Szépen megtelt a Papp László Sportaréna, mire odaértünk. Néhányan már a mosdóban a Hey, Joe-t énekelték nagy vidáman minden szembejövő arcába, így velük együtt én is megtudhattam, hogy mennek, megölik az asszonyt, megölik őt. Én is pont oda indulok, hazudtam, aztán a nézőtér felé vettük az irányt. Mivel úgy gondoltuk, a meglehetősen korai kezdési időponthoz képest biztosan lesz csúszás, Cserhalmi György bevezetőjének elejét még a folyosóról hallottuk. Szerencsére másról nem maradtunk le, ennek csak annyi volt az ára, hogy fontosabbnak ítéljük a teljes koncertet, mint azt, hogy kivárjuk a büfé előtt kígyózó hosszú sort holmi üdítőkért.

A kis vörös kakas nyitánya után a tavalyi Lassú vonatról elhangzó Végig az őrtorony mellett, illetve az azt követő, Pilinszky János versét feldolgozó Harmadnapon – Négysoros lényegében elővetítették az este koncepcióját. Ezúttal nem a feltétlenül legismertebb, legnépszerűbb dalok hangzottak el, hanem azok, amelyeket Hobo saját szempontjából a legfontosabbnak ítélt. Nem volt tehát Kőbánya Blues és Kopaszkutya, cserébe kaptunk egy – ha jól számoltam – 33 dalból álló, majdʼ három órányi játékidejű koncertet, ami maximálisan méltó volt nem csak Hobo életművéhez, de a gyakran megidézett nagy elődökhöz is, a Rolling Stonestól Allen Ginsbergen át Ady Endréig, József Attiláig.

Nosztalgiakoncertről persze szó sem lehetett, ami egyáltalán nem volt meglepő, hiszen Hobo hetvennégy éves kora ellenére alkotóképességben és vitalitásban minden túlzás nélkül mai napig köröket ver évtizedekkel fiatalabb pályatársaira. Így aztán a múlt és a közelmúlt felidézése mellett legalább ennyire hangsúlyos szerepet kapott a jelen dalainak bemutatása. Paradox módon az is megtörtént, amikor egyszerre mindkettőt megkaptuk, ilyen volt az ötven éve született, 1973-ban elkobzott Petőfi oratórium, melynek szövege nemrég került elő a Történeti Levéltárból.

A koncert első felében Hobo jelenlegi zenekara játszott, és már ez a rész is felért egy alapos személyes best of válogatással. Olyan számok kerültek elő, mint a Tisztelet Muddy Watersnek, a Blues Jim Morrisonnak, a Halál apa Blues, az És jött a két Latabár, a Bolond lett a bölcsből, vagy a Circus Hungaricus lírai dala, az Oroszlánszelídítő vallomása a balerinának. Utóbbi megható, személyes hangvételével az egész koncert egyik csúcspontja volt, ami nem is csoda, hiszen ez az egyik legszebb magyar nyelven született dal a szerelem és a szeretet valódi mélységeiről. A megszólalásra és a látványra sem lehetett panasz – bár az Aréna akusztikáját sokan kritizálják, Hobo és a zenekar mindkét felállásban arányosan, érthetően szólalt meg, csak néha csapódott ide-oda némi visszhang, de ezen egy ekkora teremben nem lehet csodálkozni. Az előadást egyszerű, de ízléses ledfalas vetítés kísérte, az éppen játszott dalra közvetve, vagy akár direktebben utaló képekkel, az uniós csillagoktól az elhunyt társakról megemlékező montázsig.

Természetesen nem maradhatott el a friss Hé, Magyar Joe! album bemutatása sem, a színpadi változatban játszó Rácz József közreműködésével, akiben a koncert első felének vokálénekesét is tisztelhettük. Az új szerzeményeket hallhatóan emészti még a közönség, és bár a koncert második felében érkező nemzedéki himnuszokkal nem volt összemérhető az olyan dalok fogadtatása, mint a Szürkület, A smasszerek tízparancsolata vagy Az angyalok is itt járnak köztünk, objektív füllel hallgatva semmilyen tekintetben nem maradnak el a korábbiaktól, amire kiváló bizonyíték volt ez az este is. És itt viszont kénytelen vagyok megállni egy személyes közbevetés erejéig.

Nem tudom ugyanis elhallgatni a csalódottságom azt illetően, hogy – bár szerencsére a nagy többségre nem ez volt a jellemző, és csak néhány példa akadt ilyesmire, de – a közönség bizonyos tagjai a jelek szerint képtelenek annyi figyelmet és türelmet mutatni a színpadon állók felé, hogy időt szánjanak az új dalok befogadására, és ha netán egy-egy Ady Endre- vagy József Attila-vers hangzik el átkötésként, akkor azt az annak kijáró tisztelettel hallgassák végig, mindenféle borízű üvöltözés vagy csoportos szelfizés nélkül. Megértem persze, ha valaki azért megy el egy koncertre, hogy ismét húszévesnek érezze magát, és a fiatalsága filmzenéjét jelentő dalokat akarja hallani. Valahol azt is, hogy van, aki csak és kizárólag ezekre kíváncsi. De hogy ilyenkor ordenáré bekiabálásokra ragadtassa magát, mint egy elázott zsellér a sarki kocsmában, amikor nem az ő nótáját játssza a cigány, az enyhén szólva is vállalhatatlan felnőtt embertől. Több szót nem pazarolnék efféle tuskókra, de akinek inge, nyugodtan vegye magára.

A koncert második felében aztán elindult az igazi időutazás, jött az Országút blues és vele a sokak által várt Deák Bill Gyula, hogy aztán két dal, a Rossz vér és a Felszarvazottak balladája erejéig át is vegye a frontemberi szerepet. Elegáns megoldás volt ez Hobo részéről: Billt imádja a közönség, a szövegekről úgyis mindenki tudja, hogy ki írta őket, és még szusszanhatott is pár percet. Innentől szabályos népünnepély vette kezdetét, nem is lehet tévedni olyan alapvetésekkel, mint a Vissza a 66-os úton, a Hajtók dala, a sok év után újra elővett, kacagtatóan elbohóckodott Csipkerózsika, vagy a lemezverzióhoz képest gitárcentrikusabb, többszólamú férfi vokállal megtámogatott változatban előadott Nem lehet két hazád. Utóbbi számomra a koncert másik nagy pillanata volt – a dal szövege ma talán aktuálisabb, mint valaha, ráadásul a koncert második felének nagy részében vendégszereplő, végig szenzációsan játszó Tátrai Tibor kezében pont úgy sírt a gitár, mint jó páran a közönség soraiban, hogy egy igazán olcsó, hatásvadász párhuzammal éljek.

A vége már igazi jutalomjáték volt olyan közönségkedvencekkel, mint a Torta, A hetedik vagy a programadó Középeurópai Hobo Blues II. Ugyanakkor jellemző húzásként Hobo az utolsó dalt a Póka Egon – Ifj. Tornóczky Ferenc – Szakadáti Mátyás trió után ismét jelenlegi zenekarával – megérdemlik, hogy név szerint említsük őket, Gál István (dobok), Pengő Csaba (basszusgitár, nagybőgő), Kiss Zoltán (gitár), Igali Csanád (billentyűs hangszerek) – adta elő. A legutóbbi album egyik legnagyobbat ütő fejezetével, az Új Magyarországgal búcsúztak, ami abszolút nem volt nyilvánvaló választás, ezzel együtt egyértelműen jelezte, hogy itt bizony, még ha jelentőségének megfelelően ápolva is van a múlt, a továbbiakban sem várható könnyes nosztalgiázás meg slágermúzeum. És ez így van jól. Minden szempontból példaértékű koncert volt.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Kovács Attila
Fotók: Földes Borbála
Forrás: langologitarok.blog.hu