A Pippa Lee négy élete regénynek indult, forgatókönyvvé transzformálódott, hogy aztán végül egy Rebecca Miller által is rendezett filmben öltsön kétdimenziós, vizuális testet. De alapvetően írásműnek született, formája, mélysége és kivitelezése erről árulkodik. Pippa Sarkissian sorsa egyrészt irigylendő, másrészt viszont zűrös. Ez is, mint az életben minden, nézőpont (meg jó ízlés, meg vérmérséklet, meg filozófia... stb.) kérdése természetesen. Mert Pippa gyerekként például problémás volt, amely akkor csúcsosodott ki igazán, és szaladt el a „normálistól”, amikor tizenéves kamaszként ráébredt, hogy anyja jókedve-derűje-felelőtlen légiessége állandó gyógyszeres behatás (függőség) eredménye. Apja pedig, aki papként ténykedett és hitt, mindezek felett szemet hunyt (egyházi vonás?).

Pippa nagynénjéhez megy a nagyvárosba (New York), ott pedig olyan társaság fonja körül, amely messze taszítja őt a hétköznapiságtól úgy világlátásban, stílusban, életvitelben, mint jövőkép-tervezésben, értékvallásban és sorsban. Pippa egyszerű szóval elzüllik (ital, drog, szex, rákendroll és fajtái), hogy aztán a dekádokkal idősebb, ámde karizmatikus, intelligens és gazdag Herb Lee mellett kösse le magát feleségként – évtizedekre. Férjével új világba, az elismert és sznobizmusba hajló művészglóbusz területére kap belépőjegyet, hogy frissen tartott szellemiségével ott is ragadjon. Egészen addig, míg időssé váló férjét követvén egy nyugdíjasoknak kialakított ideális telephelyre, sivárságában megcsal(at)va úgy nem dönt, új életet kezd – olyat, amelyben másod-sokadvirágzásként még egyszer, talán utoljára kibontakozhat.

A Pippa Lee négy élete mindezt persze nem lineárisan adagolja az olvasónak. Előre-, hátra- és visszaugrásokat végez az időben, így derül fény és borul árnyék Pippa négy, egymástól – ha akarjuk – mereven elkülöníthető élet(minőség)ére. Először az 50 éves főhőst látjuk, megismerjük létét csendes feleségként és reményvesztett, csalódott, elrontott anyaként. Aztán kapjuk meg belőle fiatal tinibeli hányattatásainak érzékletes, tanulságokkal terhes krónikáját, amely Herb Lee megismerésével és hozzámenetelével zárul. Majd újra a jelenben vagyunk, Pippa megcsalt és nőiességének fellángolásába torkolló család (rövid és hosszú) zárlatát élhetjük át, hogy új, eleddig ismeretlen negyedik dimenziója már a képzelet szárnyára legyen bízva. Oda már nincsen belátásunk, de jól is van ez így: mindenki a saját és Pippa sorsa-filozófiája összegyúrásával higgyen, amit akar!

Rebecca Miller jól mesél. Amelynek szürkébbnek kell lennie (Pippa első életbeli, csendes és észrevétlen nyugdíjasaként), az „kedvetlenebb” eszközökkel van leírva, amelynek viszont színesnek és lángolónak (Pippa tévelygő tizenévesként), az kulisszáiban, illetve módszereiben is mélyülő-táguló, végzetberohanás-szerűen pulzáló. A titok és az üzenet abban rejlik, hogy a négy (három és egy elkövetkező), egymástól eltartó életek egyetlen személyiség, egyetlen érző-lélegző lény megjelenési formáit takarják és tükrözik. Hitet tesznek a differenciáltság, az ellentéteket egységben eltűrő többletlét bizalmába vetett remény és elkötelezettség mellett, amely igenis tud tovább létezni minden körülmények között, még ha egyszer a végletes negativitás, másszor a végletes beszűkültség tapasztalata is kell ahhoz, hogy katalizálja és fűtse a jövő reményeit. Nemcsak maga Rebecca Miller Pippa Lee, mindannyiunknak megvannak (megvoltak, meglehetnek) a szélsőségekbe hajló változat-formái, amelyek biztosítják egyediségünket, megismételhetetlenségünket. És amíg csak lehet, tegyünk is róla, hogy meglegyenek! Ez a Pippa Lee négy életének végkövetkeztetése. Hát nosza!

Szilvási Krisztián