ARTicsókák: Gilgames – Csoportvezető-rendező: Horváth Dóra, Lakatos Dorina

(Árpási Rebeka Anna írása)

Aki a mélységet látta…

Gilgames az ókori keleti költészet legfontosabb hőskölteménye, az i. e. 2650 körül uralkodó király történetét több változat is megörökítette. Az ARTicsókák csapata Lakatos Dorina és Horváth Dóra rendezésében vitte színpadra a művet, saját változatukkal sok embert a Gilgames eposz bűvkörébe vonzottak.

Közvetlenül az előadás előtt, az ajtónál tornyosuló tömegen ez a két szó hullámzott végig: MOZGÁSSZÍNHÁZ GILGAMES – szinte remegtünk, hogy bejuthassunk. A színpadon feketébe öltözött játszók fogadtak minket, kezükben botokkal, tele feszült energiával, mintha bármikor megmozdulhatnának; az előtérben pedig fehér ruhás, angyalarcú istenpár agyagot gyúrt. Mellettem egy lány végignézett rajtuk, és azt suttogta: „Nézd, milyen tökéletesen szép emberek!” Én is ezt éreztem: még el sem kezdődött az előadás, a játszók mégis átszellemült arccal adták át magukat a játéknak, minket is bevezetve az eposz ősi atmoszférájába. A botokkal mozogni kezdtek, a szemem elé az anyatermészet hatalmát és a teremtés pillanatát vetítették.

A történet szerint Gilgames, aki „kétharmad részt isten, egyharmad részt ember”, legyőzhetetlennek tűnt, ezért az istenek méltó ellenfelet teremtettek számára. Enkidut, a természetben nevelkedő vadembert Istár papnő civilizálja szerelmével. Mi is tanúi lehetünk viszonyuknak: a mozdulatot, amellyel Enkidu karjaiba zárja Istárt, a fesztivál egyik legszebb szerelmes pillanatának tartom.

Ezután Istár indítja el a történet bonyodalmát: elülteti Enkidu fülébe a bogarat, harcoljon Gilgamessel. A harcjelenetnél a közönséggel együtt én is megfeszülve figyelek, vajon Gilgames megöli-e a már általunk ilyen rövid idő alatt megkedvelt Enkidut? De az Anya közbelép: fiává fogadja a vad harcost, döntését Gilgames is elfogadja. A hegyet, amelyet hárman formáznak meg, megdönthetetlen kötelékek védik a leomlástól. A két harcos együttes erővel küzd meg Humwawa-val, a cédruserdő őrével az előadás egyik legkreatívabb jelenetében: a harcosok egy videójáték szereplőivé válnak – CHOOSE YOUR PLAYER! A pillanat remek oldása a feszes ritmusnak, a közönség is megkönnyebbül, nagyokat kacag, és együtt küzd a harcosokkal, szurkol az isteneknek, akik a játékot irányítják. „Az istenek, mint sakkbábut irányítanak minket”-kifejezés új formában ölt testet: az istenek mint videójátékot játszók jelennek meg.

Istár az örökké nyughatatlan nő szimbólumaként szerelmével Gilgames felé fordul, aki megtagadja őt, amiért a megszégyenült nő átkot szór a testvérpárra, az isteneket pedig meggyőzi, hogy szabadítsák rá az égibikát a településre. Az istenek meglepően könnyen engednek, de hiába, a testvérpár együtt erősebb, elpusztítja a bikát, Istár siratja a mennyei állatot, Enkidut pedig megmérgezi.

A harcos halála az előadás mélypontja és tetőpontja is egyben. Gilgames szenvedése átragad a közönség soraira, a „nem hall, nem lát, nem szól”-mintázat túlfeszíti a tűrőképességünk határát, hallom, ahogy elpattan nálunk a cérna. Hála az égnek, Enkidu ébredése Gilgamessel együtt minket is felszabadít nyomasztó hangulatunkból: nehéz szívvel ugyan, de hatalmas élménnyel gazdagodva törjük meg a csendet tapsviharral.

Úgy gondolom, hogy az a rituális formanyelv, amellyel a játszók és az alkotók hozzánk szóltak, az erős képek, amelyek beleégtek retináinkba, a hiteles, néma pillanatok és a tisztelet, amivel a történethez hozzáálltak, egy igazán értékes előadássá álltak össze az egész nézőtér szemében. Gilgamessel együtt mi is megláthattuk a mélységet: az elfogadás nehézségét, a csábítás sikerességét és kudarcát, az elátkozottságot és a legközelibb emberi kötelék elszakadását. Köszönöm, srácok!

A csoport a zsűri Kollektív képalkotásért különdíját és Ezüst minősítését érdemelte ki.

Arrabona Diákszínpad Nagy Csoport: Mr. Sandman – Csoportvezető-rendező: Bálint Betty, Balla Richie

(Árpási Rebeka Anna írása)

Aki a mélységet nem látta…

A Nagy Arrabona csapata már 6-9 éve (!) játszik együtt, idén pedig egy utolsó közös és felejthetetlen alkotásba kezdtek: E. T. A. Hoffman Homokember c. novelláját vitték színpadra rendezőik, Bálint Betty és Balla Richie segítségével.

A játszók által megteremtett világ egyáltalán nem átlagos: az előadás vaksötétben indul, derengő fényben lép elénk a kimázolt arcú narrátor, aki zongorajátékával kíséri kétségbeejtő monológját az álmokról és szörnyekről. Ő teszi fel az egész fesztivál leghátborzongatóbb kérdéseit: A rémek is álmodnak rémeket? A mumus is benéz lefekvés előtt az ágy alá? Nem számítok rá, de akaratlanul is azonosulok a rémekkel, és a mumus is magam vagyok.

A narrátor által megálmodott steampunk világ egy család estéjét festi elénk: a jelenet asztalterítéssel indul és asztalbontással záródik, ami egyből kapcsolódási pontokat izzít be a fejemben, azonnal a saját életemre asszociálok. A történet előrehaladásával én is egyre inkább részese vagyok a szereplők fura és beteges életének.

Nathanael a történet főszereplőjeként, a levélíró szerkezetnek köszönhetően az előadás második mesélőjévé emelkedik: visszaemlékszik alkimista apja halálának estéjére, szerelme és nővére, Clara családjukhoz kerülésére, és elbeszéli jelenét is Párizsban, orvostanhallgatóként, ahova félelmei elől menekült. Emlékezéseiben az idő előrehaladtával összemossa a valóságot az álommal; rettegése, hogy a Homokember kiveszi az ő szemét is, minden emlékét és valóságát is elhomályosítja. Nathanael szemét úgy borítja el a félelem, mint minket a vaksötét az előadás kezdetekor.

Kezdetben még nyugodt leveleket ír Clarának (a vonó tollal való stilizálásakor tombol a közönség), aztán amikor Coppelius, apja halálának okozója egyre többször kerül képbe, az ő őrülete is fokozódik: igazán mély szerelmét, mely Clarához fűzi, többször megkérdőjelezi. Azóta is visszhangzik a fülemben Clara elkeseredett kiáltása: Figyelj már rám, Nathanael! Végül Clarát elfelejti, szerelme Olimpia felé fordul, aki egy őrült tudós által épített emberi szerkezet. Olimpia és Nathanael táncát feszült figyelemmel kísérjük: nem hisszük el, hogy a fiú igazán ennyire vak, barátja, Sigmund figyelmeztetésének ellenére sem veszi észre, hogy Olimpia szörnyen merev, nem szól egy szót sem, köze sincs az élethez, és pont az ellentéte Clarának, aki a tisztánlátás és az élet megtestesítője a történetben.

Az előadás egy rémisztő tablóval zárul, a tűzkoszorú jelenetben tornyosul minden érzelmünk. Nathanael felismerése fellélegzés: Clara egy angyal, és az egész csak egy rémálom volt, de a végső jelenet mégis reménytelen szomorúsággal búcsúzik tőlünk.

A finom váltások, a zenei kíséret, a játszók ritmusa a színpadon, a jelmez és a smink együtt alkotják meg azt az irracionális atmoszférát, amely egyből magával ragadja a nézőt, de egyben kétségek között is hagyja. Nathanael azt vesztette el, amitől a legjobban félt, a látás készségét, és mivel mi is részesévé váltunk történetének, minket is vele együtt ért a veszteség.

Előadásuk Különleges színpadi vízióért a zsűri különdíjában és Ezüst minősítésében részesült.

Nem-Art-A-Name: Tábortűz – Csoportvezető-rendező: Horváth Márk

(Horváth Benjamin írása)

„Bifröszt, mondjátok velem: Bifröszt!”

A fesztivál nyitányaként rögtön egy a diákszínjátszó előadások körében még talán különlegesnek számító témát feldolgozó előadást láthattunk a három éve működő Nem-Art-A-Name csoporttól. A skandináv mitológia bár jellemzően a popkultúra által ismert napjainkban, mégis remek alapanyagul szolgálhat egy színházi előadáshoz is, gazdag inspirációs forrás lehet egy kísérletező kedvű csoportnak. Az istenek nem mindenhatóak, többjüknek van valamilyen fogyatékossága, és családfájukon sem éppen könnyű eligazodni. Hogyan tudnánk tehát mi úrrá lenni a káoszon, ha erre már az istenek sem teljesen képesek?

A csoport a diákok világában kereste meg a párhuzamot a mitológia elemeivel, és ahogy már a cím is utal rá, egy tábori helyzetbe illesztettek be különböző történeteket a teremtéstől kezdve Baldur meggyilkolásán át a Ragnarökig, vagyis az istenek alkonyáig. A középpontba az intrikus Loki került, aki az analógián alapulva a tábori helyzetben is belülről bomlasztotta a rendet.

A téma rítusossága másfajta formanyelvet követel az előadástól, többféle kísérletet is láthattunk árnyjátékkal, ritmussal, mozgással, maszkokkal, valamint az interaktivitással is próbálkoztak a játszók, mi is részt vehettünk Baldur meggyilkolásában. A káoszt pedig, ami egyaránt jelen van az istenek és az emberek világában is, izgalmas, lüktető képekben ábrázolták. Az előadás gyorsan megnyeri a nézőt, már az elején szokatlanul kezdődik, Thor érkezik meg késve egy zseblámpával, és Lokit keresi. Mivel nem találja, így ő maga kezdi el az előadást, a teremtést láthatjuk árnyjátékkal ábrázolva az összes bizarrságával és szépségével együtt. Többek között a humorának is köszönhetően az előadás szinte az egész játék alatt beavatva tartja a nézőt.

Felmerülhet a kérdés, hogy egy a skandináv mitológiát nem ismerő néző tudja-e követni az eseményeket, mert valóban nincsen közös tudásunk erről a kultúrkörről, hiszen irodalomórán nem találkoznak vele a diákok. Milyen vonatkoztatási pontja lehet a jelenre? A történet ismerete nélkül részt tudunk-e venni Baldur meggyilkolásában? Döntéshelyzetbe kényszerülünk az interaktív résznél, viszont így lehet-e felelősségteljes döntést hozni? Vagy mint az istenek, mi sem fogjuk fel tettünk súlyát, és szórakozásból mindenféle tárggyal dobáljuk az elméletileg sebezhetetlen Baldurt?

Értékelem a csoport bátorságát mind a választott témát, mind a felhasznált színházi eszközöket tekintve. Izgalmas úton indultak el színházilag, és a jövőre nézve is sok potenciált látok bennük. A legjobb szerelmi háromszögért végül Tringer Berta, Laux Natália és Takács Levente csoportos különdíjat is kapott.

TeenSpirit: 21 gramm – Csoportvezető-rendező: Knausz Erzsébet

(Horváth Benjamin írása)

„Beleszerettem, na!”

A fesztiválon mutatkozott be először a győri szabadhegyi gimnázium drámacsoportja 21 gramm című előadásával. Örömmel tölt el, hogy egy olyan csoport is képviseltetni tudja magát, aki nem a három nagyobb győri műhely egyikéből való, hanem iskolai keretek között, heti egy órában (ami gyakran a nulladik) tanulják a színjátszást, és hoznak létre előadást.

A csoport a fiatalok gyakran ismételt kérdéseire keres válaszokat. Hova tartozunk, kihez kötődünk? Mennyiben befolyásolnak minket mások véleményei? Kinek akarunk megfelelni? Olyan kérdések ezek, melyek talán már kezdenek közhelyessé válni, viszont aktualitásukból nem vesztettek, és egy szerkesztett játékhoz izgalmas hívószavak lehetnek. A csapat először monológokat keresett a munkafolyamathoz, amelyek közül néhány benne is maradt az előadásban. Fontos volt számukra, hogy dolgozzanak klasszikus szövegekkel is, de mellette sokat improvizáltak, és az így készült jeleneteket rögzítették.

Már a kezdőképben is hasonló kettősséget éreztem, mint amit a klasszikus szöveg és az improvizációk szimbiózisánál. Régebbi kort megidéző bárszékek voltak egymásra pakolva, a színen továbbá pár szál rózsa is feltűnt, valamint a játék folyamán még maszkokat is használnak a játszók. Ezáltal egyfajta időtlenséget érezhet a néző, a múlt felidéződik, mi pedig emlékeztetve vagyunk, hogy a jelen is csak a múltbeli döntéseink eredménye. Ezzel az ismerettel pedig már az egyszerűnek tűnő problémákat sem tudjuk olyan könnyen megoldani. Az egyik jelenetben egy ilyen karaktertől hallhatunk egy Janikovszky Éva szöveget, miközben magát szemléli a tükörben, mellette pedig két maszkos alak jelenik meg, és felerősítik a lány belső vívódását.

Hasonlóan életszerű helyzetben hangzik el Cyrano Orr monológjának húzott változata, egy az iskolai zaklatásoknak áldozatául esett könyvmoly lány olvasna be zaklatóinak, ami a valóság szintjén sajnos nem valósulhat meg. Az előadás végén pedig Nyina monológjából hallhatunk egy részletet, szintén érezhető a belefektetett munka, és alapvetően az egész előadásra igaz, hogy a játszóknál néha megmarad az érzelmi túlfűtöttség, de azt jól vissza is tudják fogni. Őszinte megszólalásokat hallottam a játék során sok humorral tűzdelve.

Arra a kérdésre, hogy valójában mi is az, ami 21 gramm, Roland fantasztikus (vagy ahogy ő mondaná: „Fantasztikusan pocsék”) monológjából kaptunk választ: egyes hiedelmek szerint a lélek 21 grammot nyom a testben. Gyarmathy Ákos egyébként egyéni különdíjat is kapott Roland megformálásáért, ami várható is volt, hiszen már a monológja közben is nagy tapsot kapott egy megfelelően időzített poénért. Az előadás továbbá A csoport és a rendező egymásra találásáért különdíjat, valamint Bronz minősítést zsebelhetett be.

Árpási Rebeka Anna és Horváth Benjamin
Fotók: Tóth Kristóf