Még csak ismerkedett Ady költészetével későbbi mecénása, Hatvany Lajos, mikor megfogalmazódott benne, hogy nem volt olyan vers, ami egészen megkapta volna, Ady sorait ellenben „hordozta, ápolta, dúdolta” magában. Szép, életközeli irodalomról hírt adó szavak ezek, hiszen mit is dúdol az ember? Ami eszébe jut, amivel találkozik, ahogy érez. S bár Adytól vagy más kanonizált szerzőtől dúdolni, idézni bevett és kétségtelenül hozzánk tartozó tendencia, ideje körülnézni és megismerni a magyar líra mai arcát.

„Nem vers, / csak tanítom beszélni a / szorongásaimat.”

Simon Márton vitathatatlan tehetsége ugyan megcsillant első, 2010-es, Dalok a magasföldszintről c. kötetében is, az ott olvasható jólfésült merengések inkább csak sejtetik a hangkereső költő lehetséges úti céljait. A köztudatba belépőt jelentő könyve, a Polaroidok (2013) csupa töredéket, az emlékekkel szaggatott félmondatot tartalmaz (tehát fel sem merül a Hatvany-Ady konfliktus veszélye: e kötetbe csak a „dúdolni való” került). A váratlanul széles olvasóközönség bátran értelmezte saját kedvére a haikura emlékeztető gondolatfoszlányokat, míg irodalmi körökben (meg)értetlenséggel került szembe a formabontó verseskönyv. Simon Márton útja azonban szerencsésen alakult: az első könyvében amilyen távolságtartó a szavakkal, olyan bátor a képekkel, gondolati íveinek megtörése és összecsengései egyediek, ám kiszámíthatók; a másodikban saját szótárt alkot, s tetszeleg a szerepében, hogy az ízekig bontott nyelv mezsgyéi közt is abszolútumokat sejtető kohéziós erőt képes fenntartani. Legújabb kötetére összeérnek a szálak, s immár nem csak a kiszűrődő dallamot halljuk a költő fejhallgatójából, s nem a kedvünkért lejegyzett akkordmenetet olvassuk, hanem közös zenélésre hív. Számomra így lett ő a „Polaroidok szerzőjéből” a kortárs magyar líra rókákat szelídítő kis hercege.

„Most úgy hallgass, mint a jeges vízben sodródó, / HAPPY feliratú nejlonszatyor.”

Szeretem a kötet verseit, mert verslábak nélküli ritmus és rímképlet nélküli rím bújik elő bennük a sajátos töredezettség mögül. Szeretem a mozaikszerű, egymást magyarázó képeket, az elejtett részletekből álló, talányos szöveget. Szeretem az elbeszélő napjaink világából ihletet merítő gondolatmenetét: aluljárókból, kirakatokból, online dialógusokból állítja egymás mellé azokat a banalitásba hajló fordulatokat, melyeket végül zseniális módon tesz élő szövetté. Olvasom újra és újra, talán nem is az elejétől a végéig, ösztönösen oda-vissza lapozgatva, hagyom élni magamban a Simon Mártonra oly jellemző tájakat, a reménytelenségben is emberi humort. S ami zseniális bennük, az az, hogy a néhol hatásvadászattal vádolható megnyilvánulásokon túl mégiscsak mélyen őszinte rétegeket mozgatnak át, s hosszan tanulmányozva egy verset, hidakra, áthallásokra lelhetünk. Tehát a pillanatnyi elragadtatottságon vagy az összemosódó érzelmeken túl értéket képviselnek a versek, valóban szükséges és fontos néha belepillantanunk a tükörbe, melyet Simon Márton tart elénk.

„És szavam sincs már, csak az az egy, / a gyomromban, / a csomagolópapírral együtt lenyelt, / bontatlan / szerencsesüteményben.”

A remekül szerkesztett kötet egységes képet alkot az érett hangon megszólaló szerzőről, ám érdekes megismerni Simon Márton további tevékenységeit is: a hazai slam poetry kultúra megteremtésében nagy szerepet játszott, szövegei lenyűgöző kreativitásról árulkodnak. Emellett a Szöveges kontent elnevezésű FB-oldal moderátora, itt irodalmi aktualitásokon kívül megosztásra kerülnek „jónak tűnő versek rosszul kifényképezve”. Tehát ő Simon Márton. A 2019-es Aegon-díj tízes listájának tagja, aki közvetlenül jár-kel köztünk kapucnis pulcsiban. Nincs is izgalmasabb annál, mint egy szemünk előtt születő életmű; kövessük figyelemmel írásait, mert rólunk szólnak.

(A kiemelt idézetek Simon Márton Polaroidok és Rókák esküvője c. köteteiből származnak.)

Holpár Anna