De hogy jön egy Darwin-idézet egy krimi bemutatásához? Úgy, hogy Andrew Mayne A naturalista című műve egy elég speciális bűnügyi regény. Szereplőnk voltaképpen csak egy van, az antiszociális, életre mérsékelten alkalmas Theo Cray professzor, akit Bigyó felügyelő és Monk DNS láncaiból fűzött/bűvészkedett össze a korábban illuzionistáknál segédkező szerző. A Petri-csészében létrejött Theo Cray nem nyomozó (sőt, eleinte gyanúsított), „pusztán” egy zseni, aki a biológia és a matematikai statisztika területének egyetemi professzora, s e tudományok segítségével igyekszik felderíteni a bűnesetet. A regény legerősebb oldala maga a főfigura, akivel könnyű azonosulni, mivel mindenki ismer egy-két nagy tudású, ám társadalmi érintkezésben esetlen személyt maga körül. Ezeket egyszerre lengi körül az értetlenség, az irigység és a megmosolygás atmoszférája. Dr. Cray jól sikerült karakter. Ugyanez másokról nem mondható el, már csak azért sem, mert voltaképpen nincs több karakter. A könyv többi szereplője epizodista, vagy a Star Trek vörösingeseihez (Scalzi még regényt is rittyentett róluk) hasonló hullajelölt.

A naturalista 5-10 oldalas fejezetekre bomlik, ami nem nagyon ad teret egy-egy történés részletes lefestésére, viszont pörgőssé teszi a cselekményt. A történet végig feszes tempóban gördül, a helyenkénti tudományos betétek számomra érdekesek voltak. Maga a gyilkosság mikéntje és a tettes kiléte nem lett túl parádés, de az izgalom az utolsó oldalakig megmaradt, és nem elcsépelt a megoldás sem.

Mi nem tetszett? A regény tele van tudományos és nem tudományos túlzásokkal: például a matematikai valószínűség ennyire nem megbízható, mint ahogy a regényben ábrázolva vagyon. A véletlen is nagyon sok, Theo iszonyatosan szerencsés. Annyi esélye lenne az embernek a módszerével hullákra akadni, mintha pár napon belül Schwarzenegger Budapesten edzene, Will Smith a Lánchídon táncolna, és Kate McKinnon magyarul rappelne... öööö... vagyis inkább még annyi se. A rendőrök ábrázolásmódja a szokásos népszerű sztereotípiákat nyomatja, és emellett logikátlan időnként a cselekvésük. Theo a végén már-már érzelmes lényként működik, olyanok iránt, akiknek jelentőségét addig fel sem fedeztem, s a szerelmi szál így kissé indokolatlan volt számomra. A befejezésre pedig ismét a túlzás szó ugrik be, sok-sok felkiáltójellel.

A regény magyar kiadása egyáltalán nem rossz, még nem esett szét egy hónap után, a borító zöldesszürke hátterében üvölt a vérnarancs cím (amelyet nem célszerű naturistának elolvasni, mint ahogy először tettem). Elég nyugtalanító a külcsín, és ez egy kriminél hasznos. Néhány helyesírási problémát felfedeztem, de nem kritikus mennyiségben.

Összegzés: Egy biztos, ez nem egy szokványos krimi, és nagyon szórakoztató, bár realizmusra kevéssé törekszik. Minden bizonnyal Magyarországon is lesz folytatás, hiszen tavaly márciusban már kijött Theo Cray-jel a második krimi is az Egyesült Államokban, Looking Glass címmel.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.