Gounod már 1838-ban olvasta Goethe nagyszabású drámai költeményét, azonnal beleszeretett a Faustba. Római útjára is magával vitte a mű francia fordítását, folyamatosan jegyzeteket készített, és megfogalmazódott benne, hogy ebből az alapanyagból operát kell komponálnia. Carré és Barbier mesterien tömörítették az alapművet, még új szereplőt is kitaláltak, sőt felhasználtak részeket Carré Faust et Marguerite című színdarabjából, továbbá a premiernek helyt adó színház vezetője is beleszólt az alkotói folyamatba, „sikerült elérnie néhány húzást, amitől az opera szerkezete feszesebbé vált”. A komponálásról maga Gounod így nyilatkozott: „A zenei ötletek úgy röpködtek a fejemben, mint a rajzó pillangók: csupán a kezemet kellett kinyújtanom, hogy megfoghassam őket.” A partitúra 1858. augusztus 4-re készült el.

Gounod az ősbemutató helyszínéül a párizsi Operaházat nézte ki, azonban az igazgató, Alphonse Royer túl jellegtelennek találta az operát, ellenben a Théâtre Lyrique igazgatója, Léon Carvalho beleegyezett, hogy színházában tartsák meg a zenedráma premierjét. A Faust az ősbemutatón még korántsem volt annyira sikeres, mint később, még nem aratott viharos tetszést, azonban kedvező kritikákat kapott. Különösen kiemelkedőnek tartották Margit ékszeráriáját, a templomi jelenetet és a finálét.

Az ősbemutatón még az a változat hangzott el, amelyben a főbb részeket párbeszédek kötötték össze. A premieren Faustot a francia tenor, Joseph-Théodore-Désiré Barbot (1824-1879), Mefisztót Mathieu-Émile Balanqué (1826-1866), Margit szerepét Marie Caroline Miolan-Carvalho (1827-1895), a színigazgató felesége játszotta és énekelte (a képen).

Az előadásról maga Hector Berlioz, a híres francia zeneszerző írt kritikát, amelyben kiváló jósnak bizonyult: „A Faust a jövőben biztos sikert arat!” 57 előadást tartottak a premier évében, de Gounod már ekkor fontos változtatásokat hajtott végre: „A felvonások közötti párbeszédes részek helyett recitativókat illesztett be, s az 1860-as, strasbourgi előadáson már így mutatták be a művet, nagy sikerrel.”

A Faust olasz premierjére például a milánói Scala-ban került sor, az itteni sikert követően Európa és Amerika legnagyobb színpadain is játszották a zenedrámát, amelyet számos helyszínen újabb és újabb részekkel bővített ki a zeneszerző. Tíz évvel az ősbemutató után már a párizsi Operában is felcsendültek a Faust dallamai, Gounod ez alkalommal is újabb részletet komponált, például erre az alkalomra készült el a Walpurgis-éj balett betétje. A mű óriási sikerét jól példázza, hogy Angliában 1863 és 1911 között minden évadban előadták, Viktória királynő egyik kedvenc operájának számított, Windsorba is elhívott énekeseket, hogy újra és újra meghallgathasson egy-egy híresebb részletet. Vagy épp a New York-i Metropolitan Opera régi épületét 1883. október 22-én Gounod Faustjával nyitották meg.

A Faust „a francia nagyoperából kialakult opéra lyrique elsőrangú példája: megőrzi az ötfelvonásos formát, a balett- és kórusbetéteket, de visszafogja a látványosságot, hogy az énekeseknek nagyobb teret adó zenés színházat hozzon létre, ahol a jellemábrázolás, a motiváció komolyabb szerephez jut”. Gounod „egész zenei pályafutásának, de legfőképp színpadi alkotásainak összegzését adja”, továbbá óriási hatást gyakorolt a 19. század második felének francia zeneszerzőire, Bizet-re, Massenet-re és Delibes-re is.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Matthew Boyden: Az opera kézikönyve; Winkler Gábor: Barangolás az operák világában 1. kötet; Charles Gounod Faust Kossuth Kiadó

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.