Németországban több lapnak írt, többek között a Frankfurter Zeitungban is jelentek meg írásai. Ezekben az években sokat utazott, olvasott és tájékozódott, amelynek köszönhetően Németország mellett Prágában és szülővárosában, Kassában is felfigyeltek rá. 1921-ben, mindössze 21 évesen felkérték, hogy fordítsa le Fanz Kafka egyik elbeszélését, ezt aztán több Kafka-fordítás követte. 23 éves korában kötött házasságot Matzner Ilonával, Lolával, aki 60 éven át maradt hűséges társa a későbbi emigrációban is. Lola zsidó vallása miatt az egyházi esküvőre csak 1936-ban került sor, az asszony átkeresztelkedése után. 1935-ben maga Márai kalauzolta a budai Várba a Budapestre látogató világhírű írót, Thomas Mannt. 1937-ben nagy örömmel tért vissza szülőföldjére, hogy a helyszínről tudósíthasson, miután az első bécsi döntés értelmében Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz. 1939-ben néhány hetes korában vérzékenységben meghalt a fia. Ez annyira megviselte Márait, hogy állítólag hónapokig meg sem szólalt a halála után. A második világháború kitörése újból lesújtotta.

1944 márciusában feleségével együtt elhagyta Budapestet, miután a fővárost német csapatok szállták meg. Ugyanebben az évben megpróbálták Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból – sikertelenül. Közben Márainak többen is felajánlották, hogy kijuttatják az országból, de ezeket mind visszautasította, és folytatta kulturális misszióját Magyarországon. Érdekes, hogy az ország helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, de ugyanakkor előre megérezte a változást. Első naplójában erről így írt: „az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint győztesek egy hadszíntérre…” Úgy történt, kulturális missziója ellehetetlenedett, nem hitt az új világban, és úgy döntött, hogy a magyarság nevelését „odakünnről” folytatja. 1948. március 31-én feleségével és örökbefogadott fiával elhagyta az országot.

Svájcon keresztül Olaszországba mentek, 1952-ig Possilipóban telepedtek le. Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, és naprakészen tudósítottak arról, hogy mi történik a Márai családdal. Egy clevelandi lapnak nyilatkozva azt mondta, hogy a magyar emigráció egyik legnagyobb feladata a magyar nyelv megmentése. Az emigrációban azonban kilátástalan életérzése egyre erősödött. Rájött, hogy Olaszországban nincs kinek írnia. 1951-ben csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz, ahol minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel – ezzel egyfajta szellemi légihidat teremtett meg elhagyott hazájával, és átmenetileg csillapította elveszettség-érzését.

1952-ben elhagyta Olaszországot, New Yorkba költözött, de nem találta a helyét Amerikában sem; az anyanyelvtől és a hazától, az európai kultúrától és a gyökereitől való elszakadás nagyon megviselte. A napjait üresnek és céltalannak érezte, rájött, hogy új hazát nem lehet keresni. New Yorkból követte végig 1956 eseményeit is, gondolatait a Szabad Európa Rádió hullámhosszán osztotta meg a magyarokkal. Reménykedve ült repülőgépre november 6-án, de mire Münchenbe érkezett, Budapesten eldőlt a forradalom kimenetele. Nagyot csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő jobbot szülőhazájának a bajban. Ekkor született a Mennyből az angyal c. verse.

1967-ben visszaköltözött az olaszországi Salernóba, 1980-ig itt maradt a családjával. Megszakadt a kapcsolata a Szabad Európa Rádióval, egy időben a kölni Deutche Welle rádióhoz küldött felolvasásokat. Műveit ezekben az években is próbálták legalább színpadra vinni, de ő megtiltotta mindaddig, amíg az utolsó megszálló orosz katona el nem hagyja az országot. 1980-ban visszaköltöztek az USA-ba, San Diegóban telepedtek le. 1981-től már a regényei kiadásáról is tárgyalásokat kezdeményeztek Magyarországon, de ő ezeket is megtagadta.

1985-ben elveszítette két testvérét, 1986 elején pedig feleségét. A sok tragédia megviselte, foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata is. 1986 novemberében elhunyt még egyetlen életben maradt testvére is, majd örökbefogadott fiát is eltemette. 1989. január 15-én írt utoljára a naplójába: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel véget vetett az életének.

Márainak ma három lányunokája él az Egyesült Államokban. Lisa, Sarah és Jennifer nem beszélnek magyarul. A magyar nyelv ismeretének hiányában valószínűleg sosem fogják megérteni nagyapjuk életművét.

Fontosabb művei, időrendi sorrendben:
Istenek nyomában (1927) – Közel-Keleti utazásának élményei
Idegen emberek (1931) – németországi és franciaországi élményei
Zendülők (1931) – a háború utáni kamaszok lelkiállapotáról és világáról szól
Egy polgár vallomásai (1934) – egyik legmaradandóbb regénye, önéletrajzi elemekkel gazdagítva. A második kötetet 1935-ben adták ki.
Napnyugati őrjárat (1935) – feleségével közös augusztusi és szeptemberi utazásuknak élményeit foglalja össze
Féltékenyek (1937) – a Zendülőkből megismert Garrenek családtörténetét viszi tovább
Szindbád hazamegy (1940) – az úgynevezett Krúdy-regény, amely mesterének állított örök emléket
Kassai őrjárat (1941)
A gyertyák csonkig égnek (1942) – 1998-ban Olaszországban több mint 100 ezer példány fogyott el a könyvből, a Frankfurti Könyvvásáron szintén ez volt a legnagyobb siker
Füves könyv (1942)
Béke Ithakában (1952) – első emigrációban írt regénye
Ítélet Canudosban (1970)
Rómában történt valami (1971)
Erősítő (1975)
Harminc ezüstpénz (1983)

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.