A magyar történelemben mindössze két hölgy ült saját jogán a trónon: I. Lajos király lánya, Anjou Mária, aki inkább árnyékuralkodónak bizonyult anyja mellett – amint azt a sorozat 7. részében megírtam – és Mária Terézia. Persze akadtak olyan királyi, illetve fejedelmi hitvesek, akik igyekeztek a házastársi protokollon túl mozgásterüket kiszélesíteni, de teljes jogú királynőként csak ők ketten regnáltak.

Mária Terézia kiemelkedett mind legitimitás, mind kompetencia terén a korábbi és későbbi királynék közül, akik férjük mellett foglalták el pozíciójukat. Uralkodása azon korhoz kötődik, mely a felvilágosult abszolutizmusnak mint uralmi formának ágyazott meg. Intézkedései ebben az irányban mutattak, de mégsem lehet egyértelműen ebbe a kategóriába sorolni, tekintettel arra, hogy távol állt tőle a vallási türelem, amit egyértelmű elkötelezettsége a katolicizmus irányában nem tett lehetővé. Úgy tartotta, hogy a birodalom vallási egysége alapja a stabilitásnak.

Trónra kerülése sajátos tényezők együttállásának következménye volt. A Habsburgok 1438 óta folyamatosan a Német-római Császárság uralkodói voltak, és a mohácsi csata után folyamatosan részesei voltak a három részre szakadt Magyar Királyságnak is (királyi Magyarország). A XVII. században, I. Lipót uralkodása idején a magyar rendek véglegesen elismerték az uralkodóház fiúörökösödésének jogát a magyar trónra. Ezután következett a török kiűzése és a spanyol örökösödési háború, mely amiatt tört ki, hogy mind a Bourbonok, mind pedig a Habsburgok spanyol királyok szerettek volna lenni. A háború eredménye felemás: bár Franciaország megnyerte a spanyol trónt, de nem egyesíthette a két országot. A Habsburgok tehát lecsúsztak az ibériai örökségről: III. Károly (császárként VI.) nem lehetett spanyol monarcha, ráadásul fiúörökös nélkül hunyta le szemét, sőt tágabb famíliájában sem akadt férfi. Így a pragmatica sanctio (gyakorlati rendezés) révén próbálta elfogadtatni tartományaival és Európával lánya, Mária Terézia trónöröklését. Látszatra sikerrel járt, de halála után a koronás fők egyszerre „elfeledkeztek” ígéretükről. Mind a bajorok, mind a poroszok, mind pedig a franciák ellenségként léptek fel, mi több, a bajor királyt VII. Károly néven császárrá is választották. A porosz királynak pedig Sziléziára, a leggazdagabb tartományra fájt a foga. Ausztria végveszélybe került, a magyar rendek anyagilag és katonailag támogatták Mária Teréziát. 1740-48, valamint 1756-63 között két hosszan tartó háborút vívtak, melynek eredményeképpen a trón megmenekült, de Szilézia elveszett. A bajorok császári igényüket egy vitatható szerződésre alapozták, Mária Terézia viszont nem lehetett császár, mert csak férfit illethetett ez a – most már csekély hatalommal bíró – cím. Ezért hitvesét, Lotaringiai Ferencet választották a Német-római Császárság fejének, Lotaringiát viszont el kellett cserélni Toscanára, melyet korábban a Medici-család birtokolt.

Mária Terézia negyven évig foglalta el a trónt. Tizenhat gyermeknek adott életet, s lányai házasságát mindvégig figyelemmel kísérte, tanácsokkal látta el, illetve szükség esetén dorgálással illette őket. Férje hadvezéri képességekkel ugyan nem rendelkezett, de kiváló üzleti érzékkel volt megáldva: ez jól jött a családi költségvetés finanszírozásánál. Gyermekeiket nagy szeretettel nevelték, éles ellentétben az Európa-szerte dívó konvenciókkal. Az udvar hangversenyek, színházi előadások színhelye volt. A nyolcéves Mozart például virtuóz zenei teljesítményével nyűgözött le mindenkit, de zenei állást majd csak II. Lipót korában kapott.

Az uralkodónő nevéhez reformok garmadája kötődik, s szerencséjére kiváló munkatársakra támaszkodhatott (pl. Gerard van Swieten, Nikolaus Ludwig Zinzendorf, Friedrich Wilhelm von Haugwitz, Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz, stb.). Megtiltotta a boszorkánypereket, és új büntető törvénykönyv született, mely a kiváló kriminológus Cesare Beccaria hatását tükrözte. Többször módosította a pénzügy- és az államigazgatás szervezetét, melynek következtében mind a protekcionizmus (1754-es vámrendelet), mind a fiziokratizmus is megjelenik a gazdaságpolitikában. Az örökös tartományokban már a nemesek is adókötelesek lettek, de a magyarokat illetően ebbéli törekvései zátonyra futottak, ezt kompenzálták a vámok és az illetékek. A belső vámokat megszüntette: kettős vámhatár épült ki egy az örökös tartományok és a Magyar Királyság közé, egy másik pedig a birodalom határán. A cél az volt, hogy fejlesszék az örökös tartományok iparát, Magyarországnak pedig a mezőgazdasági beszállító szerepét szánta. Keresztény könyörülettől eltelve fordult figyelme a jobbágyság felé, egyesítette a szív sugallatát, erkölcsi parancsát az államérdekkel. Úgy vélte, a paraszt jóléte záloga az államénak: adóképes alanyoktól több pénz áramlik a központi kasszába. A nemesség ellenállását legyőzve az országgyűlés megkerülésével született meg az 1867-es úrbéri rendelet, a jobbágyszolgáltatások egységesedése. Az örökös tartományokban is szabályozták a kötelmeket. A „díjszabást” a legfejlettebb tartományokhoz mérték: tehát volt, ahol fokozódtak a terhek, de az egyöntetűség kiszámíthatósága mégis nagyobb biztonságot teremtett. Nagy gondot fordított a műveltség szintjének emelésére (Ratio Educationis): akadémiák (pl. orientalisztikai) létesültek, de született Bányatisztképző Főiskola Besztercebányán, és a Nagyszombati Egyetem orvoskarral bővült (első oktatói gárdája van Swieten tanítványai közül került ki). Szorgalmazta a közegészségügy fejlesztését is (az ő korában került sor a Magyar Királyság területén az első himlőoltásokra), és az erkölcsökre is kiemelt figyelmet fordított (létrehozott egy olyan bizottságot, mely a prostitúció megszüntetésére irányult, de teljes kudarccal végződött).

Férjét igaz szerelemmel szerette, tragikus halálát soha nem heverte ki: élete végéig gyászruhát hordott. Fia társuralkodója lett, de a közös hangot a politikai elképzelések terén nem találták meg, ám mindez nem ásta alá egymás iránti kölcsönös szeretetüket. Élete utolsó periódusában szervezete elhasználódott, pesszimizmus uralkodott el rajta a kortársak feljegyzései szerint. 1780-ban érte a halál, ezt követően egy más koncepcióval rendelkező fiú lépett édesanyja örökébe.

Csiszár Antal

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Zsoldos Attila: IV. Béla és Bertényi Iván: Nagy Lajos
2. rész: Szovák Kornél: Szent István és Font Mária: Könyves Kálmán
3. rész: Oborni Teréz: Bethlen Gábor, Gebei Sándor: II. Rákóczi Ferenc és Estók János: Deák Ferenc
4. rész: Pálosfalvi Tamás: Hunyadi Mátyás, Turbucz Dávid: Horthy Miklós, Rainer M. János: Nagy Imre
5. rész: Földes György: Kádár János
6. rész: Hausner Gábor: Zrínyi Miklós
7. rész: C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond
8. rész: Kozári Monika: Andrássy Gyula
9. rész: Ifj. Bertényi Iván: Tisza István