Épp most zajlik egy Európa-turnéd, ami érintette többek között Spanyolországot, Belgiumot és Hollandiát is. Ilyenkor hogy indulsz útnak?

Egyedül. Az ilyen tradicionális blues koncerteket szólóban szoktam csinálni, vagy ha van szükség párra, akkor egy helyi zenészt szoktam hívni. A turné összesen két és fél hétig tart, összesen egy nap pihenővel, emiatt oda is kell figyelni magamra egészségügyileg. Őszi-téli szezonban inkább klubbulik vannak külföldön, utána jön a nyár, amikor már vannak más lehetőségek.

Európában milyen gyakran játszol klubkoncerteket? Amíg az Államokban éltél, gondolom, több szervezéssel járt mindez.

Nagyon régóta játszom Európa-szerte, csak amikor itt is éltem, akkor könnyebb volt errefelé mozogni. Összesen tizennyolc országban játszottam, többnyire a kontinensen, illetve Kanadában és az Egyesült Államokban. Az elmúlt években, 2016-ban és ’17-ben Spanyolországon kívül annyira nem mozogtam errefelé, de ha van meghívás és van értelme, akkor megyek. Az utóbbi időben azt látom, hogy a dolgok anyagi értelemben mennek lefelé a lejtőn globálisan. Hálʼ Istennek már nem kell mindent elvállalnom csak azért, hogy színpadra lépjek. Huszonhárom éve csinálom ezt, nem szabad mazsoláért körbeutazni a világot.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen szólóturnét? Beülsz egy autóba a gitároddal, aztán irány az ég alja?

Ha messze van, akkor repülni szoktam, felvesznek. Vannak helyek, ahová még gitárt sem viszek.

Ezzel megleptél, hiszen egy zenészről, pláne egy blues gitárostól az a kép él mindenkiben, hogy sosem válna meg a hangszerétől.

Ideális esetben ez így is van, csak mára nagyon megnehezítették a zenészek utazását. Egy gitár oda-vissza 120 euró poggyászként feladva, ehhez jön még a személyes holmi, hihetetlen összegeket rávágtak erre. Volt olyan egy ideig, hogy fel lehetett vinni magaddal a hangszert, de ma már semmit nem engednek. Totálisan lehetetlenné tették az utazást, úgyhogy kénytelen vagyok így megoldani. Van olyan, aki például a Stratocasterét szétcsavarozza, hogy beférjen a bőröndbe, és úgy rakja össze a helyszínen.

Neked ráadásul vannak speciális hangolású dalaid is. Ilyenkor ezek kimaradnak?

Játszom ezeket is, hiszen oda hangolom a hangszert, ahová akarom. Bármilyen gitáron bármilyen számot el lehet játszani, ha rendelkezésre áll olyan eszköz, amiből ki tudod hozni az általad preferált hangzást. Persze a műsort úgy kell összeállítani, hogy ha az adott hangszeren nem lehet valamit eljátszani, akkor azt kihagyod.

Nem csak szólóban lépsz fel. Hányféle formációval játszol mostanában?

Van a szóló akusztik, amikor egyedül vagyok. Aztán vannak a duó formációk, ilyenkor nagybőgővel egészül ki a hangszerelés, de van olyan is, amikor jó barátom, Pribojszki Mátyás csatlakozik hozzám szájharmonikán. Van trió felállás, amiben van nagybőgő és szájharmonika is. A lényeg, hogy tudok variálni. A Back in Alabama a hatodik saját számokból álló lemezem, szóval van egy kialakult „Little G sound”, a koncerteken ezen belül lubickolok különféle megközelítésekben. Ha az elektromos zenekart igénylik – mint ahogy most kaptunk egy meghívást Angliába –, az sokkal bonyolultabb, ezáltal sokkal drágább, hiszen ezt meg kell fizetni. Ezzel a formációval nem klubozok, szinte csak fesztiválokra tudom elvinni. Ennek oka az is, hogy ott nincs kecmec, nagyjából 300 wattal vagyunk hangosabbak, mint egy átlagos blueszenekar, ráadásul kifejezetten hetvenes évekbeli hangzást képviselünk. Ilyenkor a gitárok két erősítőről szólnak, Premecz Mátyás Hammond B3 orgonál, vagy épp Fender Rhodes. Ez a fajta muzsika vicces lenne egy X-állványra rakott szintetizátorral.

A 2017-es Something Poppinʼ után most ismét egy tradicionális, akusztikus blues albummal jelentkeztél. Mi alapján döntöd el az ilyesmit?

Tradicionális bluest játszottam húsz évig. Aztán eljött 2016, kaptam egy felkérést zenekari lemezre. Amikor erről beszéltünk a producer-menedzser úrral, be kellett vallanom neki, hogy igazság szerint az elmúlt időszakban nem írtam tradicionális blues dalokat, ellenben tele vagyok ötletekkel, amikről nem tudom, hogy illenek-e a koncepcióba. Meghallgatták az anyagot, ami tényleg egy új irány volt a korábbi autentikus blueshoz képest, és azt mondták, vágjunk bele. Ez egy teljesen más procedúra volt, más munkamorál, nekem is újdonságot jelentett. Nem volt terv, spontán módon alakult így. A közönség reakciójából azt vettem észre, hogy amíg az idősebb generáció a tradicionális bluessal kedvelt meg, addig egy fiatalabb rétegnek a Something Poppin’ nagyon bejött. Gondoltam, miért ne vihetném a kettőt egyszerre, miért ne csinálhatnák néha mást, mint amit a nagy testvér előír? Ez vagyok én, ezek mind a saját dalaim, nem köpöm szembe magam, nem kezdtem el popdalokat írni. Az elektromos számokban ugyanúgy ezerrel ott van a blues, csak két évtizeddel előrébb léptem, ahol már a soul és a funk is beépült a stílusba. Szóval nincs ez szabályozva, és szerintem jó ötlet, hogy egyik évben elektromos, másik évben akusztikus lemezeket írok. Így mindenki boldog, én is. Lehet csinálni mindenféle muzsikát, nem vagyok kötve semmihez, sokkal szélesebb körhöz juthatok el, miközben zeneszerzés terén sem vagyok skatulyába szorítva.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A bluesról ma sokakban az a kép él, hogy eleve idősebb közönséghez szól. Te hogy látod ezt?

Vannak olyan blues vagy rhythm & blues előadók, akik megtalálták a fiatalabb generációt. Az előző lemezem szintén jó példája annak, hogy szeretik az ilyesmit, csak el kell juttatni hozzájuk a zenét. Szerintem ezt országa is válogatja. Skandináviában vagy Spanyolországban például nagyon megy most az ötvenes évek rockabilly-jének újjáéledése, de hogy ez számokban, korcsoportokban mit jelent, azt nem tudom. A blues nem egy mainstream műfaj, soha nem is lesz az, de nem is kell annak lennie. A mainstream zenét mindig formálni akarják erre-arra, ennek a végén jön ki végül a nyál. Úgyhogy jobb, ha ezt a műfajt békén hagyják.

Lehetne amúgy ilyen módon formálni, a mainstream részévé tenni a bluest?

Ha meghallgatod Michael Jacksontól a Billie Jeant, az egy blues szám. Jimmy Reed Big Boss Manjének a riffje van kicsit átvariálva, ezt minden blues zenész tudja a harmadik másodpercben. Rengeteg ilyen szám van, a Maroon5-tól akár az elektronikus popzenéig, amit meghallgatva a közönség nem is tudja, hogy az egy blues alap. Ez nem is baj, csak tény. Minden mai elektronikus zene a bluesból indul ki, másképp nem is történhetett volna. Egy dalt százféleképpen meg lehet hangszerelni, lehet a három akkordot, az ütemszámot, a groove-ot úgy variálni, hogy teljesen más lesz a végén.

Ha jól tudom, annak idején te sem ezzel a stílussal kezdted.

Fiatalon metálzenét hallgattam, dobosként kezdtem, Led Zeppelint és hasonlókat játszottunk, és persze ment a Slayer, a Metallica, meg az S.D.I. is minden mennyiségben.

Azt tudom, hogy John Lee Hooker indított el a blues irányába. Mi fogott meg benne?

Meghallgattam ezt a csávót, és annak ellenére, hogy akkor még nem tudtam angolul, teljesen el voltam ámulva. Ez az ámulat a mai napig tart. Mindig próbáltam választ keresni arra, hogy lehet az, hogy van egy faszi, aki technikailag eléggé korlátozott lehetőségekkel bír a hangszerén, énekileg szintén, aki sokszor három-négy szót variál negyedórán keresztül, ezzel az egyszerűséggel mégis olyan mély dolgot képes kifejezni, ami odatapaszt téged a lemezjátszó elé. Szerintem ez fantasztikus. Még ha nem is érted a szöveget, akkor is egyszerűen mesél az öreg, pár akkorddal. A nap huszonnégy órájában tudom hallgatni, anélkül, hogy megunnám. Az ő zenéje indított el azon az úton, és huszonpár év elteltével is a zene mélységét keresem a bluesban. Ez abszolút a kultúrából adódik, ezért is mentem ki, mert hallottam a különbséget egy hozzám hasonló európai és egy amerikai feka blueszenész között. A feeling a kulcs.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy az idő, amíg az Egyesült Államokban éltél, egy tizennégy éves tanulmányút volt számodra. Miről tanultál ott?

Pontosan arról, amit említettem, a zene mögötti kultúráról. Ez elengedhetetlen. Kialakult egy stílusom, lett mondanivalóm, de nem a kottából, a zenei részéből közelítem meg a zenét, hanem épp fordítva, a kultúrából. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni. Sokkal jobban leegyszerűsítem a dolgokat, sokkal kevesebbet játszom hangilag, nem a technikai részre koncentrálok, hanem arra, hogy annak a pár hangnak súlya legyen. Amikor nem éneklek, a gitáron akkor is egy sztorit mesélek el. Nekem mindig azt mondták kint a helyi arcok, hogy a blues zenész attól lesz blues zenész, hogy a saját sztoriját meséli el. A hangszeres énekes, amikor befejezi az éneklést, azt a hangszerén folytatja tovább. Ha megnézed, mondjuk B.B. Kinget, hogy milyen fekvésben játszott, milyen dallamokat tett össze, azok egy az egyben olyan dallamok, amiket énekel. A karrierje elején ő sem így játszott, hosszú évek alatt alakult ki, hogy leköveti a saját énekét. Zseniális. Nekem minden dalom mögött van egy igaz történet, végig tudod követni velük az életemet, akár a csajaimat is, nincs egy kamu sztori sem. Nem írok úgy szöveget, hogy csak kitalálok valamit. Leegyszerűsítettem mindent, próbálok haladni afelé, amit John Lee Hookertől akkor hallottam.

Ezzel a hozzáállással milyen volt beülni az X-Faktorba mentornak? Mert azért a kereskedelmi tévék műsorai túlnyomórészt nem a valódi történetekről szólnak.

Emlékszem, mikor felhívtak, először nagyot néztem. Akkor mondtam rá igent, amikor elmondták a verseny szabályait, hogy nekem szorosan együtt kell dolgoznom a gyerekekkel, és minden dalt újra kell értelmeznünk. Zenészként ez egy izgalmas kihívás, jó feladat. Innentől kezdve már nem volt olyan idegen a világomtól. Egy baromi jó dolog lett belőle, amihez hasonlót sosem csináltam előtte. A tévészereplés persze olyan volt, amilyen, de a háttérmunkát nagyon élveztem. Minden nap mentem, mindenkivel ott voltam, táncpróbán, énekpróbán is. Nagyon feszült, betáblázott pár hónap volt, amíg tartott a műsor, volt rohanás ezerrel, de az szerintem izgalmas.

Akkoriban nem gondoltál arra, hogy hazaköltözz?

Volt erről szó, gondolkodtam is rajta. Akkor még házas voltam, és ha esetleg lett volna egy második széria, akkor lehet, hogy arra az évre átköltözünk. Úgy alakult, hogy nem lett, én meg azt mondtam, hogy akkor megyünk vissza, mert anyagilag nem igazán érte volta meg, hogy áthozzam az egész pereputtyot, pláne, hogy nem is beszélnek magyarul.

Ezzel rá is kanyarodok a kérdésre, amit mostanában valószínűleg nagyon sokan feltesznek neked. A hírek szerint most végleg hazaköltöztél. Mi az oka ennek a döntésnek, miért pont most?

Egyrészt családi okai vannak, amikre nem akarok kitérni. Másrészt amióta elváltam, és új életet kellett kezdenem, egyre erősödött bennem a honvágy. A gyerek miatt ott akartam maradni. Azóta eltelt három év, és mostanra alakult úgy, hogy feltettem a pontot az i-re. Jó helyen van, és már tud jönni, amikor arra van szükség. Annyira hiányzott Európa, meg európainak lenni, amit szerintem nem tud megérteni az, aki nem élt huzamosabb ideig a tengerentúlon. Sokan mondják, hogy otthagytam a tutit, de hát nem hagytam én semmit ott, mert az sem tutibb, mint ez. Én akkor is jól elvoltam itt, mielőtt kimentem. Volt mindig munkám, mert mindig keményen dolgoztam zenészként. Úgy gondoltam, hogy ideje kamatoztatni azt, amit tizennégy év alatt megtanultam. Itthon, Európában. Az, hogy most itt vagyok, nem jelenti azt, hogy többet nem hagyom el az országhatárt. Megyek-jövök, van sok meghívás, Spanyolországtól Hollandián át Portugáliáig, vagy Angliáig, Kanadáig. Ezen a téren nincs gond. Csak hiányzott az ország.

Leginkább azok tudják megmondani, hogy miben változtunk, akikkel ritkán találkozunk. Szerinted miben lett más Magyarország ahhoz képest, mint amikor elmentél?

Nagyon korai még nekem erről beszélni, hiszen egy hónapja jöttem haza. Nem nagyon tartottam a kapcsolatot napi szinten, nem néztem az itthoni híradókat, fogalmam sem volt a politikai aktualitásokról. Sok az újdonság, látom a változást, a szép, felújított épületeket a városban, látom az új utakat, ami tök jó. De politikai vagy társadalmi kérdésekbe nem igazán tudnék belemenni.

Nem is feltétlenül ilyesmire gondoltam, inkább arra, hogy az ember számára egyfajta gyökértelenséget jelent, amikor a szülőhelyétől távol él, és ha netán hazaköltözik, akkor egy csomó mindent más színben lát, mint annak előtte.

Valakinek pont mondtam ezt. Voltam itthon többször, látogatóban vagy akár munka kapcsán, de amikor most leszálltam a repülőről, és tizennégy év után hazajöttem, az teljesen más volt. Olyan érzésem van, mintha kétszer annyi időt töltöttem volna távol. Buszozok. Felszállok a tömegközlekedésre, és mozizok. Jókat beszélgetek, olyanokkal, akikkel félszavakból is megértjük egymást. Nézem az épületek tetejét, vagy egyszerűen elcsodálkozom a saját gyönyörű kultúránkon, hogy mennyivel mélyebb, mint az, ahol az elmúlt tizennégy évet töltöttem. Csomó dolog van, amire büszke vagyok magyarként, és amire büszkék lehetnénk mindannyian, de amiket valamiért eldobunk magunktól.

Tizennégy év után belém hasítanak akár apró dolgok is, amiket korábban nem vettem észre a hétköznapokban, és arra gondolok, hogy basszus, de szerencsés vagyok, amiért magyarnak születtem. Ez persze tök hülyén hangzik, és nem is akarom, hogy úgy hangozzon, mint valami idegenforgalmi vagy kormánypropaganda, de ez az igazság. Beszéltük a kinti magyarokkal: ahogy öregszik az ember, egyre fontosabbá válnak az emberi értékek, meg a saját identitásod értékei, ami tulajdonképpen elveszett a nyugati tömegkultúrában. Jó érzés volt hazajönni, és mindezt újra felfedezni. Látom, hogy milyen irányba tart a világ, és benne Magyarország, de remélem, ügyelünk majd arra, hogy ne vesszen el az a gyönyörű kultúra, amit mi hordozunk. Ha mindenki amerikai lenne a bolygón, nagyon unalmas lenne a világ.

Annak idején nyilatkoztál olyat, hogy kint nem igazán reklámoztad a származásodat, mert a zene helyett egyből azzal kezdett mindenki foglalkozni, nem feltétlenül pozitív értelemben.

A nyugati világnak van egy iszonyatosan negatív, olykor talán vicces előítélete a kelet-európaiakkal szemben. Hozzáteszem, ez sem pontos, hiszen Magyarország Közép-Európa, de mindenhol egy kalap alá vesznek minket az egykori keleti blokkal. Én meguntam azt, hogy az élet másról sem szól, mint hogy az embernek egyfolytában bizonyítania kell. Állítom neked, ha idehoznék húsz embert, akik külföldön dolgoztak, tucatnyi sztorit hallanánk, amikor éreztették velük, hogy magyar vagy, kussoljál. Én is dolgoztam sok helyen szarért-hugyért. A helyiek ugyanazért a munkáért kétszer annyit kaptak, engem meg supervisori képzettséggel beállítottak kenyeret szeletelni.

Az amerikai feketék élete erről szól évszázadok óta. Erről nagyon nehéz beszélni, és óvatosan is kell fogalmaznom, mert annyira érzékeny terület, pláne furcsa fehérként ezt szóba hozni. Az, hogy itt Magyarországon mi erről beszélünk, egy dolog, de ezt nem tudod megmagyarázni egy középosztálybeli fehér amerikainak. Az oktatási rendszer hosszú évtizedek óta sztereotípiákat nevel beléjük, felesleges nekik erről beszélni. Az emberek körülbelül 3%-a fogja fel, mit is jelent kisebbséginek lenni valahol. A blues mélysége is részben ebből fakad. Ez népzene. Ha megnézed a világzenét bárhol, a kisebbségek zenéje mindig a lélek, a szív zenéje.

Amerikában kelet-európaiként valahol egy cipőben jártál ezekkel az emberekkel.

Igen, és úgy veszem észre, hogy a kelet-európaiak jobban is tudnak azonosulni az afroamerikaiakkal, azért, amin a mi térségünk keresztülment. Viccen kívül, mi jobban meg tudjuk érteni, hogy ez milyen érzés, hiszen átgázolt rajtunk néhány nagyhatalom, és ez benne van a vérünkben. Egy Amerikában született fehér ezzel sosem fog azonosulni.

Lehet hallani olyan sztorikat a nyolcvanas évekből, hogy egy-egy nyugati turnén a helyiek nem hitték el, amikor a zenekarok elmesélték, hogy a hároméves használt Lada Magyarországon drágább, mint az új, mert arra nem kell éveket várni. Szerinted mit tehetünk magyarként a saját kultúránkért?

A büszkeséget kellene megtanulnunk. Az ország, a kultúra és a tehetség hihetetlen nagy érték. Az Egyesült Államokban minden területen, a tudománytól kezdve a sporton át a filmművészetig ott vannak a magyarok. Tele van a világ magyar tehetségekkel, és én annak örülnék, ha az ország nem engedné el a kezüket. Az Egyesült Államok is arra alapozta a fejlődését, hogy összegyűjtötte az okosokat, az ügyeseket, a tehetségeseket, mert velük és általuk lehet fejlődni, építeni és reklámozni egy országot. Nincs jobb reklám egy olimpiai bajnoknál vagy egy nemzetközi hírű művésznél, hiszen ők viszik a jóhírünket.

Beszéltünk az előítéletekről, de volt-e valamilyen kellemes meglepetés, ami a magyarságod kapcsán ért Amerikában?

Talán az olyan alkalmak, amikor egy adott helyszínen, miután kiderült, hogy egy magyar gitáros játszik, valaki felugrott a közönségben, hogy az ő nagyszülei is magyarok. Kentuckyban egy hölgy elhozta a nagyszülei anyakönyvi kivonatát a koncertre, és könnyes szemmel mesélte, hogy ő is innen származik, nézzem meg, és mondjam meg neki, hogy ez a papír igazi-e. Ennyire fontos az embernek, hogy ismerje a gyökereit. Ez a féle igény különösen él Amerikában, hiszen egy mesterségesen létrehozott országról van szó, pár száz évnyi történelemmel. Rengetegen azt sem tudják, honnan származnak, ami elég kényelmetlen helyzet egyébként. Az afroamerikaiakról nem is beszélek – az exfeleségem például a mai napig nem tudja, hogy az ősei hová valók. Van némi fogalma arról, hogy esetleg Nigériából, de nem tudja biztosan. Ennél nehezebb kereszt kevés létezik. Mi mentén határozod meg magad, ha nem tudod, honnan jöttél? Nem véletlenül mondják, hogy aki nem ismeri a múltját, annak jövője sincs.

Egyre több magyar nyugaton keresi a boldogulást. Erről mi a véleményed?

Látom, hogy mindenki elvándorol, ahogy én is elmentem, de szerintem a hetven százalékuk előbb-utóbb vissza fog jönni. Persze, keressen mindenki pénzt, de egy idő után – valakinek öt, valakinek tíz, valakinek húsz év – eljön az a pillanat, amikor elkezd gondolkodni az ember a hazatérésen. Nekem is eljött, pedig én úgy mentem ki annak idején, hogy a büdös életben vissza nem jövök. Nyilván ha valahol Európában élsz, az megint merőben más, mint átszelni az óceánt, és egy teljesen más kultúrába kerülni, legyen az Amerika vagy akár Ausztrália. Minden kultúrában, minden országban vannak pozitív és negatív dolgok. Hála istennek a sok utazás hatására az ember sokkal nyitottabb, befogadóbb és tisztelettudóbb lesz, és sokkal jobban elfogadja a másságot, nem ijed meg tőle. Engem is letehetsz bárhol ezer fekete közé, és akkor mi van?

A tapasztalat önbizalmat ad?

Minél többféle embert és nemzetet megismersz, annál nyitottabb leszel, és rájössz legalább egy dologra. Arra, hogy azon kívül, amennyiben különbözünk tradíciók, szokás vagy nemzeti örökség tekintetében, lényegében minden ember ugyanolyan. Egy ember, legyen az fehér, sárga, zöld, kék, ugyanattól sír vagy nevet Magyarországon, mint Kínában, Kanadában vagy Nigériában. Minden ember alapjában ugyanazért a dologért él, egyszerűen boldog akar lenni. Ugyanaz mozgat mindannyiunkat. És az, hogy milyenek szokások, a tradíciók, a vallás, az már szerintem csak színesíti a palettát. Ettől nem félni kellene, hanem inkább érdeklődve megismerhetnénk, megtanulhatnánk egymás kultúráját.

Sokféle zenésszel játszottál már sokfelé. Van-e mentalitásban, hozzáállásban különbség ezen a téren mondjuk egy magyar és egy amerikai között?

Nyilván máshol, más dalokon nőttek fel az emberek, és más a hétköznapok hatása is a zenélésre. Vannak teljesen maguktól értetődő dolgok, amik a hozzáállásban is ott vannak, de effektíve az, hogy más, nem azt jelenti, hogy jó vagy kevésbé jó. A magyar zenészek nem jobbak vagy rosszabbak, mint az amcsik. Mi sokszor másképp közelítünk a zenéhez, hiszen benne van a saját emberi mivoltunk és identitásunk abban, ahogy a hangszerhez nyúlunk. A magyarok általában véve elég érzékeny zenészek minden tekintetben, sokkal puhábban, finomabban játszanak, akár bluest, akár mondjuk jazzt. A színpad világában néha talán hasznosabb lenne úgy felmenni a színpadra, hogy ki, ha én nem?! Hogy berúgod az ajtót, hiszen a közönség is élvezi azt az energiát, amikor az emberről folyik a víz, amikor forr a vér, és látszik, hogy élvezed. A magyarok sokszor talán kicsit félszegebben kezelik ezt. A saját zenekaromban is mondtam, hogy ne legyen pilinckázás, ordítsunk ezer wattal! De ez nem jobb vagy rosszabb, csak hozzáállás kérdése.

Mondtad, hogy minden dalod egy történet. Az új lemeznek milyen történetei vannak?

Ez a lemez egyfajta keretbe foglalja az elmúlt tizennégy évemet. Több dalban tetten érhető egyfajta szarkasztikus kikacsintás. Egy magyar ember, egy magyar zenész, aki most, 2019-ben úgy áll hozzá, hogy az nevet igazán, aki utoljára nevet. Az ember jó esetben minden évben okosabb lesz, én pedig elég nehéz dolgokon mentem keresztül, amíg megtanultam a szakmát odakint. Néhány dalban pont emiatt el is van rejtve pár gunyoros üzenet azoknak, akik a rendszert irányítják, meg burkoltan a XXI. századi életmódnak is odapirítok egyszer-kétszer. De nekem nem az a dolgom, hogy bíráljak. Nem is szeretem. Inkább a saját szám íze szerint elhintek egy-két dolgot, akár egy versben. Ha a hallgató leül, és elkezd gondolkodni – ami nagyon hasznos –, akkor megfejtheti a rejtvényt.

Ha jól sejtem, a lemez felvételeire sem volt jellemző az utólagos kozmetikázás.

A Back in Alabama két részből áll, élő stúdió- és élő koncertfelvételek vannak rajta. Először volt egy koncert, amit felvettünk, annak az anyagából hat dal szerepel a lemezen, aztán következő héten visszamentünk ugyanabba a városba, és ugyanazzal a technikával egy százhúsz éves házikóban felvettünk még néhány dalt szintén élőben. Elég gyorsan és elég spontán készült az anyag, a koncert maga volt másfél óra, a stúdiófelvétel meg három-négy. Ettől lesz autentikus, ettől lesz igazi a dolog. Tornácos hozzáállás van, én legalábbis így hívom ezt: az ember leül, és elkezd játszani, mint otthon a teraszon vagy a tornácon, és közben oda van téve egy mikrofon, hogy felvegyék. Ez a legjobb. Ugyanígy lett felvéve az összes szólódal: a srác odarakott két mikrofont, az egyiket a lábamhoz, ahogy ütöm a tempót, ahogy mindig csinálom, amikor nincs lábdob. Ott volt mellettem fél üveg whisky, azt szépen elkortyolgattam, közben meg felvettük a dalokat.

Ha valaki jó kortárs bluest akar hallgatni, nem a nagy öregeket, kit javasolnál?

Van Georgiában egy nagyon tehetséges fiatal srác, Jontavious Willis, aki még többnyire feldolgozásokat játszik, de az íz nagyon ott van, egy-két éven belül nagyon jó lesz, sőt, már most is jó, szóval, ha valaki az akusztikus bluest szereti, mindenképpen ismerkedjen meg vele. Mostanában előszeretettel hallgatok afrikai zenéket, tervbe is van véve, hogy kilátogatok a kontinensre egy kis „korai blues továbbképzésre”. Rengeteg marokkói zenét hallgatok mostanában. De igazából túlzottan nem követem a kortárs bluest, eleve kevés mai zenét hallgatok, mert nem akarom, hogy bármiféle behatás érjen, és azt mondják, hogy ez a szám hasonlít erre vagy arra. Eléggé leragadtam a hetvenes években. Rengeteg world musicot hallgatok, imádom a nigériai funkot, a berber zenéket, ezekben mind-mind benne van a korai blues. A hetvenes évekbeli nigériai funk iszonyat jó, ordenáré groove-ok vannak benne, James Brown zenéjében is simán kimutatható ez a hatás.

Az autentikusság mit jelent számodra?

Ez egy hozzáállás. Én blues zenész vagyok, megtanultam egyfajta játékot, és mindenhol ezt képviselem. Ha beteszel egy gyimesi furulyást egy popdalba, nem fogod tudni levetkőzni azt a népzenei hozzáállást, amit megtanult, az mindig ugyanaz marad, oda teszed, ahová akarod. Az autentikát persze bátran lehet ötvözni a kortárs dolgokkal, és szerintem jobb is lesz tőle a mai zene.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu