258

Bosszúállók: Végjáték

Filmkritika

bosszuallok-vegjatek

Természetesen a Bosszúállók: Végjáték című filmről írni ezekben a premiernapokban valódi mattot jelent. Ráadásul nem elég a történeti spoilerekre vigyázni, de még az érzelmi húrokkal és a sima véleményezéssel is csínján illik bánni – itt és most gyakorlatilag minden árulkodó nyom lehet. Ezen felül a film eleve simán bedarált, én pedig engedtem neki.

Gyermeki örömmel száguldoztam ezen a meglepően jól megépített, remek ötletekkel megbolondított érzelmi hullámvasúton, így talán még úgy is visszafogottan kötnék bele, ha már nem lenne fontos a leendő közönség élménylöketével törődni. Aztán van még valami, ez pedig saját döntés: jó ideje igyekszem a kulturális tartalmakat elvárások és prekoncepciók nélkül élvezni; ami persze melós dolog, mint minden praxis, de a gyakorlásnak megvan a hozadéka: a nyugodt szemlélődés és az elengedés, ha nem jól sül el valami.

Épp mostanában jött szembe egy kiadósabb próba, még csak néhány hete mutatták be az új Hellboy filmet, ami látványosan nagyot bukott kritikailag, és a közönség kegyeit sem nyerte el. Pedig nem feltétlenül érdem nélküli az alkotás, nagyjából negyedóra alatt egyértelmű válik, hogy gore-belsőségekkel telepakolt B-filmmel akad dolgunk, ennek belátásával pedig jó móka trash filmként nézni. Így még gyengécske rendezése, klasszikus egysorosokat idéző humora és kisebb-nagyobb döccenései is beleférnek. Az új Bosszúállók pedig a másik véglet, talán kimondhatjuk első örömünkben, hogy jelen korunk hőseposzi mozitörténetének csúcsa, és mint ilyen, popkulturálisan is az.

A Marvel filmes univerzuma, az MCU megfutotta első nagy körét, és most 11 év és 22 film után bizonyos értelemben le is zárult a nagy mű. Nyugodtan nevezhetjük így, ám ebbe az irányba sem mehetünk tovább anélkül, hogy valami nagy fordulatot ki ne kotyognánk. Megteszik majd mások. Az interneten az MCU-s tartalmakat eleve napi szinten kell kerülgetni, már csak az unalmas ismétlődések és az érdektelen vélemények dagálya miatt is. Ennek ellenére pár mondatot mi is szólnánk az élményről, és legfőképpen azért, mert ez a film most tényleg olyan magasra tette a lécet, amit talán ők maguk sem tudnak megugrani mostanában.

A legszembetűnőbb, hogy a nagy stúdiókra és a kommersz filmkészítésre egyébként is jellemző esztétikai giccs tán sosem volt még ennyire elviselhető, élvezhető, sőt, alig észlelhető. Ennek persze erős támasza az egész felépítmény, az a filmes sorozat, aminek a Végjáték a csúcsdísze. A korábbi 21 film gyakorlatilag minden fontos momentuma meg- és beidéződik, és helyére billen; aki végignézte a teljes sort, az az utalások és visszacsatolások tengerében a mélységi búvárok élményvilágát élvezheti. És ez csak kívülről tűnhet túlzásnak, a sok filmórányi befektetés most ebből a szempontból is aranylövésszerűen termeli a boldogsághormonokat.

A háromórás film nagyjából három hasonló hosszúságú fejezetre bomlik, és a drámai műfajok mindegyike képviselve van a vígjátéktól a tragédiáig. De ezzel sem lettünk árulók, ezt már a tavalyi első felvonásról, a Bosszúállók: Végtelen háborúról is elmondhattuk, legfeljebb itt minden meg lett még kicsit púpozva. A színészekről is csak óvatosan szólhatunk az ismert okok miatt, de akik az első rész végén játékban maradtak, most is remekelnek. A Vasembert játszó Robert Downey Jr. további árnyalatokkal tudta gazdagítani karakterét, jólesően őszinte oldalait nyitva meg, feledtetve velem azt is, hogy eddig valójában utáltam a figurát. Scarlett Johansson is életet lehelt végre Natashába, így most kevésbé furcsállom, hogy önálló filmet szánnak Fekete Özvegynek. Chris Hemsworth-ről pedig egy ideje tudjuk, hogy kiváló komikus színész, a legutóbbi Thor-film is aláhúzta ezt, és most is nagy buli a jelenléte, talán a legnagyobb. És hát igen, jelen van Mordály is, aki minden létező animált figura közül is első számú kedvencem, ha nem lenne a Marvel ötéves tervének része a harmadik felvonás A galaxis őrzőiből, petíciót indítanék egy karakterfilm reményében.

Ami a legfontosabb mégis talán az egészben, az a technikai és minden rétegű szakmai bravúrokon felül az érzelmi töltése: ennek a filmnek van érző, azaz esendően emberi szíve. Olyan, amibe belefér egy egész élet, sikereivel, kudarcaival és csetlés-botlásaival. Eszembe is jut erről egy sztori, amit még a három évvel korábbi Amerika Kapitány: Polgárháború megnézésekor éltem meg a moziban: egy jól öltözött hetvenes házaspár ült le mellém, a hölgy jól tartotta magát, de férje igen rozoga állapotban volt, remegtek a kezei és a feje is. Egy percig bírhattam, majd megkérdeztem a hölgyet: ismerik esetleg a Marvel sorozatot, hogy beültek rá? Nem, válaszolta a hölgy, ez nem egy kosztümös polgárháborús film? Nos, nem, feleltem óvatosan, ez egy modern sci-fi jellegű akciódráma, izé, sok szuperhőssel, láttak már ilyesmit? Nem, mondja a hölgy, de ráértünk, a család elfoglalt volt ma, elmentünk cirkuszba, nem vagyunk nagy cirkuszba járók, de ez nagyon szép előadás volt, most pedig beültünk mozizni. Erre pár mondatban vázoltam neki az Amerika Kapitány előzményét és egyáltalán a Marvel világát, mire azt felelte, azért reméli, majd csak megértik valahogy. A film közben érzékeltem pár komolyabb hangeffektnél a hölgy összerezzenéseit, majd a film végén ajánlottam, hogy várják meg a stáblistás jelenetet, és kérdeztem, mit szóltak hozzá? Erős volt, mondta, fantasztikus, hol tart már a filmes technika! Majd feltámogatta a párját, és lassan, mosolyogva, elegáns tartással kisétáltak a teremből. A Bosszúállók: Végjáték megtekintése után egyértelmű lesz, hogyan kapcsolódik ide ez a történet.

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.05.01