És ennek további következménye, hogy bele mert szeretni a szomszéd gazdag földbirtokos fiába, Herbertbe, és ezt a kapcsolatot meg merte tartani, nem csak a fiú szüleinek ellenkezése és tiltása dacára. Ennél sokkal nehezebb volt elviselni és megérteni Herbert különös természetét: a különc fiút kalandvágya mindig messzi vidékekre vezette, a gyarmati Afrikától Dél-Amerikán keresztül egészen az északi sarkvidékre, ahol végül nyoma veszett. Olga kitartott szerelme mellett, annak ellenére, hogy tudta, a férfi képtelen megadni neki azt a meleg családi otthont, amire vágyik, és ami gyerekkorában sem adatott meg neki. Herbert számára biztos pont volt Olga, de Olga számára Herbert sohasem lett az. A férfi eltűnése után, még azután is, hogy hivatalosan is felfüggesztették a keresést, egyre írta neki csodaszép, vágyódó szerelmes leveleit.

Olga élete „hétköznapian nehéz női élet.” Az idézetet a könyv fülszövegéből vettem, mert nagyon találónak érzem. Olga élete nem rendkívüli, nem borzalmakkal teli szenvedéstörténet (ennél durvább sorsok vannak mind könyvekben, mind a valóságban), inkább a személyisége a megragadó. Az élethez való hozzáállása, gondolkodásmódja, ahogy a valóságot a vágyaival, álmaival összhangba hozza. Olga okos nő, de ez elsősorban az EQ-jára értendő, nem az IQ-jára. Vagyis különösen fejlett az érzelmi intelligenciája és empatikus képessége. A rideg, érzelemmentes gyermekkor, az önmegvalósítás és folytonos önképzés igénye, a nem hozzá való férfiba való beleszeretés – okok ezek vagy következmények? Ki tudja? Keresem a szavakat, hogyan jellemezzem őt, talán a méltóságteljes illik rá. Méltóságteljes fiatal lányként, méltóságteljes érett, egyedülálló nőként a háborús Európában, méltósággal viseli, amikor megsüketül, méltóságteljes idős asszonyként, amikor varrótudományával tartja el magát. Méltóságteljes, de nem rideg-hideg, nem szavaival, még csak nem is tetteivel, hanem jelenlétével, létezésével tanít.

Három része van a regénynek, három szálon követhetjük Olga életének hat évtizedét. Az első rész egyes szám harmadik személyű elbeszélés, egy objektív külső elbeszélő hangján. Ebből ismerhetjük meg Olga gyerek- és fiatalkorát. Az első rész utolsó mondatában egy zseniális nyelvi csavarral átfordul az elbeszélés egyes szám első személybe, és egy szubjektív szereplő-elbeszélő szólal meg. A második részben a nyugdíjas Olgát követhetjük nyomon, aki már csak az elbeszélő családjának varrt, mert náluk „különösen jól érezte magát; amit itt keresett, az elég volt neki a nyugdíj mellé”. A harmadik részben az elbeszélő kutatásai nyomán előkerült, Olgának Herberthez írt kézbesítetlen leveleit olvashatjuk.

Kiemelem az író stílusát, amelynek nagyszerűsége egyszerűségében rejlik: egy látszólag vontatott, sallang- és metaforamentes nyelvezeten erős történetet mesél el, és mély érzelmeket fejez ki Schlink. Sőt, a regény végét némi meglepetés és izgalom is emeli. Ugyanakkor a kitűnő fordítást is megemlítem, hisz nem eredetiben olvasunk ugyebár, és a fordítás minősége is nagyban hozzájárul az olvasási élményhez.

Bernhard Schlink többszörösen díjazott író, emellett a berlini Humboldt Egyetem jogi karának nyugalmazott professzora. Több krimi után 1995-ben A felolvasó című regénye hozta meg a világhírt, amely részben önéletrajzi elemeken alapul. Herbert alakját is valós személy ihlette: Herbert Schröder-Stranz német felfedező 1912-ben tűnt el a Spitzbergákon.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com