A Ha eljön Joe Black-ben maga a Halál teszi be a lábát az élők közé, s kíváncsiskodik egészen addig, míg bele nem szeret egy lányba. Meg kell hagyni, nem szokványos love story. Mint ahogy azonban a történet sem új, hiszen egy 1934-ben készült film, a Death Takes a Holiday (rendező: Mitchell Leisen) már eljátszott ezzel a (morbid) gondolattal. A remake-ben a Halál egy dúsgazdag, sikeres, hatvanötödik születésnapja előtt álló üzletemberért jön. S ha már itt van – mármint az élők között –, úgy dönt, megnézi magának, mit esznek annyira az emberek ebben a létvilágban. Az az ötlet fogalmazódik meg tehát a fejében, vagy inkább a „szellemében”, hogy megállapodást köt ügyfelével, William Parrish-sel (Anthony Hopkins). Ha a nyugdíjas korú vállalattulajdonos elkalauzolja őt az életben, szórakoztatja egy kicsit, cserébe ő, Joe Black (Brad Pitt) hagy még neki egy kis időt. Persze az „üzlet” megköttetik. Hiszen Mr. Parrish-nek nyakán a születésnapja, amelyet idősebbik lánya, Allison (Marcia Gay Harden) oly lelkesen szervez; a kisebbik, Susan (Claire Forlani) pedig még apai vezetésre szorul a szerelem terén. Ezért a Halál beköltözik Parrish-ékhez, s felforgatja a családi életet csakúgy, mint Mr. Parrish üzleti világát.

A 178 perc hosszúságú film a viszonyokról szól. Az Ember és Halál-, a Halál és Szerelem- és az Ember és Szerelem viszonyáról. Az Ember (Parrish), megbékélve a Halál közelségével érzelmileg értékesebb dolgok felé fordul. Belátja, hogy nem az a tragédia, ha ő elmegy, hanem az, ha úgy megy el, hogy elhanyagolta mindazokat, akik szeretik. A Halál (Black) ráébred az Élet tudatára annak minden vonzó velejárójával (ízek, illatok, érzelmek), míg végül maga a Szerelem adja meg neki a „kegyelemdöfést”. A Szerelem pedig megmutatja, hogy képes még ellenpólusú világokat is összekötni (Susan Parrish és Joe Black).

A film kitűnő, elgondolkodtató, köszönhetően a forgatókönyvnek, amely ugyan semmilyen váratlan húzást nem tartalmaz, viszont remekül illeszti egymásba az üzleti élet és a szerelmi élet világának eseményeit, egyaránt megmutatván mindkettő emberi csodáit, illetve gyarlóságait. S hogy kinek mutatja meg mindezeket? Természetesen a Halálnak, akinek jelenléte új perspektívát ad, s vele együtt a nézők is szinte újdonságokként csodálkoznak rá úgy egy kanál mogyorókrémre, mint egy édes csókra. A történet ugyan nem száguld, viszont minden jelenet reálisan előkészített, s mindez olyan humorral fűszerezett, amely rácáfol írásom legelső mondatára.

A színészek is magas színvonalon teljesítenek. Anthony Hopkins tökéletes játéka nem meglepetés, főleg annak ellenére, hogy megírt karaktere talán kevésbé árnyalt. Mindezt Hopkins olyannyira ellensúlyozza, hogy a forgatókönyvből hiányzó motivációkat képes felfedni előttünk. A legjobb azokban a részekben, mikor a még láthatatlan Halállal beszélget, amely az ő saját hangján szólal meg. Ez felfogható egyébként egy élet lezárásakor az embernél kötelezően megjelenő belső számvetés-vitának is. Claire Forlani kezdőként csöppen a reflektorfénybe ezzel a szereppel, ám kihozza belőle a maximumot. Mozdulatai, tekintete annyira ártatlanok, őszinték és kíváncsiságtól, lendülettől duzzadóak, hogy jobban eljátszani nem is lehetne őket. Folyton valamiféle fény és tisztaság veszi körül, amely feleslegessé teszi a megvilágítás speciális effektusait. Szinte ő maga az ártatlanság fénye. Brad Pitt játéka tökéletes. Magában hordja a titokzatosságot éppúgy, mint a fenyegetést, holott néha szinte mozdulatlanul áll és néz. Ilyenkor jól látjuk, mi zajlik benne belül, s ez a külső mozdulatlanság - belső változás ellentét teszi, hogy emberi „kinézete” (megjelenése) ellenére is végig megmarad az az érzetünk: ő Idegen ezen a földön. A film elején és végén azonban még nem, és már nem a Halál ő. E két karakter (ugyanazon testben) való megjelenítése mutatja, mekkora színész is ő. A többi karakter játssza a „kötelező” figurákat, mint az idősebbik, ám kevésbé szeretett lány (Marcia Gay Harden); a „gonosz”, kapzsi majdnem sógor (Jake Weber), és az idősebb lány férje, aki kitart Parrish mellett. Őt Jeffrey Tambor jeleníti meg, méghozzá rendkívül jól, játéka adja az egyik pluszt a filmben. Végig rokonszenvet érzünk iránta, ő jeleníti meg a Halál számára (is) a pozitív emberi értékeket.

A film egyik csúcspontja – a Halál és Ember viszonyának pedig A csúcspontja – Susan Parrish és Joe Black testi szerelme. Mi, emberek a Halált mindig is sötétnek (black) képzeltük el, ám ebben a jelenetben, a Szerelem hatására eltűnik még a belső, rejtett sötétsége is. Elönti a fény a filmvásznat, s mi Claire Forlani és Brad Pitt tekintetében meglátjuk azt, amiért érdemes ezen a földön élni. A Halál itt válik emberré igazán, még ha ez kicsit furcsán is hangzik. Itt a szex nem pornográf, hanem tiszta, üde, éltető. Ez az, amely képes „meglágyítani” még a Halál szívét is, hogy aztán a befejezésben megtörténhessen az, ami megtörténik: vég és kezdet egyesülése.

A Ha eljön Joe Black magában hordozza a Ghost vágyát, küzdelmét az élet és halál válaszmezsgyéjén és az Angyalok városa elgondolkodtató, fájdalmas líráját. S mily furcsa is ez a világ, hiszen Anthony Hopkinsnak a magyar szinkronban hangját kölcsönző Sinkovits Imréért kritikám születése (2002) előtt nem is olyan régen valóban eljött Joe Black… 

Szilvási Krisztián