191

Kal Pintér Mihály: Atyavilág

Könyvkritika

kal-pinter-mihaly-atyavilag

Adott egy hely, egy kortárs emberi közösség, ahol az unalmas, megszokott régi rend egyszer csak átszerveződik. (Történik mindez akkor, „amikor nem történt semmi”.) Aki eddig csak magánügyileg volt vallásos vagy hívő, az most egy jól megszervezett, rendszerbe iktatott, stabilnak kikiáltott városban nyilvánosan, azaz a vigyázó szemek láttára is kötelezően azzá válik. Ha meg nem, nos, annak is következményei vannak.

Papváros lakói egyszerű, hétköznapi emberek, akiknek eszébe jut, hogy soraikból eltávolítsák azokat, akik nem oda illenek: azokat, akik nem hisznek (például a Megváltóban), a tagadókat és a valamiért perifériára szorultakat, és mindenki mást, aki nem illik bele a születendő Papváros képébe. Az Igaz Vallás követői bizonyos szempontból egységessé teszik a demokratikus elveket mindenki számára, de hamar kiderül, hogy az egyenlők között vannak egyenlőbbek.

Az Atyavilág Kal Pintér Mihály első könyve. Hogy pontosan fogalmazzak, a regény meglehetősen ellentmondásos, ugyanis egyszerre unalmas és érdekes. Unalmas, mert nincs megszokott vonalvezetés a történetben, vagyis nincs egy jól látható fő cselekmény vagy elbeszélő szál, amely mentén az események haladnak. Ezért az elején, amíg ezt megszokjuk, állandóan keressük az összefüggéseket, amelyek mentén haladhatunk, és várjuk, hogy kirajzolódjon egy jó kis sztori. Aztán kezdünk hozzászokni, hogy ilyen nincs, vagy nem úgy van, ahogy vártuk. Ettől a ponttól válik érdekessé a regény, mert felfedezhető az, hogy egészen más a lényege és központi eleme mindannak, amit olvasunk.

A szereplők, események, helyszínek frappáns megnevezése egyszerre vicces, ugyanakkor találóan kigúnyol nagyon sok jelenkori társadalmi vonást. A szereplők felbukkanása véletlenszerűnek hat, rövid időn belül azonban elménkben szinte robbanásszerűen csapódik be a megértés (vagy lelepleződés), és felismerjük a történelmi és társadalmi szereposztást. Ekkor az egésznek lesz egy folytonossága, ahol pontosan azt látjuk, amit a való világban is: bizonyos pozícióban levő emberek mindenféle eszközzel és mentséggel gátlástalanul lépnek át mások életén. Ezalatt pedig ezek a mások azt hiszik, hogy ők a társadalom kivetettjei, mert valakik ezt hitették el velük, és természetesen ennek megfelelően vetik alá magukat a rajtuk hatalmaskodóknak. A hivatalok élén különféle atyák állnak, akik a megfelelő ranglétra fokáról osztják az észt, nemtetszésüket burkoltan, képmutatás mögé rejtve fejezik ki. Egy kicsit elgondolkodtató, miért éppen Papváros ez, miért nem valami más foglakozás növi ki magát ilyen méretűvé? A papsággal azonban, a többi mesterséggel szemben, vele jár a szentség fogalma, legalábbis elméletileg. Ez a könyvben még nagyobb súlyt ad mindannak, ami (szinte mindenhol) átvitt értelemben jelen van, annál is inkább, mert pap bárkiből lehet, ha életviteléből és vallott elveiből kifolyólag felterjeszti magát erre a tisztségre. Ez azonban még semmit nem jelent, vagyis pontosan annyit, amennyihez már hozzászoktunk: a felszínen az érdekek határoznak meg mindent.

Miközben a mindenkori játszmák folytonos körforgásának vagyunk tanúi, van valami, ami központi szálként mégiscsak felkarolja a történéseket: a Megváltó érkezése. Az eseményt ugyan nem a Megváltó jelentette be, mégis mindenki erre készül, különböző formában és mértékben. A Megváltó azonban csak nem akar jönni, a várakozás pedig, ahogy lenni szokott, kikezdi azok idegeit is, akik egyébként tekintélyes személyek hírében álltak, ennek megfelelő viselkedésre ingerelve őket. Aztán ebben a várakozásban más érdekes történések is helyet kapnak, például egy olyan színház létrehozása, amelyben a néző nem is néző, mert nem ő fizet, hanem őt fizetik, de akkor kérdés az, hogy mindez kinek és miért jó így? És az is érdekes feltevés, hogy ki az igazi hívő és ki az istentagadó? Egyszóval elmondható, hogy nem egy szokványos regényt olvasunk.

Ha az olvasás során rövid időn belül észrevesszük, hogy minek mentén halad az író, elég gyakran lesz bizonyos szempontból „aha-élményünk”. A regény ugyanis egy okosan megírt, szatirikus vonásokkal teletűzdelt olvasmány, ahol a gúny és irónia sem mindig nyíltan érhető tetten, hogy a társadalmi kritikáról ne is beszéljünk. Ezzel együtt van valami bonyolultság az egészben, néha úgy tűnik, hogy túlszínezett és elvont, annyira, hogy számos gondolatmenetet kell végigvinni, amíg kikerekedik valami értelmes üzenet az elolvasott szövegből. Mégis érdemes végigmenni rajta, mert újszerűen mutat be olyan dolgokat, amelyen időtlen idők óta ugyanúgy működnek az emberek (és természetesen a papok) között.

A szerző volt újságíró, kabarészerző, rádiós műsorvezető, jeleneteket és dalszövegeket írt szórakoztató műsorokba. Könyvszerkesztőként dolgozik az Athenaeum Kiadónál. Könyvének egyediségét nem az írásmód, hanem a nyelvezet és egy feje tetejére állított, abszurd világ bemutatása adja. Igényes olvasók az őszintén felhozott valóságrajzon túl mélyebb vallásfilozófiai kijelentésekbe és fejtegetésekbe is botolhatnak, mint amilyen a következő is: „Erősen próbált nem hinni. Az meg ugyanolyan nehéz, mint hinni. A legkönnyebb csak legyinteni. Azt bárki tud.” Azoknak érdemes a kezébe venni a könyvet, akik megunták a nyílt kritikát, és meredekebb vonalvezetésre számítanak, amely a humort sem nélkülözi.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com

2019.05.04