Az Alulnézet (Rézbong Kiadó, 2019) elsősorban a lényegről szól: az ember és a rockzene szétszálazhatatlan kapcsolatáról – ez a legkülső rétege, és valójában ez a legbelső is. Merthogy Távolodó képes arra, amire csak a legjobbak: test- és érzékenység-közelbe hozza rajongása tárgyát, jobban mondva még közelebb, az azonosság mikro-univerzumában érdekelt, amikor már minden hang és szövegsor a személyes élettel rímel. Talán ellentmondani látszik mindennek a „Távolodó” névtoldalék, merthogy az eltávolodásban, az állandósult múltban élésnek és az abban zajló folyamatoknak a jelenbe emelésével van elfoglalva hősünk, így viszont meg is válaszolhatjuk a kérdést: pont, hogy ez az eltartásos szemlélés, a megélt idők felidézésének és a korok lényegi átrostálásnak összecsengetése teszi mindennél közelebbivé ezt a távolodást. Pont ebbe tud kapaszkodni az egyszeri olvasó is, akitől csak egyetlen dolog van elvárva, hogy mindez valamilyen szinten megtörténhessék benne is: engedje meg önmagának is ezt az egyetlen lehetséges időutazást. Bővebben két korábbi könyve kapcsán elemeztük már ezt a szerzői stílust, itt és itt.

Távolodó elsősorban az undergroundban érdekelt, abban viszont, mondhatni, teljes az ív, Patti Smith-től az ádáz hardcore-ig. Igaz, ezen ív végpontja akkor érdekes a számára, ha tényleg tetten érhető benne a gyötrő láz, az őrület, a meghasonlás a társadalmi konvenciók miatt is lakhatatlan világgal. Ez ebben a kötetben aztán végképp így van, mert itt, bár megidéződnek a klasszikus hősök, Patti, Iggy Pop, Lou Reed, Cseh Tamás, de úgy, ahogy az az új évezredben visszacsatolódott, merthogy azért ne felejtsük: folyamatos múlt idő van. Ez a távolság áthidalás és jelenbe érkezés viszont az Alulnézetben elsősorban fókuszbeállítás, mert a könyv négy fejezete közül a két központit a kelet-európai rock és underground részletezése adja: cseh, ruszki, román, lengyel, kelet-német, jugó és bolgár a csapásirány, megidéződnek zenekarok, koncertek, életképek, hatások, összefonódások és társadalmi-politikai helyzetek. Az a legabszurdabb az egészben, hogy a földrajzi közelség ellenére mindez mintha a messzi-távolban zajlott volna (így tehát ebből a megközelítésből is Távolodó terepén járunk), miközben pont az ellenkezője jön le a szövegekből, azaz minden ismerős, nagyjából úgy történtek a dolgok, ahogy azt mi is megtapasztalhattuk azokban az évtizedekben itthon. Ezután a következő nagy adag, mondhatni logikusan, a magyar undergroundé (Orfeo zenészcsoport, Kiss Feri, Méhes Marietta, a korai hardcore színtér friss bakelit megjelenései), csak hogy tényleg kiderüljön a személyes sztorikon túl: itt is pontosan az ment, mint a szomszédban. A végére pedig került egy Bakelitszomj Bónusz fejezet is tíz alap kedvenccel, visszautalva Távolodó 2013-as könyvének tematikájára.

Képtelen vagyok rájönni a szerző fő titkára, már ami a kecske-jóllakást és a káposzta-megmaradást illeti, ugyanis gyakorlatilag minden lényegest megtudunk mindenkiről, azaz elképesztő adatmennyiség van itt megmozgatva, miközben ez egyáltalán nem megy az olvasmányosság és az irodalmi élvezet rovására. Ráadásul az egészet a beavatottság finom szálú reflektív és ön-reflektív iróniája lengi át, és ez a feloldó humor igazából jól is jön, mert valljuk be, ennek a kelet-európai abszurdban pancsoló korszaknak nem csak az elviseléséhez, de az utólagos feldolgozásához is elengedhetetlen ez. Távolodó könyve tehát minden rétegében működőképes, és a legfontosabbat ragadja meg: az információk, hivatkozások és tények mögött húzódó valódi történéseket, az emberi rezdüléseket, a gyarlóságokat, a gyorsan jött sikereket és aláhullásokat, a vicces sztorikat és tragédiákat, és mindezek felett a popzene rendkívüli hatását az egyszeri rajongóra. Alapmű.

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu