409

Nyugat-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozó 2019 – 3. rész

Semmi drámai, Pár-baj, Djata, Egyedül, Mielőtt meghaltál

nyrdt

Idén március 22-én és 23-án rendezték meg a Nyugat-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozót, ezúttal Szombathelyen, az AGORA – Művelődési és Sportházban 4 város (Győr, Szombathely, Celldömölk és az erdélyi Erdőszentgyörgy) 13 diákszínjátszó csoportjának közel 200 diákja részvételével. A rendezvény az Import Impró Egyesület szervezésében, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre. Az előadások beszámolóinak harmadik részében Árpási Rebeka Anna és Horváth Benjamin révén olvashatunk a Reményik Suliszínház, az NLG Társulat, a Bodor Péter Színkör, a Saját válasz és az ECK-Soltis csapatok által bemutatott darabokról.

Reményik Suliszínház: Semmi drámai – rendező: Németh Gyöngyi

(Horváth Benjamin írása)

„Az élet egy mozgólépcső, amin évek óta visszafelé sétálok.”

A fesztivál második napját a szombathelyi Reményik Suliszínház nyitotta meg Semmi drámai című előadásával. Szerkesztett játékukkal olyan helyzeteket, problémákat mutattak be, amelyek nagy valószínűséggel minden kamasszal megtörténnek, ezáltal a csoport játszói, valamint a csoport és a közönség egy közös tudással rendelkezhetnek, ami egy diákszínjátszó fesztiválon nem feltétlenül hátrány.

Már a cím is jelzi, hogy nem szabad különleges, bonyolult, drámai történetekre számítanunk, illetve igen, minden különleges és bonyolult az egyén szintjén, az előadás pedig üzenet a társainknak, üzenet a felületes kapcsolatoknak, egy ironikus segélykiáltás. Előadásukhoz ezekkel a témákkal kapcsolatban kerestek szövegeket olyan kortárs szerzőktől, mint például Tasnádi István, Erdős Virág vagy Kalapos Éva Veronika, de nagyban építettek a csoport saját élményeire is.

A szerkesztett játékok egyik legnagyobb előnye, hogy a csoport a saját gondolatait egy általa létrehozott folyamat kapcsán tudja hitelesen ábrázolni ahelyett, hogy egy drámát keresnének mindehhez, és abban próbálnák megtalálni a kapcsolódási pontokat. Ugyancsak alkalmas ez a forma egy személyesebb hangvételű előadás létrehozásához, az improvizációk és a felhasznált szövegek elegye pedig az előadást a valós ábrázolás és a líraiság mezsgyéjén egyensúlyoztatja. Az előadás nem is válik le a játszókról, értik, miről szól: róluk. A pontosan megkomponált játék azonban korlátokat is szab, az a kérdés járhat a fejünkben, hogy a játszók mennyire sebezhetőek ebben a formában, illetve hogy az ábrázolás nem válik-e túlságosan plasztikussá ezáltal.

Az előadás látványvilága is inkább az elidegenítést és a stilizálást szolgálja, már rögtön érkezéskor egy izgalmas kezdőkép fogad: a széles színpadon kicsi, fehér puffok, kötelek, egy fémállvány és – nagy örömömre – hangszerek. Végig fenn is tudják tartani ezt a fajta izgalmas képi világot, a puffok mozgatásával formálják a teret, a kötelek a személyes kapcsolatok szimbolizálására is szolgálnak, és természetesen a hangszerek is megszólalnak. Ebben a formalista ábrázolási módban a felhasznált eszköztípusok már talán soknak is hathatnak, persze ennek ellenére egységes formanyelvet biztosítanak, amit remekül lehet alkalmazni az etűdök montázsának megjelenítésére.

Ugyancsak ki kell emelnem a játszók színészi munkáját, őszinte megszólalásait. „Jó lenne, ha kicsit féltenél!” – mondja egy lány az anyjának, és fordítja ki ezzel a jól megszokott buli előtti anya-lánya vitákat, az a pillanat pedig, amikor egy kötéllel köldökzsinórt jelenítenek meg, talán az egyik legerősebb színházi kép az előadás során. Szintén erős a buliról szóló jelenet, ami a közösségnek való megfelelési kényszerről szól, és ami alatt a hatás fokozása érdekében az egyik szereplő végig egy metronómul szolgáló dobalapot üt az egyik puffon. Ez a jelenet számomra arra világított rá, hogy a csoport még tovább is kísérletezhetne a zenei elemek beépítésével, így javítva az előadás dinamikáját, amit az átállások gyakran megtörtek.

Az előadás végül a legjobb szerkesztett játékért járó díjat érdemelte ki a zsűritől, ami talán várható is volt. Remélem, hogy még sok fellépést tud megélni a játék, és hogy ezekre az alkalmakra a csoport megtalálja annak a módját, a kötött koncepciót hogyan lehet helyenként felszabadult játékkal, sebezhetőbb, jobban feltárulkozó személyes jelenlétekkel színezni.


NLG Társulat: Pár-baj – rendező: Németh Andrea

(Horváth Benjamin írása)

„Megszégyenítő vonása az emlékezetnek, hogy mindenre vágyik, amit megőriz.”

A fesztivál első napját a szombathelyi NLG Társulat Pár-baj című előadása zárta, akik Dragomán György A fehér király című regényének adaptációját mutatták be a közönségnek. Nem lehet véletlen ez a kiemelt hely a fesztivál programjában, talán ez az az előadás, amely bennem is olyan mély nyomokat hagyott, és annyi kérdést vetett fel, hogy én sem ok nélkül hagytam őket a beszámolóm végére. Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy ebből a regényből egy másik feldolgozást is láthattunk a fesztiválon, és ha ezekről az előadásokról beszélünk, akkor nehéz nem összehasonlítgatni őket egymással.

Az egész előadás alatt az a kérdés motoszkált bennem, hogy vajon miért ezt a regényt választotta a csoport, miért érdekes számukra ez a történet, illetve, hogy miért akarják ezt felmutatni, és milyen üzenetet akarnak ezzel képviselni. Az én válaszom erre az emlékezés. A színpad egyfajta lieu de mémoire lett, de miért akarnánk emlékezni egy olyan korszakra, amelyben az individuum a szigor, a hierarchikus rendszerek és az agresszió áldozatává vált? Nem kellene ezt inkább egyszerűen elfelejteni? Elfelejteni a szabálytalanságokat a sportversenyeken, elfelejteni a tanárokat, akik fizikailag és mentálisan bántalmazhatták a tanulókat, és az összes agresszív gondolatot, amit szüleink révén akár magunkba táplálva viszünk tovább. Számomra az sem tiszta, hogy szüleink generációja vagy mi, diákok vagyunk a célközönség? Hiszen az ő gyerekkoruknak állít emléket az előadás, nekik ez a rendszer akaratlanul is a gondtalan gyermekéveket juttatja eszükbe, az emlékezet természetes szelektálása miatt pedig főleg azok a pillanatok maradandóak, amelyeknek a jelenben van valamilyen vonatkoztatási pontja. Jó kérdés, hogy egy diákcsoport tud-e megfelelő emlékezőközösségként közreműködni, ha csak közvetetten érintettek a témában. Az előadás felülről, távolságtartással ábrázolja a történteket, mi kívülről szemlélődhetünk, és többek között azon gondolkodhatunk, hogy ennek a rendszernek milyen maradványai élnek tovább napjainkban.

Az előadás alapkoncepciója is ezt a gondolatot hangsúlyozta ki, a történeteknek egy testnevelésóra ad egyfajta keretet, illetve szimbólum- és eszközhasználatban is szervezőelvként működik, a jelhasználat alaposan végiggondolt, az egész előadás alatt koherens. Egyenruhák, sípok, gumilabdák, tisztelet, hierarchia, szégyenérzet – lehet, mégis jelenként tudjuk megélni a regény világát? Szeretnénk, de valójában képesek vagyunk-e ma szabad individuumról beszélni? Vagy ezeket a kérdéseket csak egy felnőtt perspektívája miatt látjuk bele az előadásba?

Az, hogy egy regénnyel dolgozott a csoport, további izgalmas kérdéseket vethet fel a nézőkben. A mű ismeretében érdekes megfigyelni, hogy a csoport mi alapján szelektálta a cselekményelemeket, azokat hogyan fűzték össze, illetve hogyan oldották meg a narráció kérdését. Az előadás során a játszók felváltva narrálták a történteket, ez azonban nem akasztotta meg a játék ritmusát, illetve tovább segítette az elidegenítést. A jelenetek tartalmát tekintve pedig elmondhatjuk, hogy a főbb hangsúly a családi kapcsolatokon volt, de sok iskolai jelenet és néhány diákcsíny is helyet kaphatott az előadásban.

Ha beszámolóm esetleg túl általánosan és túl sok kérdést megfogalmazva tudósít is az előadásról, a teljesebb kép érdekében támaszkodjunk a zsűrire, akik Németh Andreát a legjobb rendezői díjjal, a csoportot pedig Arany minősítéssel jutalmazták, amellyel meghívást kaptak az Országos Diákszínjátszó Találkozóra, ahol „A történet hangsúlyainak megtalálásért, a stilizáció következetes végigviteléért” kaptak különdíjat.

(A címnek használt idézet kivételesen nem az előadás szövegéből, hanem Szvoren Edina egyik novellájából való.)

nyrdt


Bodor Péter Színkör - Gyújtogatók: Djata – rendező: Móczár Bence

(Horváth Benjamin írása)

„Amíg ilyen közel állsz a ketrechez, nem fognak énekelni!”

Igencsak különlegesen zárult a fesztivál az erdélyszentgyörgyi Bodor Péter Színkör Gyújtogatók csoportjának köszönhetően, akik a celldömölki Soltis Lajos Színház révén juthattak el a találkozóra. Djata című előadásuk, amelyet Dragomán György A fehér király című regénye alapján Móczár Bence írt és rendezett a csoport számára, hasonló kérdéseket vethet fel a nézőben, mint az NLG csoport feldolgozása, ám játékstílusban, formailag, illetve a felhasznált eszközöket tekintve is izgalmas eltéréseket mutat a két előadás.

Amikor megtudtam, hogy ismét egy A fehér király-adaptációt láthatunk, a mű ismerete miatt azonnal kritikusabb befogadói módba váltottam. Arra számíthattunk, hogy ismét kérdések ezrei fognak bennünk megfogalmazódni, illetve hogy távolságot tartva fogjuk szemlélni az eseményeket, ám ez az előadás az első pillanatától fogva magával ragadott bennünket, érzelmileg lettünk bevonva a játékba, azt a kérdést pedig, hogy mi a kapcsolat a csoport és a regény világa között, nem érezhettük problémának. Ennek talán az egyik legalapvetőbb oka a narrátor hiánya volt, ami sokkal közvetlenebbé tette számunkra az előadást, de az is lehetséges, hogy a regényből a cselekményelemek szelektálása egy olyan szervezőelv mentén történt, ami azt segítette elő, hogy a színpadon ne egy korszak kritikáját, hanem általános emberi kapcsolatokat láthassunk az adott korban szituálódva.

Külön ki kell emelni a színészi játékot ennél a csoportnál, akár az egyéni alakításokat, akár a játszók csoportos összhangját tekintem. A zsűri is hasonlóképpen gondolkodott, Takács Renáta az anya karakterének megformálásáért, valamint Szilágyi Bálint a legjobb fiú alakításért kapott egyéni különdíjat. Az is segíthette az előadással való érzelmi azonosulást, hogy a játszók is különleges figyelemmel, szeretettel tekintettek a másikra. Kifejezetten szépen ábrázolták például a nagypapa és az unokája kapcsolatát, meg merném kockáztatni, hogy a fesztivál egyik legtisztább és legőszintébb jelenetét is tőlük kaphattuk. Ám ezen kívül is bőven láthattunk hatásos, maradandó pillanatokat, legyen szó akár a madárkórusról, akik Babits Fekete ország című versével szolgáltattak aláfestést egy jelenethez, vagy arról a részről, amikor az anya tragédiáját láthattuk, és a háttérben megelevenedtek a vadállatok kitömött trófeái.

Kifejezetten dinamikus volt az előadás ritmusa, a csoport ügyesen osztotta el a zenéket, alkalmaztak kreatív és gyors átállásokat, a játék minden pillanatában izgalmas, új elemeket tudtak felmutatni a szereplők. A zsűri végül Ezüst minősítéssel és a hiteles történetmesélésért különdíjjal jutalmazta a csoportot. Szerintem a nyugat-dunántúli régió egész színjátszós közössége nevében kijelenthetem, hogy nagyon örültünk az erdélyszentgyörgyiek előadásának, és annak, hogy részt tudtak velünk venni a fesztiválon.


Saját válasz: Egyedül

(Árpási Rebeka Anna írása)

Lenyomat

Nagy várakozással és sok örömmel töltött el a hír, mikor megtudtam, hogy idén Bozsaky Bogi, Józsa Viki, Horváth Marci és Szijjártó Gyuszi készülnek nekünk egy olyan darabbal, amit tényleg sajátjuknak mondhatnak. Hiszen a tavalyi diákrendezés alkotójaként magam is emlékszem, milyen határtalan eszközkészletünk volt, milyen örömet okozott az alkotás folyamata, és őszintén reméltem, hogy a Saját válasz csoportja is képes lesz mindezt megélni. Úgy reflektálni az őket körülölelő világra, hogy senki ne állhassa kreatív energiáik útját, minden, ami a szívükön volt, felszabadulhasson szájukon és játékukban is. Úgy érzem, kívánságom valóra vált: előrukkoltak saját válaszukkal, Egyedül című drámájukkal.

Az előadás, amit sutyorgás és izgatottsággal vegyes várakozás előzött meg, talán a legnagyobb hatást gyakorolta rám a kétnapos fesztivál alatt. A játszók úgy ültettek le minket, nézőket, hogy kör alakban zártuk közre a játékteret, magunk közé szorítva így azt a rengeteg feszültséget és azt a vegyes érzelmekkel teli atmoszférát, ami a későbbiekben úrrá lett rajtunk. Külön örültem a figyelmességnek, hogy minket, diákírókat is foglalt hellyel vártak, nagyon jólesett, innen is köszönöm!

Minden mély lélegzetvételekkel, sóhajtással indult, így teremtődött meg bennem is a világ, amely Csehov Sirály című drámájának sűrű levegőjű egyetemességét hivatott adaptálni nekünk, 21. századi fiataloknak, akik mindennek mintha már csak a lenyomatát tapasztalnánk.

A kör alakú színpadtéren felnőttek konfliktusait festették elénk (anya-fia kapcsolat, elengedés-ragaszkodás témája, szerelemféltés, magány, féltékenység a sikerre, félelem az ismeretlentől, bizonytalanság). Mégis éreztem, hogy ezek a játszók sajátjai, sőt sokunk konfliktusai is egyben, akik színjátszók vagyunk, és talán abban a bizonytalanságban játszunk középiskolás éveink alatt a színpadon, hogy nem tudjuk, mi vár ránk diákéveink után, lesz-e lehetőségünk újból tét nélkül kipróbálni magunkat egy-egy komoly helyzetben, és mi lesz ezzel a káprázatos világgal, amit a színjátszó közösséggel együtt teremtettünk.

Az álmok és vágyakozások darabját láthattam, kitekintést a világba, a jövőbe, visszatekintést Csehov történetének jelenébe, abba az ellentétekkel teli, esztelen tempójú világba, ahol minden heves, és ugyan egyértelmű érzelmekkel telített, mégis olyan könnyen félreértelmezhető. Azzal, ahogy mind a négy szereplő megéli saját egyedüllétét, felfrissítették a csehovi magányt. A zene, ami a legtöbb váltás finom hintájául szolgál, olyan igényességgel válogatott, hogy rögtön a játszók által meghatározott hangulat bűvkörébe kerülök. A fizikai színházzal, a rengeteg kontaktmozgással, akár apró mozdulatokkal, akár pillantásokkal olyan élővé és egyben légiessé alakították a darabot, hogyha a szöveg nem saját értelmezésük szerint készül, akkor is érzem, hogy jelenkorunkban járunk. A szöveg dinamikája nagy léptékekben halad, mégis sejtem a háttérben megbúvó Sirályt, de látom, hogy nem fullad meg, sőt lélegzik és életre kel az a történetszál is, amit a srácok hívtak elő saját fantáziájukból, életükből. Folyamatosan azzal szembesülök ott, abban az egyre szűkebbnek tűnő körben bezárva, hogy tele van kérdésekkel a játszók tekintete, hogy még ott, játék közben is gömbölyítik a történet szálát, és keresik a válaszokat, keresik saját megfejtésüket.

A jövő-monológ egetrengető társadalomkritikája után, Benjivel mindent sejtőn összepillantva, Eszti kezét fehérre szorongatva, lenyomattal hagytak ott a játszók engem, a meghatódott nézőt. Egyedül. Tele olyan kérdésekkel, amikre nem kaphatok választ. Ki is csúszott a számon félhangosan, hogy „Nagyon itt hagytatok most minket”. Most is így érzem magam, ha visszagondolok a darabra: valami lenyomat jut eszembe, mintha nagy érzelmeket és gondolatokat próbálnánk meg lepréselni a képzeletünkben, mint az őszi faleveleket.

Őszinte vallomással maradtam még adós: azt hiszem, haragszom a zsűrire, amiért csupán „A saját válaszért” különdíjjal jutalmazták ezt a rengeteg munkával, precíz színpadi jelenléttel és minket, színjátszókat mélyen megrendítő gondolatokkal teli alkotást. Sajnálom, mert úgy érzem, hogy a diákrendezéseknek valóban helye van a diákszínjátszó találkozók repertoárjában, akárcsak kortárs gondjainknak, világunkat meghatározó problémáknak és örömöknek egyaránt.

nyrdt


ECK-Soltis: Mielőtt meghaltál

(Árpási Rebeka Anna írása)

A domb, ahonnan látszik a város

Az ECK-Soltis játszói idén Elise Wilk A Zöld Macska című drámájával foglalkoztak; Sándor Júlia dramaturggal és Nagy Péter István rendezővel vitték színpadra a darabot, amely a szakmai zsűri Színházi innovációért különdíját, Arany minősítését és az Országos Diákszínházi Fesztiválra való továbbjutás lehetőségét érdemelte ki.

Az előadást nagy kavarodás előzte meg: mivel a játék egy része nemcsak a színpadon játszódott, hanem a nézőtér közepén is (sajnos jóval kevesebb néző fért be az előadásra), így sok idő telt el, míg mi, akik végül bejutottunk, el tudtuk foglalni a helyünket. Amint elcsendesedtünk, egy groteszk álomképbe csöppentünk: egy srác a lakótelepi fura életről beszél mámorittas hangon, mintha ez egy éber álom lenne, mintha transz-élmény hatása alatt állna, úgy mesél az albán pékség szagáról, a babonákról, pirulákról és a zöld macskáról, ami fel-feltűnik a tömbházak között. Biztos vagyok abban, hogy szétszívta már az agyát, mégsem ijedek meg, sokkal inkább kedvesség és őszinteség érzetet ébreszt bennem.

Mi, nézők is hamar részesei leszünk a groteszk bulinak, ahol a velünk egyidős fiúk és lányok szórakoznak, ismerkednek és elvesznek a hangok és zajok, képek és villanások tömegében. A zenés és vizuális kavalkád, az egymásra mosott jelenetek között „őrült koncentrációt” igényel felgöndöríteni, mi is történik körülöttünk, előttünk a színpadon. Végül világossá válik, mintha mindig is a szemünk előtt történt volna minden: egy 17 éves lány a suliból, egy testvér, egy barátnő, Bianka eltűnt a buliból, a zöld macskás pólójában lelépett egy sráccal, beült a kocsijába, és azóta nem látta senki.

Nehéz felelősséget vállalni egy ilyen esetben, valahogy azt érzem, hogy a lány már sosem kerül elő, és kellett volna mellé valaki, akárki, aki megfogja a kezét, mielőtt lelép az ismeretlen fiúval, és csak annyit kérdez: Biztos? Ahogy látom kirajzolódni a történet finom vonalait, ahogy látom Bianka családját, baráti körét megjelenni, egyre inkább én is egy ismerősévé alakulok a nézők között, és végigizgulom az előadást, hiába a rossz sejtésem. Végigizgulom, mert félek, hogy valami olyasmit látok, ami kibillent. Nem azért billenek ki, mert színpadon látom, hanem azért, mert ilyen megeshet az életben, sőt, nap mint nap meg is esik. Összeráncolom a homlokom, még mérges is leszek, hogy miért nincs szerencsétlen mellett valaki, vagy miért nem volt mögötte valaki egész eddig, aki ezt megakadályozhatta volna azzal, hogy egyszerűen egy biztos hátteret nyújt. Milyen nagyfokú kalandvágy kell ahhoz, hogy beülj így egy autóba, hogy nekivágj így az ismeretlennek? Milyen hiányérzet? Milyen mély sebek vezetnek idáig? Hogy nézhetik ezt végig a családtagjai, barátai, hogy Bianka eddig eljut? Míg a tördelt szerkesztés közben kibogozom, hogyan is szökik el a buliból, végig azon jár az eszem, miért ilyen buta ez a lány, hogy ennyire bízik vagy ennyire kíváncsi, vagy ennyire mindegy már neki minden?

Az előadást végigkísérik a szeszélyes, pszichedelikus hangulatú videó foszlányok, amelyek az itt-és-most megörökítői, hiszen egy kamera segítségével minden helyben, a jelenben születhet. A kamerával a színpadot, a játszókat veszik, és összecsúsztatva, eltolva, összemosva a színpad történéseit vetítik a háttérben kifeszített vászonra. Néha egy-egy jelenet-morzsa kedvéért a játszók felkapják a kamerát, játszanak vele, új fényeket és formákat jelenítenek meg előttünk, és ettől ez a darab nemcsak a technika költészetének darabjává válik, de igen erős, friss és folyamatosan megújuló káprázatokkal és érzékcsalódásokkal teli képi világa is magával ragadja az arra fogékony nézőt. Nagyon fura mozi tanúi vagyunk: az alkohol, a drog hatása alatt létrejövő illúziók, hallucinációk, az atmoszféra, amit a lakótelepi srácok épp ott, abban a jelenben megélnek, ránk is átragadnak, a mi hangulatunkat is meghatározzák, a mi érzelmeinket is fokozzák. Amikor megszólal a Queen Radio Gaga című száma, én tombolok, mert engem jó helyen fogtak meg, és épp meg tudom élni a pillanatot, vagyis az 5 perces hullámot, ami átvonul rajtunk. Azt is érzem, hogy nem mindenki fogékony és hajlandó a bulira, amit a srácok elénk varázsolnak azzal, hogy szinte közénk, de inkább mögénk vonulnak a DJ-pulthoz, hiszen vagy nincsenek felkészítve a pillanatra, vagy egyszerűen kényelmetlen hátrafordulniuk úgy, hogy előttünk a színpadon nemigen történik semmi, csak közvetlenül a hátunk mögött. Elhiszem azt is, hogy nehéz egy 5 perces Radio Gaga-t megélni teljességében úgy, hogy épp arról nézzük a darabot, ahogy egy lány eltűnik, ahogy a félőrült fiú az autójában viselkedik vele, ahogy megerőszakolják, és ahogy megölik, és érzem én is, hogy erőltetetten hat a buli, amint megtudom, hogy a lányt egy hét múlva találják meg egy kukás zsákban, a kanálisba hajítva.

Az elősejtéseim mégis megóvnak attól, hogy váratlannak érezzem a tragédiát, ugyan a folyamatos összpontosítástól és a fárasztó egyes szám első személytől én is kimerülök, mégis hatalmas élményt nyújt az előadás és a játszók játéka, valóban átélem én is a zöld macska őrületét, lelátok én is a dombról a városra, mert én is ott vagyok Biankával azon az estén.

Azóta is azon kattogok, hogy mi, győri játszók miért nem ismerjük a celldömölki játszókat, mikor annyi közös témánk lehetne… Remélem, ez a jövőben megváltozik!


A Nyugat-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozó tudósításának 1. része itt, 2. része pedig itt olvasható.

Árpási Rebeka Anna és Horváth Benjamin
Fotók: Tóth Kristóf

2019.04.24