William R. Forstchen: A harag napja
A 21. Század Kiadó úgy látszik, felbátorodott Forstchen előző trilógiájának sikerén, s kiadta a szerző – ahhoz hasonlóan szomorú jövőt elénk táró – újabb regényét. Bár ő továbbra sem a legjobb tollú író, nem tobzódik a szépirodalmi eszközökben, szóképekből pedig annyi sincs itt, mint egy átlagos magyar NB III-as bajnokin a nézők. Stílusa egyszerűen nyers és brutális. Ám mivel nyers és brutális történéseket ír meg, ez igencsak hatásos. Forstchen ugyanazokat az eszközöket veti be, amelyeket korábbi regényében, így meglepetés nem ért. Ezúttal nem nukleáris fegyver mér csapást az Egyesült Államokra, hanem iszlám terroristák.
A regény hőse az egyszerű amerikai ember, akinek neve van, háttértörténete alig. Bob Petersen átlagos Maine állambeli tanár, de lehetne bármelyik jenki, teljesen csereszabatos. Bob öccse elesett Irakban, így eleve nem szimpatizál a radikális iszlámmal, s mint fotelszamuráj, megpróbálja felhívni a figyelmet az USA déli határának védelmére, Facebookon. Ezért természetesen megkapja a szokásos epitheton ornansokat: rasszista, intoleráns, kirekesztő, et cetera. Aztán persze beüt a csapás. No nem utasszállító repülőgépek csapódnak felhőkarcolókba, hanem gépkarabélyos arabok törnek rá iskolákra, s ott támadják az amerikai nemzetet, ahol az a leginkább érzékeny: a gyerekeknél.
Forstchen egyértelműen sokkolni akarja olvasóit, hogy ébredjenek fel évtizedes Csipkerózsika-álmukból, mert ha nem, tragédia lesz a vége. És nem csak könyvben. Elvégre milyen világ az, ahol egy amerikai lassan szörnyszülött, ha önvédelmi fegyverrel bír, míg a déli határon azt csempészhet át a bűnöző, amit csak akar, mert azt lezárni, ellenőrizni meg maga a fasizmus. Ráadásul e kettő vélemény ugyanazon fejekben szokott megfogalmazódni, anélkül, hogy a disszonancia szétrobbantaná a koponyájukat. Az érezhetően konzervatívan gondolkodó írónak elege van a média túlhatalmából, egyirányúsításából, mivel fontos dolgokat sorol hátra a bulvár mögé, miközben a valóságot elfedi az emberek elől. Itt érdemes jelezni, hogy Forstchen mindezt 2014-ben írta meg, két évvel Trump megválasztása előtt! Igencsak ráérzett a vidéki (= nem partvidéki) Amerika világnézetére.
A karakterek nincsenek kidolgozva igazán, van itt néhány sablon: flintás sherif, önfeláldozó anya és korlátolt femináci vénlány tanárnő. Mondjuk utóbbin jót nevettem. Ismerős. Jelentőségük azonban csaknem zéró. A regény ugyanis történetileg erős. Az ötletet a sztorihoz a beszláni túszdráma adta (milyen könnyen elfelejtettük ezt a vérfürdőt, holott több mint kétszer annyi áldozata volt, mint a párizsinak három éve). Ezt a valódi esetet toldotta meg a szerző még több kegyetlenséggel, embertelenséggel, és emelte sokadik hatványára. Minden álhumanista nyafogást mellőz, szóval bátor, merész és férfias regény.
Sőt! Még csak nem is lapogatja a merénylők vállát, hogy azok is csak emberek, s csupán a körülmények tették őket ilyenné, ámde voltaképpen ugyanúgy áldozatok ők, mint a gyerekek, akiknek nyakát éppen kukrival marcangolják… De komolyra fordítva a szót: az emberjogi akcióhősök (SJW) csak azt felejtik el manapság, hogy mindenki meghozza a maga döntéseit, s azokért felelősséget is kell vállalni. A keresztény világban évszázadokig torolták meg kegyetlenül az útonállók, gyilkosok és gonosztevők tetteit, megbocsátva nekik, könyörögve irgalomért számukra Istenhez, de tudva, hogy rendnek kell lenni, és nem szabad gyengeséget mutatni. Akadnak ugyanis, akik csak az erőből értenek. Utóbbi mondat ma is érvényes. Forstchen nem mutatja be nekünk a terroristákat, nem kapunk hozzájuk arcra szabott háttértörténetet, mindegyikük személytelen, egyéniségtelen símaszkos gonosz. És jól van így. Ők már nem tekinthetők embernek, mert kiírták magukat ebből a gyűjtőfogalomból, erkölcsileg legalábbis bizonyosan. Nem kell megtudnunk a miértjeiket, nem kell ontológiai vitákba bocsátkozni a terrorizmusról, csak fel kell számolni, hidegen. A terroristákat fizikai erővel, ha kell, a terrorizmust meg okainak megszüntetésével. Forstchen regényét sokkal tovább tart megemészteni, mint elolvasni. A történet utolsó mondatai pedig mélyen elgondolkodtatóak.
A könyv fizikailag megfelel a korábbi 21. Század kiadványoknak, relatíve jó minőségűnek látszó fűzéssel. A borító nem rossz, bár kissé tán túl sokat árul el a történetből, olyan erős közepes. A fordításról nem tudok sokat mondani, a szöveg könnyen olvasható minden szempontból. Az egész sztori nem túl hosszú, s igencsak nagy betűkkel van nyomtatva, de helyesírásilag sincs vele gond.
William R. Forstchen korábbi trilógiájának egyes köteteiről itt írtam: Egy másodperccel később, Egy évvel később, Az utolsó nap.
Horváth Gábor
Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.