A reménytelenség rabjai
A Showtime első osztályú színészgárdával és Ben Stillerrel a rendezői székben dolgozta fel az elmúlt évtizedek legnagyobb visszhangot kiváltó amerikai börtönszökését. A hétrészes miniszéria a rendhagyó megközelítés, a sajátos hangulat és a kiemelkedő alakítások miatt lehetett a 2018-as televíziós termés egyik legkellemesebb meglepetése.
2015. június 6-án két, gyilkosságért életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt rab szökött meg a New York állambeli Dannemora városában található szigorított Clinton-fegyintézetből. Richard Matt és David Sweat hosszas előkészületeket követően, falbontás, fúrás és csövek átvágása révén, fekhelyeik alapos álcázása mellett, az esti és reggeli létszámellenőrzések között szökött meg a szigorúan őrzött börtönből. A szökés hírére néhány napra egész Amerika felbolydult, közel ezer rendőr indult a keresésükre, az eseményekről a világon szinte mindenütt beszámoltak a híradások. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy a két elítéltnek belső segítője is volt, Joyce Mitchell, egy, a börtön varrodájában dolgozó középkorú civil nő személyében, aki a megalapozott gyanú szerint mindkét férfival viszonyt folytatott. A Tilly becenevű nő csempészte be a falbontásokhoz szükséges eszközöket, és az eredeti tervek szerint később a börtönfalakon túl is segítette volna a szökést.
Az elképesztő történet megfilmesítése csupán idő kérdése volt. Már 2017-ben bemutatták az esetről szóló első tévéfilmet (New York Prison Break: The Seduction of Joyce Mitchell), de a Showtime illetékesei sem bízták a véletlenre a dolgot: alig két évvel a szökés után – és még bőven a letöltendő börtönbüntetésre ítélt Joyce Mitchell szabadulása előtt – már dolgoztak a minisorozat előkészítésén. Az együtt az egyik legjobb jelenleg is futó drámasorozat, a Ray Donovan történetén, külön-külön pedig többek között a Mad Men-széria, illetve A játékos című Robert Altman mozi forgatókönyvén dolgozó alkotópáros a nyomozati anyagok alapján, végig a valósághűségre törekedve írta meg a híres-hírhedt szökés krónikáját. Mivel a történet végkimenetele közismert (Richard Mattet menekülés közben agyonlőtték, társa egy még szigorúbb börtönben, 24 órás megfigyelés mellett tölti tovább büntetését, Mitchell mellett pedig egy – csempészet és gondatlanság vádjában is bűnösnek talált – börtönőr is rács mögé került), az írópáros jó érzékkel nem a szokásos zsánerelemekre koncentrált. A Szökés Dannemorából nem a kijutás akciójára és feszültségére, hanem az esemény résztvevőinek személyiségére és viszonyaira koncentrál.
Már a cinkos nő letartóztatásával indító felütés egyértelművé teszi, hogy ezúttal elmaradnak a műfajban megszokott klisék. Eleinte kifejezetten komótosan indulva mutatják be a dannemorai börtönélet egyenszürke mindennapjait, majd azokat a szakmai hibákat és véletleneket, amelyek együttese megteremtette a későbbi szökés lehetőségét. Feltárul a börtönhierarchia, majd képet kapunk a nagyidős rabok kiváltságairól és a személyzettel való kapcsolatukról is, de hiába megy ez látszólag a ritmus rovására, sosem az események minél izgalmasabb bemutatása, sokkal inkább a realitás a cél. Finoman játszanak ugyan az alkotók azzal, hogy helyenként már-már szimpátiát ébresztenek a három központi karakter iránt, de nem mennek túl a határon, nem hagyják, hogy akár egy percnél tovább valóban szurkoljunk nekik. Másrészt a hatodik (a magát a szökést bemutató részt követő) epizódban teljesen váratlanul beékelnek minden karakternek egy-egy flashback-et, így ettől kezdve már nem csak félszavakból és becenevekből sejtjük, ki miért és hogyan került ebbe a helyzetbe. Nem klasszikus filler-epizódról van szó (amelyek általában zárt helyszínen, kevés szereplővel készülnek az összköltség csökkentése érdekében), hiszen minden korábbinál több a külső, börtönön kívül játszódó jelenet. Vélhetően a széria legköltségesebb és legbonyolultabb részéről van szó, amelyben minden egyes jelenetnek kiemelt dramaturgiai funkciója van (ráadásul a megszokottól eltérően ezt a részt egy hosszabb leállást követően vették fel, hogy a színészek időközben megszabadulhassanak a hitelesség miatt felszedett pluszkilóktól).
A ritmus, a szokatlan szerkesztés és a műfaj megszokott elemeinek elhagyása miatt eleve érdekes és rendhagyó módon izgalmas alapanyag mellett – a rendezőként eddig igencsak felemásan teljesítő – Ben Stiller (Nyakunkon az élet; Zoolander; A kábelbarát; Trópusi vihar) is gondos gazdának bizonyult. Ezúttal semmit sem túloz el, enged az anyagnak, miközben mind a képi világ, mind a színészvezetés terén biztos kézzel hozza a nagyjátékfilmes minőséget. Emlékezetesen jó a zenei szerkesztése, és egyes szekvenciák esetén vizuálisan is brillírozik – a legkiemelkedőbb részlet egyértelműen a szökést rekonstruáló ötödik rész látszólag vágás nélkül rögzített első tíz perce, amikor Sweat főpróbaképp végigküzdi magát a szökési pályán, egészen a szabadságot jelentő csatornafedőig, de emlékezetesre sikerült Tilly ruhapróbás része is.
Ugyanakkor mindez együtt sem feltétlenül működne a négy legfontosabb színész nélkül. Benicio Del Toro (Traffic) tökéletesen hozza a környezetét marionett bábuként rángató nagy manipulátort. Kevés szöveggel, főleg arccal és pszichopata jellemét jól árnyaló nézésekkel – majd a kinti jelenetekben nehezen mozgó, a szerep kedvéért plusz kilókkal vértezett testből – dolgozik. A felnőttként is sokáig kölyökképű Paul Dano (Vérző olaj) első ránézésre talán meglepő választásnak tűnik a rendőrgyilkos David Sweat szerepére, s bár két főszereplő kollégája harsányabb ereje mellett, különösen egy ilyen visszafogottabb, higgadt szerepben nehéz kitűnni, ő megoldja. A figura feleslegesnek tűnő lojalitásán éppenséggel lehetett volna még dolgozni, a látottak és a két férfi közti kémia alapján kissé érthetetlen, miért nem lép le Dano figurája már az első adandó alkalommal, vagy legalábbis miért nem hagyja már korábban hátra a szökés során folyamatosan részeg rabtársát. Így is ellopja azonban a valódi show-t mindkét színész elől az Oscar-díjas (és ezért a szerepért Golden Globe-díjjal is jutalmazott) Patricia Arquette (Boyhood). A színésznő komoly fizikai átalakulást vállalt be, hogy eljátszhassa a környezetét gond nélkül leuraló, egyes férfirabok által viszont szinte dróton rángatott Tillyt. Valósággal lubickol a szerepben, nagy kedvvel hozza a white trash királynőt. Ő és a férjét alakító Eric Lange (Éjjeli féreg) – aki mellékszerepe és rendkívül domináns színészkollégái mellett is kifejezetten emlékezetes játékkal hozza a széria egyetlen valóban emberi és igazán szánni való figuráját – akár csak ha a Fargo sorozatból léptek volna át ide.
A Szökés Dannemorából szinte mindenben különbözik a többi börtönszökésről szóló mozgóképtől. Nyoma sincs az 1973-as Pillangó izgalmának, A remény rabjai szerethető elítéltjeinek vagy akár A szökés című sorozat feszültségének, az erős hangulat, az egységes koncepció, a filmes kivitel és főképp a még a mai televíziózásban is meglepően erős színészi alakítások miatt mégis tökéletesen működik. Azt, hogy valójában minden pontosan így történt-e, csak sejteni lehet, de hogy így érdemes hozzányúlni egy ilyen sok tekintetben nehéz és realista nézőpontot igénylő történethez, az biztos.
Szökés Dannemorából (Escape At Dannemora)
amerikai filmsorozat, 65 perc, 2018
rendezte: Ben Stiller
írta: Brett Johnson, Michael Tolkin, Jerry Stahl
operatőr: Jessica Lee Gagné
vágó: Geoffrey Richman, Malcolm Jamieson
szereplők: Benicio Del Toro, Patricia Arquette, Paul Dano, Bonnie Hunt, Eric Lange
Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu