Eltelt száz esztendő, magunk mögött hagytunk két vesztes világháborút, melyek közül az első következtében süllyesztőbe került a Monarchia, és feldarabolódott a történelmi Magyarország, kiszolgáltatva a győztesek kénye-kedvének. A hazánkból részesülő új államokkal a nyertes antant kettős célt tűzött maga elé: övezetet létrehozni Szovjet-Oroszország ellenében, valamint a győztesnek elismert nemzetiségeket jutalmazni, s egyben a német militarizmus méregfogát kihúzni.

A hatalmi viszonyok eltolódtak a harmincas években: a megerősödött, revansvágyó náci Németország és a megcsonkított, győztes Itália a világ újrarendezésére készült, ami a második világháborúba torkollott. Átmenetileg nekünk is jutott némi területi kárpótlás, de érvényesült a „rossz barátoktól” kapott ajándék hátulütője: tiszavirág-életűnek bizonyult.

Közép-Európa tragédiája is közvetlenül érintett bennünket: bármelyik oldalon álltál a háborúban, szovjet berendezkedésű uralom lett osztályrészed. Különbség csak abban volt, hogy a polgári demokráciának álcázott rendszer mögött lopakodott-e az egypárti kommunista diktatúra, vagy leplezetlenül rontott a nyugati hagyományokhoz kötődő lengyel, cseh, magyar nép életére. Románia és a délszláv államok a keleti ortodoxia részét alkották.

Az is meghatározta történelmünket, hogy a Magyar Királyság 1526 után megszűnt európai meghatározó entitásként létezni: nagyhatalmak (oszmán, majd osztrák) hatókörébe került, s önállóságát csak az első világháború után nyerte vissza, területileg, gazdaságilag és lakosságilag megcsonkítva, szűk politikai mozgástérrel.

A második világháború után a Kreml urai úgy tekintettek térségünkre, mint olyan pufferállamok létrehozásának lehetőségére, melyek a Szovjetunió biztonsági érdekeit céloztak szolgálni. Mondhatni, egészségügyi övezetet kellett létrehozniuk az „imperialista métely” útját eltorlaszolni.

Dr. Gantner Péter könyvében a magyar politikusok mozgásterét vizsgálja: mennyiben volt lehetőség elkerülni a szovjet fennhatóságot? Reményeiket arra alapozták, hogy a békeszerződés megszünteti a szovjet hadsereg hazai jelenlétét, de mivel Ausztria nyugati felében az 1955-ös államszerződésig ott maradtak a szocialista csapatkontingensek, tőlünk se vonultak ki. Abban is reménykedtek diplomatáink, hogy a párizsi békeszerződés némileg módosítja – javunkra – az országhatárokat. Mindebben csalódni kellett. Kiválóan képzett diplomáciai karunk minden törekvése sikertelenek bizonyult ezen a téren.

A magyar külpolitika egyik primátusa a békevágy érvényesítése, a jószomszédi viszony kialakítása volt, de ebben sajnos a környező országok uralkodó körei nemhogy partnerek nem voltak, de leplezetlen ellenségeskedéssel viszonyultak hozzánk. A szovjet politika még tüzelte is őket: Hitler legutolsó csatlósainak aposztrofáltak bennünket.

Nyugatról, az USÁ-ból és Franciaországból ugyan kaptunk baráti gesztusokat, de ezeket nem lehetett politikai előnyökké konvertálni. Az Egyesült Államok komoly gazdasági segítsége a pénzügyi stabilizációnk hazai sikerének anyagi forrását jelentette. Politikai szándékként különféle koncepciók merültek fel, mint például a Román-Magyar Vámunió, az estlegesen önálló Erdély, avagy a Közép-Európai Államszövetség, melynek lehetőségét már 1848 és1867 között is felvetették. Mindez persze keresztezte a Szovjetunió – mint a kétpólusú világ egyik hatalmának – érdekeit. Módszeresen felszámolták a polgári demokrácia díszleteit, a történelmi osztályokat vagyonuktól, hatalmuktól megfosztották, a polgári pártokat szétzilálták, s egyre nagyobb befolyásra tettek szert a kommunisták. A polgári pártokat belülről is bomlasztották a kriptokommunisták segítségével. A koncepciós perek és az emigrációba kényszerítés útján a potens szereplők mintegy partvonalon kívülre kerültek.

Finnország területileg periférikus helyzetben volt, kívül estek a szovjet stratégia fő hadászati vonalától, s vezetőik nem „cibálták a Kreml oroszlánjának bajuszát”. A szociáldemokratákat nem sikerült a helyi kommunistáknak maguk alá gyűrnie, szemben a magyarországi helyzettel.

A nyugati övezetet a Marshall-segély állította talpra, de a szovjetek a közép-európai államoknak megtiltották az igénybevételét. A lengyelországi Szklarska Porębában megalakított Kominform végleg a szovjethez kapcsolta az övezetet: az addig is szűk külpolitikai mozgástér előtt „az ajtók záródtak”.

Csiszár Antal