352

Ecce homo

Dániel István fotóművész kiállítása a VOKE Galériában

daniel-istvan-ecce-homo

2019. március 25-én óriási érdeklődés kíséretében nyílt meg a Dániel István E-MAFOSZ/G, ES-MAFOSZ, HonE-MAFOSZ díjas fotóművész 80. születésnapjára rendezett kiállítás a VOKE Arany János Művelődési Ház Galériájában (Győr, Révai u. 5.) Ecce homo címmel.

Fülöp Péter, a művelődési ház igazgatója üdvözölte a megjelenteket, majd fotográfustársként is köszöntötte a kiállító művészt, Dániel Istvánt születésnapja alkalmából. Királyszéki Gábor programszervező, a ház munkatársaként szintén köszöntötte a kiállító művészt.

Kiállításmegnyitó beszédében Liziczai Miklós, a Győri Fotóklub Egyesület elnöke a következőket mondta:

„Nagy öröm számomra, hogy fotóművész, klubtagunk, volt elnökünk és tiszteletbeli elnökünk jubileumi kiállításának megnyitóján mondhatok néhány gondolatot. Dániel István 1939. március 25-én született Sopronban, így egészen pontosan a mai napon 80 éves. Boldog születésnapot, Isten éltessen sokáig, István!

Dániel Istvánt már gimnazista korában megfogta a fényképezés varázsa. Ettől kezdve folyamatosan képezte, fejlesztette magát. Tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta, egyetemi évei alatt mélyült el a fotográfiában, s a BME Fotókörének vezetőségi tagjaként fotóival már országos pályázatokon nyert díjakat. Első díjazott képe 1959-re datálható itthon és külföldön egyaránt. Győrbe 1962-ben, végzett villamosmérnökként került, az ÉDÁSZ-ban kezdett dolgozni, és már tehetséges, képzett fotósként 57 éve lett a Győri Fotóklub Egyesület tagja. 1981-ben átvette az egyesület vezetését, közel három évtizedig elnökként tevékenykedett. Jelenleg, 2011-től a Győri Fotóklub Egyesület tiszteletbeli és örökös elnöke.

Munkássága során kiállítások keretében többször csodálhatta meg alkotásait a látogató hazánkban és külföldön egyaránt. Önálló fotókiállításainak számát tekintve a mai a tizennegyedik, csoportos publikációinak száma a kiállításokat és sajtómegjelenéseket illetően pedig ennél sokkal nagyobb. Fotói kilenc könyvben láthatóak, más szerzőkkel közösen.

A tehetséggel ötvözött, befektetett óriási energia nem maradt elismerés nélkül. Képalkotó egyéni sikereinek eredményeként Dániel István a Magyar Fotográfia Alkotócsoportok Országos Szövetségének ARANYDIPLOMÁS fotóművésze. A MAFOSZ kitüntetési bizottságának a tagja. Aktív tagja az évente több kiállítást rendező Montázs Fényvarázslók Szenior Társaságának is.

Képeket hozott szinte Európa összes országából, amiket bejárt. Kedvenc témája az emberábrázolás. Találkozásai során mindig igyekezett a tökéletes pillanatot elkapni, kevés expozícióból a tökéleteset megalkotni, fény-árnyékhatásokkal gondosan komponált képeket készíteni, az embert vagy az ember által alkotott tárgyakat, épületeket megmutatni. Társadalmi szerepvállalásának, elnöki munkájának elismeréseként egyesülete számos alkalommal megköszönte a munkáját plakettek, oklevelek, érmek formájában. Győr város két alkalommal tüntette ki ezüstérmével. A németországi Sindelfingen városa szintén ezüst emlékéremmel ismerte el munkáját. A Magyar Fotográfiai Alkotócsoportok Szövetsége pedig 2008-ban életműdíjat adományozott neki.

Dániel István a mai napig aktív személyiség, minden klubfoglalkozásunkon jelen van, segít és támogat minket. Ő az a háttérben lévő erő, aki véleményével vagy akár elismerő bólintásával inspirációt ad az újabb generációknak, hogy vigyék tovább mindazt, amit őseink ránk hagytak.

Drága István! Egyesületed, egyesületünk nevében szívből gratulálok születésnapod és jubileumi kiállításod alkalmából! Kívánok erőt, egészséget, további aktív társadalmi életet!”

daniel-istvan-ecce-homo

Liziczai Miklós gratulációja mellé a Győri Fotóklub Egyesület emléklapját is átnyújtotta Dániel Istvánnak. A rendezvény meghitt hangulatához Vehofsics Erzsébet (Zsóka), a GYAK és a fotóklub tagja két írásának felolvasásával járult hozzá:

Nézd meg a képeimet!

– Nézd meg a képeimet! – szóltam egy nap hirtelen. – Szerinted melyik vagyok én? Melyik kép vagyok leginkább?
Ez a hirtelen emelkedő, havas hegyoldal? Az a kőszikla talán, vagy a felhőkbe burkolózó hegyorom? Az a fekete-fehér, düledező, öreg romház vagy az a piros virág?
Melyik?
Tarka szárnyú pillangó inkább, vagy a magányos fa a folyó partján? A narancsszélű felhő vagy a dupla szivárvány? Eltaposott csikk, grafiti a házfalon vagy a repülőgép szárnyán megcsillanó napsugár?
Mi vagyok, mondd!
Virágok közé búvó csiga vagy madár, aki a szárnyait próbálgatja? Botjára támaszkodó nagyanyó vagy fiatal bakfis, kinek hajába kap a szél? Folyó vagyok vagy inkább tenger? Forrásvíz vagy esőcsatorna? Lejtő? Emelkedő? Égig érő fenyőfa vagy inkább alma, ropogós?
Buja rózsa, apró virágú pipitér? Mérges pulyka talán vagy szorgalmas méh? Tavasz vagyok, sokszínű, vagy inkább tél, hideg és fehér? Színes levelű, őszi erdő vagy nyári mezőn hajladozó kalász? Magányos farkas vagy csoportban totyogó bárány talán?
Olyan jó lenne tudni!

Olyankor ott van

Olyankor ott van Isten.
Amikor indulnom kell,
mert valami hajt belülről.
És én megyek.
Eldugott tisztásokra,
végtelen mezőkre,
kopár hegyoldalakra,
elhagyott bányákba, tópartra,
szőlőhegyre, város forgatagába.
Aztán készül több ezer kép.
Jönnek egymás után szépen sorban.
Egyszer csak megáll a számláló,
megakad a szem azon az egy képen,
amiért érdemes volt hallgatni Rá.
Mert ő tudja.
Tudja, mikor kell indulni,
hova kell menni,
azt is tudja, hogy mikor kell megállni.
Csak egy pillanatra.
Mert olyankor ott van Isten.

Dániel István meghatottan fogadta és köszönte meg az ünneplést Szabó Béla győri fotóművésznek, valamint az ország különböző részeiből erre az alkalomra érkezett fotóstársaknak, egykori munkatársainak, de elsősorban családtagjainak, akik nemcsak elviselték a fotózással együtt járó „külön élését”, hanem támogatták is a számára nagyon fontos élményt nyújtó tevékenységében.

daniel-istvan-ecce-homo

Fotós önmagáról a következőket mondta: „Kezdetben az akkor újdonságnak számító Dulovits Művészi fényképezés c. könyvét szerettem, de az igazi tanítómesterem a sötétkamrámban ellenfényes, kontrasztos, tükörfényes papírra készített nagyítások és a saját tapasztalat, a gyakorlat volt. Majdnem minden európai országban jártam – legtöbbször társasutazással. Madridtól Moszkváig, Londontól Várnáig sokat fényképeztem, de a legjobb képeimnek azokat tartom, amelyek készítésénél több időm volt a témát körüljárni, megismerni, és a megfelelő világítást vagy a jellemző pillanatot megvárni. Nálam ilyenkor válik a fényképezőgép alárendelt eszközzé, az „észrevevés” önmagában már nem érték. A nyers látási élmény ezután indul el az alkotás útján a fényképezés számos kifejezési módjának felhasználásával, egészen a saját laborálásig. Nem nyomom gyakran az exponáló gombot, azért is szerettem egy ideig a nagyfilmet, mert csak 12 kocka fért egy filmre. A mai digitális fényképezők képeinek többsége alakítatlan, mert nem gondolnak arra, hogy mit jelent az, hogy ne csak nézz, hanem láss, és a látást a tudat által helyesbíteni kell.
A hatvanas években érdekelt a már elérhető színes fényképezés – két ORWO tanfolyamot is elvégeztem Wolfenben –, a diázással ugyancsak értem el sikereket. A diakocka segített a valóság létező termékeny darabjának kiválasztásában egyéniségemnek, mérnöki képzettségemnek megfelelő új formába öntésével, redukálásával, a nézőpont, kivágás, megvilágítás, stb. felhasználásával.
Ars poétikám: fény-árnyék hatásokkal gondosan komponált képek készítése, főszerepben az ember vagy az ember által alkotott tárgyak, épületek megmutatása.

A továbbiakban Dániel István elmerült az őt ünneplő család és a jelenlévő emberek forgatagában.

Dániel István fotóművész Ecce homo című tárlata április 8-ig látogatható, naponta 10 és 17 óra között.

Molnár György
a Győri Fotóklub Egyesület és a GYAK tagja

2019.04.01