőknek filmet készíteni. Egyébként szerintem ez pont egy középúton van, és így remélem, hogy minél több embert megszólít majd.

Mekkora nézőszámmal lennél elégedett?

Nem tudom, mennyien néznek dokumentumfilmeket moziban. Azt tudom, hogy a trélert tízezren nézték meg egy hét alatt, ami nagyon jó. Abban azért bízom, hogy a filmnek volt egy híre, és mégiscsak különleges a történet. A további támogatások mindenesetre azon is múlnak, volt-e moziforgalmazás, és milyen volt a nézettsége. Szerintem a legjobb nagyvásznon nézni egy filmet, és én nem akartam ennek a lehetőségét kihagyni. Ma van ilyen törekvésük a fiatal dokumentumfilmeseknek, hogy szeretnék moziba is vinni a filmjeiket, ám ehhez mindenképpen össze kell fogni. Nagy problémának tartom a dokumentumfilm hazai presztízsét. Félre van söpörve, és mivel mostohagyerek, támogatva sincs igazán. Így ebből nem lehet megélni, nem tudok az időm száz százalékában dokumentumfilmkészítéssel foglalkozni, dolgoznom kell mellette, hogy meg tudjak élni, innentől kezdve pedig a figyelmem már megoszlik, a filmkészítés pedig hobbivá válik. Ez nem jó így.

Ez más országokban mennyire jellemző?

Csehországban például nagyon népszerűek a dokumentumfilmek. Prágában a dokumentumfilmfesztivál az egyik legnagyobb esemény, és egész évre kitart, mert utaztatják utána a filmeket. Ám ez egy tudatos építkezés eredménye, amit tizenvalahány éve kezdtek – a nézőknek először könnyen befogadható dokumentumfilmeket vetítettek, és csak fokozatosan adagolták a nehezebbeket, hogy becsalogassák és szoktassák a nézőt. Hogyha kimész külföldre, megnézed a fesztiválokat, ott olyan magas színvonalú dokumentumfilmek vannak, mind történetmesélésben, mind képileg, hogy az elképesztő. Hogyha ezzel nem tartunk lépést, esélyünk sincs arra, hogy az ország határain túlra kilépjünk. Az itthoni pénz azonban nem elég arra, hogy ilyen filmeket készítsünk, vagy nagyon sok szívességet kell hozzá kérni, ami pedig nem várható el. Tehát mindenképpen koprodukcióban kell gondolkodnunk. Nálunk sajnos a dokumentumfilm nagyon látványosan háttérben maradt, erősen játékfilmes szemléletet uralkodik.

Te is épp a játékfilmes irányba próbálod eltolni a dokumentumfilmet…

Ám attól még az igazságot mutatom be, dokumentumfilm formájában. Ez csak egy eszköz az elmesélés módjára. Egyébként nem értem, miért kell ilyen éles határt húzni a játék- és a dokumentumfilm közé, és miért kell azt mondani, hogy a dokumentumfilm nem való moziba. Külföldön egyre inkább összemosódik a dokumentumfilm és a játékfilm, és itthon a fiatal generáció is ezt próbálja forszírozni.

Én háromszor jelentkeztem játékfilmrendezőnek, oda nem vettek fel. Vágó szakra viszont igen, és utána végeztem el a dokumentumfilm-rendező mesterképzést. Mostanra pedig már úgy érzem, nem is annyira számít a műfaj, csak az, hogy történeteket lehessen mesélni képekben, amik moziélményt nyújtanak.

Marik Noémi
Forrás: filmkultura.hu