204

Mr. Morgan utolsó szerelme – Mr. Morgan’s Last Love

Szilvási Krisztián 1 perces filmkritikája

mr-morgan-utolso-szerelme

Nem akarod elengedni, pedig muszáj. Nincs tovább – ha a másik meghal, attól függően, mennyire szeretted, annyira maradsz egyedül. Üres lesz a világ, te pedig kívül-belül értelmedet veszted. Mennél utána. Vele. Akár önkezeddel is. Pedig a világ még ott van, és ugyanolyan; lehet benne hozzád közel álló, vagy hozzád csak ezután közeledő, akit te magad tudsz megtölteni. És nem feltétlenül magaddal. Hanem miattad.

„- Miért ábrándultál ki az életből? - Nos, nem az életet szeretjük, hanem a helyeket, az állatokat, az embereket, az emlékeket, az ételt, az irodalmat, a zenét. Aztán találkozunk valakivel, aki magának követel minden szeretetet, ami bennünk van. És ha azt a valakit elveszítjük, azt hisszük, mindennek vége. Pedig minden megy tovább.” A Sandra Nettelbeck nevű hölgy totálisan francia érzékiségtől mentes, a brit hideget harmonikusan felolvasztó, amerikai giccsparádét bátran megkerülő, igazán precíz (hisz német) filmet rendezett Françoise Dorner regényéből. A Mr. Morgan utolsó szerelme módfelett tapintatos történet. Egyik legnagyobb húzása és egyben katalizátora, hogy a nejét elvesztett Mr. Morgan utolsó szerelme nem az életébe tollpuha fokozatossággal bekerülő, fiatal Pauline lesz, hanem elhunyt szeretett felesége, Joan. Volt, van és lesz.

Ez az „elképzelés” (szó szerint is, hiszen Mr. Morgan lelkével folyamatosan, a néző pedig néha-néha testben is látja) egyszerűen végig hatásos, őszinte és hiteles atmoszférát teremt a fizikai cselekményét tekintve majdhogynem csendélet-jellegű filmnek, ahol a csend pontosan a harsányság ellentéte, az élet pedig poraiból tér vissza a lélegzésbe. A mind színeiben, mind pedig mozdulataiban végtelenül kiegyensúlyozott operatőri munka (csodás: Michael Bertl) tényleg jóleső megvalósulásba és feloldásba ringatja a személyi tragédiákat és családi konfliktusokat. A nagyszerű Michael Caine által játszott Mr. Morgan és a fiatal csacsacsa tánctanár Pauline (Clémence Poésy) kapcsolata több, mint apa-lány kötelékké fejlődik, hogy új életet adjon az öregúrnak és az érzelmileg körülötte állóknak. Barátságuk természetesen nélkülöz mindenféle szexuális töltetet, s a film attitűdjét tökéletesen jellemzi, hogy a Pauline és az öregúr fia, Miles között kialakuló hirtelen vonzódás – filmidőben lezajló – csúcspontja is csupán egy elnyújtott csók. Ők ketten szépen kivitelezett jelenetek mentén látják meg egymásban a másik fájdalmát.

Nettelbeck filmjének Clémence Poésy az igazi, lüktetést hozó ütőere: földöntúli érzékelésen átsugárzó bája akaratlanul ragadja magával a nézőt, hogy hol Mr. Morgan fájdalmas tekintetén, hol az érzelmi válságból kilépni törekvő Miles szemén keresztül adjon dinamikát a mozinak. A francia színésznő légies és természetes tisztasága felejthetetlenül telepszik rá a szívekre. Végül Mr. Morgan nem feláldoz, öntettével inkább ad, és valóban csatlakozik utolsó szerelméhez: ő kilép az életből, Pauline és Miles azonban éppen belép az életbe. „Érezheted egy élőlény hiányát, még ha számtalan másik vesz is körül… Így a magányban keressük a feledést. De a magány csak elhervaszt.” Jobb hát, ha a tényleges „virágzás” felé fordulunk.

2013, német-belga-amerikai-francia, 111 perc
rendező: Sandra Nettelbeck
forgatókönyvíró: Françoise Dorner regényéből Sandra Nettelbeck
szereplők: Michael Caine, Clémence Poésy, Justin Kirk, Gillian Anderson, Jane Alexander, Michelle Goddet

Szilvási Krisztián

2019.05.08