Ha a gyorslabda, csavartlabda, csúsztatott labda, vagy mondjuk egy change-up labda ütőzónán belülre suhan, az ütőjátékos pedig kőris-, juhar- vagy hikorifából készült ütőjével eltalálja, s érvényes területre küldi, mozgásba lendül a gépezet. A védekező csapat mind a hét maradék tagja (összesen kilencen vannak a dobóval és az ütőjátékos mögött guggoló elkapóval) az elütött labdára koncentrál, hogy megszerezze azt. Az első-, a második-, a harmadik védő, a külső pályán elhelyezkedő jobbkülsős, középpályás és balkülsős, valamint a második és harmadik bázis közötti beállós mind-mind azon igyekeznek, hogy összeszedjék az elütött labdát, s valamelyik bázison a birtokukba vegyék. A támadók ezzel szemben bázisokat akarnak lopni az ellenféltől, így juttatván ponthoz, pontokhoz a saját csapatukat. Az egyik látványos érdekessége a dolognak, ha az ütőjátékosnak sikerül érvényes irányban, de kilőnie a pályáról a labdát (amely akár a stadionból is kiszállhat), az ellenfél kénytelen kapitulálni, az ütőjátékos pedig laza, a másik fél számára megalázó hazafutással szerez pontokat a csapatának. Mindezeket pedig 9 inningen (játékrészen) át, inningenként 3-3 támadó- és védekező felállással. Nem mondtam még, de ha kell: természetesen az Amerikai Egyesült Államokban járunk, és a baseball nevű csapatsportot űzzük. Korlátok nélkül.

Időben és rajongásban mindenképpen korlátok nélkül. Nemcsak azért, mert a baseballban nincsen megszabott játékidő (addig tart egy mérkőzés, amíg vége nem lesz a 9 inningnek, és el nem dől a meccs egyik vagy másik csapat részére), hanem azért is, mert 1744-es brit feltalálása (kitalálása), s az amerikai kontinensre történő 1846-os átvonulása óta az USA-ban gyakorlatilag szent sportágnak tekintik. Gyűjtők és statisztikusok ezrei, tízezrei (talán még milliói is) vallásként néznek a baseballra, ünneplőbe öltözött rajongással viseltetve iránta. Csoda, hogy remek történeteket lehet felhúzni köréje? John Grisham pedig pontosan az a fickó, aki beállítódása szerint az általa feldolgozott témák sűrűjét behatóan ismerve, mégis kívülálló krónikásként képes megénekelni azokat. Nehéz is elhinni, hogy a jogász végzettségű (előbb könyvelői, majd jogi diploma a Mississippi Egyetemen) bestseller szerző még csak a 64. évében jár, hiszen immár 39 nagyregény van a háta mögött (közülük tízből mozifilm is készült), méghozzá olyan méretes sikerek, amelyek normál esetben egy teljes emberöltőnyi karriert is kitennének. A jogi thrillerek nagymestere azonban nem először képes a kitekintésre: írt már regényeket a gyermek korosztály részére (Theodore Boone-sorozat), valamint – ha már sport – az amerikai futballt is körbejárta az Egy amerikai Pármában című regényében. Ezúttal pedig a másik nemzeti sportnak számító USA-játékot, a baseballt tette meg főszereplőként Calico Joe történetében.

Calico Joe ugyanis minden idők egyik legnagyobb baseball-játékosa lehetett volna. Az életben azonban többnyire mindig van egy „ha”, amely keresztülhúzza a számításokat éppúgy, mint a tehetségeket, adottságokat és jogos kilátásokat. Az 1970-es évek elején az arkansas-i Calico Rock-ból származó Joe Castle még túl fiatal volt ahhoz, hogy a nagyligában sportoljon, így a Chicago Cubs tartalékcsapatában játszott a második ligában. Azonban a Cubs váratlanul mindkét vezető ütőjátékosát elveszíti, így a pótlásukra felhozott Joe hirtelen a reflektorfény fókuszában találja magát. De még hogy! Játékával sorra kezdi megdönteni az „ezeréves” statisztikai rekordokat, s talán minden idők egyik legnagyobb baseball ütőjátékosa válna belőle, ha... Joe szárnyalva induló karrierje azonban John Grisham regényének csak az egyik, ráadásul múltbéli történetvonala. Természetesen ez a vezérfonal, erre fűződik fel az elbeszélő Paul Tracey múltban játszódó, valamint a jelenben vonuló cselekményszála. 1973-ban Paul még csupán tizenegy éves volt, és tátott szájjal követte nyomon a Calico Joe-nak becézett ifjú titán feltörését, miközben apja, a középszerű dobójátékos Warren Tracey a New York Mets-ben „vegetált”. Warren és Joe meccsen történő találkozása aztán döbbenetes tragédiát tartogatott, amelyet a jelenben sem Paul-nak, sem pedig Joe-nak nem sikerült még teljesen kihevernie, így amikor kiderül, hogy Warren idős korára gyógyíthatatlan rákban szenved, végre tényleg megérett az idő hármójuk találkozására, hogy egyszer és mindenkorra lezárják a múlt fájdalmait.

John Grisham egyik legnagyobb erénye a következetes, sziklaszilárd, hatásosan megtervezett dramaturgia. Az a koncepció, amely a végletekig átgondolt, kijelöli a kizárólagos irányt, mindezt azonban teszi úgy, hogy sodróan és hitelesen olvasmányos történetbe fűzze a megkerülendő bójákat, az átugrandó gátakat, az elérendő útjelzőket. A Calico Joe három szálon vezetett sztorija a végén fut csak össze, amikor már az olvasó minden vágya, hogy a főhősök végre találkozzanak. Addigra mindhárom karakter kontúrjai teljesen kirajzolódnak, jó értelemben veszünk bele a baseball és a vele járó körítések világába, hogy teljesen részeivé váljunk ennek az amerikai, nemzeti érzelmű sportfelfogásnak. „Életemben most először fordul elő, hogy baseballmeccset nézek apámmal sörözgetve – és most is csak azért, mert haldoklik.” John Grisham elbeszélői stílusa annyira könnyeden érzelemtöltött, hogy ez a „haver a szomszédból” közvetlenség – amely ugyanakkor tökéletesen gördülő, korrekt fogalmazásmóddal párosul – mindenkor képes maga mellé állítani az olvasót. A Calico Joe ráadásul tökéletes pozitív (Joe) és negatív (Warren) hőstípusokat fogalmaz meg, ahol kettejük között Paul egyes szám első személyű, közvetlen betekintést enged a történetbe, teljesen partnerré téve az olvasót. Szóval Grisham ütött egy nagyot kőris-, juhar- vagy hikorifából készült ütőjével, hogy a labda az érvényes pályarész felett hagyja el a játékteret, nekünk olvasó-rajongóknak pedig átengedte a hazafutás összes jóleső büszkeségét, hogy ezúttal is írói játéka rajongóivá tegyen bennünket.

Szilvási Krisztián